Sweet Love O'mine~

Oké, baromi nehéz dolgom volt ezzel a ficel. Egyszerre vagyunk a hidegháborúban, de nem szabad elfelejteni, hogy KalleFritz, vagyis azért mégis... Mindenki OOC, mindenki drogozik, és senki nem vesz tudomást a valóságról. Legalábbis látszólag. 

Tinnek köszönöm a fantasztikus képet, és legyen övé az ajánlás is~ 

Ajánlott hallgatmány: bármilyen Guns N Roses szám, komolyan. 

Öööö... jó olvasást~ 

Ja igen, a lényeg marad ki: Kalle halálának évfordulójára íródott, és nem, egyáltalán nem ezt érdemli. 

A fiú úgy feküdt a játszótér egyik rozsdás mászókáján, mintha csak a kedvéért megállt volna az idő és az elvesztegetett perceget csak úgy, egy csettintéssel visszakaphatná. Nem volt rajta más, csak egy eléggé szűk és koszlott farmer és tornacipő, aminek a talpa készült elköltözni, hogy majd végül valamelyik kukában találjon magának új szállást és ott éldegéljen élete végéig. A ezüst kereszt és a dögcédula félrecsúszott a nyakából, ahogy mélyet sóhajtott. Ujjai közé csippentette a cigarettacsonkot és karjait a csillagok felé nyújtotta. Rekedtesen nevetett. Belekacagott az éjszakába, kiröhögte a Holdat és hahotázott az életen.

- Nagyon vicces, mondhatom! – Éles hang, számonkérő és mégis valahol kegyetlenül vidám, barátkozó. Aztán puha léptek nesze a száraz fűben. – Apám szinte kitért a hitéből.

- Szard már le – legyintett Charles, aztán elpöckölte a csikket, valahová a hinták közelébe.

- Hát, nem tudom. Mégiscsak…

- Apád egy fasz. – Felült és olyan égető pillantással nézett a másikra, hogy annak esze ágában sem volt többet ellenkezni. – Nehogy már ő mondja meg, hogy mit akarsz! Szabadok vagyunk.

Friedrich nem felelt, lehajtotta a fejét és bosszúból eltiport egy fűcsomót. Nem tudta, hogy igazat adjon-e Charles szavainak, össze volt zavarodva, ráadásul valahol mélyen érezte, hogy hibát követ el, és még nem lenne késő visszafordulni, ha akarna. Ha nem lenne annyira, istentelenül gyáva.

- Mi van? – kérdezte az idősebb, aztán egyenesen elé lépett, hogy két ujja közé kapja az állát (cigaretta szaga volt), és kényszerítse, hogy a szemébe nézzen.

- Semmi – vágta rá Friedrich, ahogy elsüllyedt a tekintete kék lángjaiban. A szemei úgy izzottak mindig, akár a gázrózsa lángjai. – Mit keresel itt ilyenkor? És miért kellett jönnöm?

- Szerinted? Már nem bírtam tovább a vénlány rikácsolását – dörmögte, ahogy kezeit a farmere zsebébe süllyesztette.

- Ne beszélj már így, ő csak egyszerűen… na jó, nem. Én se értem, hogy mi baja van, de te legalább szabad lehetsz, ha végre feldobja a talpát – hadarta, és belebámult egy utcai lámpa sárga fényébe. – Én meg még itt rohadok évekig.

- Kellett neked elbaszni elsőre.

- Hagyjál már! – lökte meg Charlest, mire a fiú elkapta a derekát és átkarolta, úgy húzta magához. – Az a buzi amúgy is elköltözött. Úgy hallottam, elcsapta a vonat – tette hozzá, és elhúzta a száját.

- Guszta.

Nem szólt többet, mert Friedrich átkarolta a nyakát, lehúzta magához és mohón, követelőzően csókolta. Csíkos pulóverbe bújtatott mellkasa Charles meztelen mellkasának feszült, csípőjük össze-összeért, míg ujjait a fiú szőke tincseibe temetette és az övénél vékonyabb, szálkásabb testet annak a hülye sárga mászókának lökte. Ujjai lesiklottak az oldalán, megmarkolta a pulóvere szárát, de nem ment tovább. Valójában nem volt túl nagy vágyódása aziránt, hogy egy játszótér kellős közepén tegye magáévá, hajlani akárhánykor. Azért neki is voltak elvei.

Például a múltkori kocsma klotyója pont megfelelő volt a célnak. Pont.

- Na mi van? Öreg, nem mondhatod komolyan, hogy nem áll fel, csak mert játszótéren vagyunk – zihálta Friedrich, bár arcán széles vigyor terült el.

- Kussolj! – csattant rá Charles.

Végül kézen fogta a még mindig vigyorgó Friedrichet és elindult vele végig a főúton, ami a késői (vagy korai) órákra való tekintettel teljesen kihalt volt. Néhány vézna kóbor kutya szaladt el néha az bokrot tövében, de többnyire ártalmatlanok voltak, amelyik meg nem az már korábban megijedt Charles ordítozásáról. Mert az idősebb fiú emelt hangon beszélt valami olyasmiről, hogy ebben az átkozott városban minden lepukkant és hiányzik az emberekből a szenvedély.

Hirtelen megtorpant a kövesút közepén, körbenézett, és megindult egy csendes, néma, sötét sikátor felé, ahol néhány macska zörgött a kukákkal.

- Na nem! – torpant meg Friedrich. Szemeiben valami furcsa, gyanakvós tétovázás csillant. – Nem fogok veled egy sikátorban kefélni.

- Jaj, fogd már be, és gyere!

- Ha megerőszakolsz, szakítok.

- Nagy fenyegetés volt, baszd meg.

Amint utólag kiderült, Charles egyáltalán nem a sikátort szemelte ki magának, hanem a bár hátsó bejáratát, ahol az egyik régi barátja dolgozott mellékállásban, mint mosogatófiú. Gyakran csinálták ezt; a srác beengedte hátul, ő pedig belógott elől és üzletelt a nagykutyákkal.

- Kalle, ha megint fogadni akarsz… - kezdte Friedrich, ahogy egyre erősebben szorította a másik kezét. Ritkán becézte így, főleg nyilvános helyen, de őszintén nem tetszett neki a hely.

A sötét, talán lila falakról vörös lámpák ragyogtak a ismeretlen és totálisan beazonosíthatatlan zenére ringó, falatnyi bugyis lányokra, akik a tangáik szárába gyűjtötték az értékes zöldhasúkat, míg a kis műanyag körasztalokra támaszkodó, különböző korú férfiak nyálukat csorgatva, szemérmetlenül bámulták őket. Friedrich a szeme sarkából látta, hogy egy sor műnövény mögött hosszú, bőrkanapékon egyéb szolgáltatásokat is igénybe lehet venni, de inkább Charles hátára szegezte pillantását, és ügyelt arra, hogy fel ne bukjon.

És Charles egyáltalán nem foglalkozott a lányokkal. Egyenesen hátra ment, hogy kapkodva félrerángathasson egy gyöngyfüggönyt és hirtelen kitörő jókedvvel üdvözölte a bent ülő társaságot.

- Miből akarsz játszani? – suttogta Friedrich, és végignézett az asztalon heverő zsetonokon. Valahogy érezte, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Az a köcsög apád megint megtömött pénzzel, nem? – kérdezte, ahogy a vállára simította a kezeit és úgy megszorította, hogy egy pillanatra könnybe lábadtak a szemei.

- De az a pénz… - kezdte, de Charles addigra már leült és kiroppantotta az ujjait, ahogy az asztal sarkára dobta a cigarettás dobozt és az öngyújtót. - … kell másra.

×××

Az új Led Zeppelin albumról már csak egyetlen dal maradt hátra, most az szólt lustán a lejátszóból, ahogy Charles egy szál önmagában átballagott a patyolat nappalin és figyelemre se méltatta a bőr ülőgarnitúrán hanyagul szétszórt ruhadarabokat vagy a csordultig telt hamutálat az asztalon beballagott a konyhába.

Kócos hajába túrt, feltépte a hűtő ajtót, ivott a tejből (dobozból), visszatette, aztán becsapta az ajtót, hogy mint, aki jól végezte dolgát visszamenjen a szobájába. A tölgy ajtóra még ő ragasztott egy nagy STOP feliratot, és még arra is tisztán emlékezett, hogy a nagyanyja mennyit rikácsolt a ki tudja, honnan lopott biztonsági szalag miatt.

Elvigyorodott, mikor végignézett a szürkés takaróba bugyolált, örökké vékonyka Friedrichen, aki nem tudja elmesélni neki, hogy mi a bánatot művelt tegnap, mert alszik. És valószínűleg ő sem emlékszik.

- A kurva életbe – nyögte Charles, és próbálta viszonylag halkan megkaparintani az éjjeliszekrényre szórt cigaretta szálakat. Az öngyújtó már korábban meglépett.

- Ezt akartam mondani – suttogta Friedrich, és kicsit megemelte a fejét a párnán, de aztán visszahanyatlott, oldalra gördült és lustán átkarolta a másik derekát. – Nem tudom, mi lett volna, ha vesztesz.

- Áh, lehúzhattad volna apádat – vont vállat Charles. Végül mégis talált gyufát a felső fiókban, és most lustán fújta oldalra a füstöt. – Vagy csak simán, kérdezésnél nélkül lenyúlod. Amúgy is azt szoktad, nem?

Friedrich nem válaszolt, felkapaszkodott a válláig, úgy rántotta hátra magával. Az ágy panaszosan nyekkent alattuk, de ő csak nevetve mászott a meglepődött fiú fölé, aki elfelejtette kifújni a füstöt és most karcosan köhögött.

Valami felsőbbségesen arisztokrata mozdulattal vette ki Charles kezéből a cigarettát, beleszívott, aztán elvigyorodott és a válláról hátra csapott néhány szőke tincset.

- Nyugi, felállítjuk – búgta, és füstös csókot lopott szeretője ajkairól. - Na, mehet a reggeli menet?

Valahogy Charles rajongott érte, hogy úgy érje őket a hajnal, összegabalyodva, szerelmesen, lázasan, és imádta nézni, hogy a rajta lovagló, kéjtől remegő testű fiú bőrét kényeztetni a reggeli napsugár is, beléhatol és eggyé olvad a nyögéseivel, és a karjai között feszül meg a teste…

- Charles Wittelsbach! Mégis… hogy képzeled ezt?! Megmondtam, hogy ebben a házban nem tűrök meg ilyesmit! – kiabálta a fiú nagyanyja, ahogy benyitott éppen az ő alsógatyáját tartva a kezében.

- Az, hogy került hozzád? – kérdezte azonnal a vádlott, miközben igyekezett nem elvigyorodni a már mellette térdelő Friedrich mintájára. – Megmondtam már ezerszer, hogy ne piszkáld a cuccaimat. Bakker…

- Tájékoztatásul közlöm, hogy a kanapén hagytad. Az összes többi ruhátokkal együtt. Ha Ulrika találja meg előbb… bele se merek gondolni. Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? – morogta tovább az asszony, aztán egy pillanatra megakadt. – Ha dohányoztál idebent…

- És mi van abban? – kérdezett vissza azonnal Charles. – Hagyjál már békén végre! Ulrika egyébként sem kislány már.

Charles mamája inkább legyintett és valami olyasmit mormogott távozás közben, hogy bezzeg az apja, meg, hogy ha ezt az apja látná… A fiú pedig visszadőlt az ágyba, onnan figyelte, ahogy Friedrich törökülésbe tornázza magát és hunyt szemmel igyekszik visszaemlékezni az estéjükre, de néha meg-megrázza az elfojtott nevetés.

- Kibaszott sokat ittunk – jelentette be végül és összecsapta tenyereit, mintha gratulálna magának. Ajkain ott táncolt az elvetemült vigyora. – Szerinted keféltünk a nappaliban is?

Charles nem válaszolt, megvonta a vállait és a közéjük préselt takaró huzatát gyűrögette. Aztán lustán megvakart egy keresztet mintázó tetoválást a mellkasán és ásított.

- Igazából mennem kéne – jegyezte meg hirtelen Friedrich. Egy pillanatig bűnbánóan pislogott a másikra, aztán elmosolyodott, mikor társa is. És hozzávágta a párnát. – Hülye, kiszöktem miattad az ablakon.

- És?

- Apám szétrúgja a seggem, baszd meg.

A fiú szinte nagyvonalúan legyintett, hogy menjen csak, de azért ő is felállt, kinyújtózott, hogy az ajtóhoz kísérje és kitárja neki az ajtót.

Nem szólt, tekintetével követte a pucér Friedrichet, ahogy az ruháiért indul a nappaliba. Még az ajtóban váltottak egy kacér pillantást, sőt Friedrich megengedte magának, hogy pimaszul mellkason bökje Charlest, aztán kecsek csípőriszálások kíséretében, némán távozott.

Charles pedig visszazuhant az ágyba. Csak egy félórára, órára. Hogy aztán mégis tulajdon testvérének kelljen felvernie legjobb álmából, pontban délben.

- Kalle, baszd meg, szedd fel a segged és gyere kajálni!

Ulrika részben hasonlított bátyjára, és a külsejét illetően is szerette másolni őt, de a nagyanyjukkal és már emberekkel való viszonya merőben megkülönböztette kettejüket. Festett, haját most összefogta, erős sminket használt, vadítóan vörös rúzzsal kiegészítve és borzasztóan sovány volt. Platformos magas sarkú cipőt, harisnyatartót és kirívóan dögös miniruhát viselt. Hosszú, bordóra mázolt körmeivel most türelmetlenül kopogott az ajtófélfán miközben lufit fújt rágójából.

- Oké, nem ismétlem meg még egyszer, dögölj éhen! – csattant fel, és már húzta volna be az ajtót, mikor Charles fordult egyet és metálvillát mutatott húgának. – Életjelek, fasza.

- Te mi a szart keresel itthon? – nyögte, ahogy könyökeire támaszkodva Ulrikára pislogott. – Azt hittem, elvagy a pasiddal.

- Miután leléptél tegnap este, ja. Nagyon – fanyalgott a lány, aztán elcsattogott a konyha irányába, de Charles még így is tisztán hallotta a hangját. – Jaj, mit segíthetek, nagyika? Add csak ide azt, majd én!

Először az órára pillantott, aztán az ablakra, de beléhasított a másnaposokra jellemző fejfájás és fényérzékenység, úgyhogy inkább feladta, megdörzsölte az arcát és előtúrt valahonnan az ágya alól egy farmert és egy atlétát.

Felrángatta a cuccait, ásítva félrerúgta a földre került takarót, és miközben roppant erkölcsösen vakart egyet az ágyékán célba vette az étkezőt. Nem törődve a fehér abrosszal feldobta a lábait az asztalra és billegve kinyújtózott.

- Azonnal vedd le onnan a lábad! – kiáltott rá a nagyanyja, és majdnem elejtett egy porcelán csészét. – Komolyan nem tudom, hogy mi a fene ütött beléd!

- Úgyis mindjárt elhúzok, nyugi már!

Végül úgy döntött, mégsem ebédel a családdal. Nem bírta volna végighallgatni a nagyanyja sopánkodását vagy a húga áradozását arról a ficsúrról, aki szerinte a tökéletes férfit testesítette meg; simán elment az étvágya már a gondolatra is. Na igen, Ulrika pasija könyvelőnek tanult, mert a szülei azt akarták, és idegesítően vastag lencséjű szemüveget hordott, amire a lány csak annyit mondott, hogy cuki. Csak Ulrika tudta bármire is azt a szót használni, hogy cuki,és ettől pláne borsódzott a háta. De ő legalább már tisztában volt az életével, nem úgy, mint Charles, aki simán csak hagyta, hogy vigye az ár. Talán félt. Talán az apja korai halála tehetett az egészről. Friedrich négy évvel volt fiatalabb nála, és annyival szabadabb volt, mint ő. Tizenhét évesen már ő volt maga az élet királya és nem félt, csak ment, ment, ment.

Charles nem csukta be maga mögött az ajtót, mikor kirohant, és még látta, ahogy August, a hűséges fehér, fekete foltos kutya beszökik a lakásba. Biztos volt benne, hogy az ágyában fog aludni, egészen estig, ahogy általában szokta. És ő hagyja neki, mert legalább a kutyát szereti.

Átvágott a szomszéd kertek alatt és máris a néptelen utcákat rótta, egy gyújtatlan cigaretta végét rágcsálva, miközben arra gondolt, hogy ez kicsit talán reflektál a saját lelkiállapotára. Ez a beszippantó, kongó üresség, a roppanó, hasogató némaság, az egyszerű, alattomosan keserű semmi. Ha most meghalna, nem hiányozna senkinek, ahogy az apja sem hiányzott, mikor meghalt. Csak ő gyászolta meg, mikor senki nem látta. Friedrich talán pár napig maga alatt lenne, esetleg még siratná is, de találna vigaszt, ebben biztos volt.

- Te mit lógatod az orrod? – Megugrott ijedtében, de mikor megfordult már mosolygott. Friedrich szemei azzal a pajkos fénnyel ragyogtak rá, amivel midig, ha őrá nézett. – Megszöksz, és itt hagysz?

- Neked azért szólnék mielőtt megpattanok – mondta, és felé nyújtotta a dohányt. Kócos fogsorának nyoma visszaköszönt a szűrőről, amit szinte teljesen összerágott.

A fiatalabb fanyar mosollyal vette át, elővarázsolt egy gyújtót, meggyújtotta és hosszan, élvezettel szívott bele. Charles valamivel jobb kedvvel átkarolta a vállát, és Friedrich úgy húzódott el tőle, mintha megégette volna magát, és ő érezte azt a megfeszülő, pillanatnyi rándulást, aztán lefoglalta, hogy a hátát veregesse meg, mert görnyedve, fuldokolva köhögte fel a keserű füstöt. Sosem beszéltek a családon belüli erőszakról, valahogy groteszk tabu volt, pedig mindig ott feszült a levegőben a téma. Charles akkor sem szólt semmit, mikor a játszótéren, a csúszda alá bújva talált rá törött karú, zúzódásokkal borított, zokogó Friedrichre, akinek azt kellett mondania mindenkinek, hogy elesett a biciklivel. Egyszerűen ott volt vele, adott neki egy cigit és együtt ücsörögtek szótlanul, míg be nem esteledett. Úgysem tehetett ellene semmit; ha az apja naponta, kétnaponta lekevert neki egyet, az rohadtul nem tartozott rá.

- Aha, de nem vinnél magaddal.

- Hát, nem.

Friedrich visszaadta a cigarettát, aztán kezeit a cipzáros pulóvere zsebeibe dugta, és lehajtotta a fejét, a piszkos tornacipői orrát bámult, vagy talán nem is nézett semmit, csak gondolkozott. A tekintete kérdezett, a szája néma maradt, és ez fájt.

- Hová akarsz menni?

- Hová lehet menni ebben az átkozott városban?

Nem kapott választ, ezért kiültek a térre, ahol gyermekkorukban még szépen kiöltözve jöttek ki az emlékműsort megnézni és megemlékezni a második világháború hős katonáiról, miközben a szüleik kezét fogták és közösen énekelték a himnuszt, minél jobban kihúzva magukat. De annak vége. Azóta a teret ellepte a szemét, a katonát ábrázoló szobrot pedig a galambpotyadék. Egyszer, talán tavaly télen, ők is gazdagították a üres dobozok és zörgő zacskók halmát egy óvszerrel meg a tasakjával. És sok-sok csikkel. Úgy ültek egymás mellett, mint a legjobb haverok, nem mint szeretők, de nem igényelték különösebben a gyengéd érintéseket vagy a kényeztetést, mert tudták jól, hogy ez egészen másról szólt. Már régen nem (vagy talán soha nem is) kettejükről szól.

- Nem ittuk el az egész nyereményt tegnap – jegyezte meg Charles, és a csikkel megcélzott egy galambot. Nem találta el, a madár bambán pislogott rá, aztán hurrogva elrepült, hogy mást boldogítson, máshol.

Friedrich sóhajtott, megdörzsölte az arcát, és hátradőlt a nyirkos, hideg betonon. Ahogy kinyújtózott felcsúszott a pulóvere és kivillant hófehér bőre. Charles nagyot nyelt, és csak két ujját bár, de végighúzta a meztelen bőrön, ami lúdbőrzött az érintése alatt. Annyira mások voltak, hogy az már kínzó mód fájt. Másfelől jöttek, és másfelé tartottak, csak egy egészen kis mozzanat, egy parány véletlen volt a találkozásuk; talán Isten rút, gúnyos játéka. És persze, hogy mindketten nagyon jól tudták, hogy csúnya, és talán könnyes vége lesz a dolognak. Mert vége lesz, az biztos.

- Jut eszembe! Sose találod ki, mit szereztem – lelkendezett a fiatalabb, aztán egy kis zacskót húzott ki a zsebéből, aminek az alján tétován vándorolt ide-oda a rázogatástól egy kevés fehér por. – Hát, most királyok vagy, vagy nem?

- Egy kibaszott zseni vagy! – Charles tenyerei közé fogta a kivirult arcot és erőszakos, vad csókot nyomott az ajkaira.

Kegyetlenül, Istentelenül betéptek, pedig még csak koradélután volt. Valahogy színesebbé vált minden, fényesebbé, ragyogóvá és a csókok, az érintések is intenzívebbek lettek. Fogalmuk sem volt róla, hogy keveredtek ki a térről, de abban biztosan voltak, hogy ritkán röhögtek akkorát magukon, mint mikor megugattak egy kóbormacskát, aztán felborítottak egy szemetest és egészen a parkig rugdostál egymásnak a szemetet. Emlékeztek rá, hogy életük egyik legfurcsább szexuális élménye volt, és, hogy megígérték ott a szabad ég alatt,  hogy többet nem csinálják beállva.

- Hívom a rendőrséget! – sikoltotta Charles nagyanyja, mikor egészen véletlenül rájuk talált a bevásárlás során.

Éppen félmeztelenül ácsorogtak a folyóparton, és Charles hallgatta Friedrich filozofálását az égről meg a világtengerekről és a háborúról, ami észrevétlenül, de körbeölelte őket.

Már valamennyire kezdtek kijózanodni, mikor megérkeztek a hivatalos szervek, és az idősebb tisztán kivette, ahogy Friedrich puha selyembőrébe belevág a hideg bilincs, és valahogy megalázó volt, hogy beültették őket a rendőrautóba…

×××

Charles a sarokban üldögélt és unalmában a vakolatot bontotta, míg Friedrich a rácsokon kopogott valami tavalyi rockslágert, és ritmusonként felnyögött unalmában.

- Szerinted…

- Határozottan nem. – Charles nem engedte, hogy befejezze, tudta, hogy mit akart kérdezni, és nem, egyáltalán nem volt benne biztos, hogy olyan hamar ki fog kerülni onnan, mint Friedrich. Sőt. – Itt is van apuci.

- Megkérhetlek, hogy ne gúnyolódj? – fakadt ki a fiú, és lustán felemelte a fejét. A szemei véreresek voltak és karikásak.

Egy egyenruhás rendőr szigorú, kimért léptekkel kísérte be Friedrich édesapját, aki egyáltalán nem hasonlított a fiára. Vagy a fia rá. Viszonylag testes, alacsony férfi volt, hatalmas pocakján szinte feszült a szürke, hajszálcsíkos öltöny, és olyan kiállása volt, hogy bárki meghunyászkodott volna előtte félelmében. Most szigorúan mérte végig először fiát, majd Charlest, aki fagyosan vigyorral viszonozta a pillantást.

A rendőr előhalászott egy kulcsot valamelyik zsebéből, és kinyitotta a zárka ajtaját, hogy Friedrich szinte kizuhanhasson rajta. Hátrasimította szőke tincseit, beszívta a levegőt és bent tartotta, ahogy apjára pislogott. A következő minutumban már csattant is a pofon és a fiú nekiesett a rácsoknak, felsőajka felszakadt és a vér a pulóverére csöpögött.

- Még mit képzelsz magadról, ki vagy te? Senki nem engedte meg, hogy öntörvényűen űzd az aberrált kis játékaidat, megértetted? – kérdezte a férfi. Hangja halk volt és fenyegető, szemei résnyire szűkültek, ahogy figyelte a könnybe lábadó kék szemeket.

Friedrich nem sírt. Sosem sírt, mikor az apja is látta.

- Rajta, kifelé! – parancsolt rá, és Friedrich engedelmeskedett.

Nem nézett Charlesra, egyszerűen képtelen lett volna elismerni neki a gyengeségét, azt, hogy nyíltan megalázták vagy, hogy cserbenhagyta őt, mert képtelen volt bármit is tenni. Pedig szeretett volna legalább bocsánatot kérni, vagy ígéretet tenni, hogy igenis visszajön hozzá, meglátogatja és nem hagyja ezt az egészet. Még akkor sem, ha éppen azt csinálta. Nem akarta látni a tomboló kék tekintetet, azt, mikor a vihar a partnak csapja a hullámokat, és sziklák hasadnak szét a dörgedelmes erő alatt.

A következő egy hétben nem találkoztak, pedig Friedrich nagyon is tudott arról, hogy Charles óvadékát négy nappal később lerakta Ulrika pasija. Valahogy egyikük sem kérdezte meg, honnan van a pénz, vagy, hogy miért segít neki, amikor nem egyszer tett megjegyzést rá. Segített, és kész. Ulrika még felajánlotta, hogy hazaviszik, de köszönte szépen, visszautasította azzal, hogy inkább szeretne kicsit egyedül lenni. Ami azt illeti szeretett is volna, úgy érezte, jobb, ha átgondolja a dolgokat, mintha nem ezen kattogott volna az agya nép napig egyfolytában.

Végigrugdosott egy kólás dobozt az egyik mellékutcán, aztán inkább otthagyta, mikor célba talált egy nagyobb kátyút. Nem akart arra menni, nem akart Friedrichék utcájába menni, de már alapból arra vitte a lába, valahogy húzta a szíve, mintha mágnes lenne, vagy ilyesmi. Haragudott rá, maga sem tudta, hogy pontosan miért is, de lelke egyből megkönnyebbült, mikor meghallotta a víg fuvolaszót a fiú szobája felől. Csak akkor játszott, ha az apja nem volt otthon; ha senki nem volt otthon, és személyesen neki valahogy még sohasem. Charles elvigyorodott, ahogy a nyitott ablakra meredt és a könnyű, fehér függönyre. A meglepetés ereje…

Megropogtatta az ujjait, lerúgta, aztán az ajtó melletti ágyásba rejtette cipőit és felmászott a falhoz erősített rácson, amin különböző kék, és rózsaszín virágok futottak fel. Átfutott az agyán, hogy összeszed egy kisebb csokrot Friedrichnek, de aztán elvetette a dolgot. Így is elég nagy baromság volt, hogy felmászik hozzá, mint valami túlmodernizált Rómeó. Ja, mert Friedrich olyan Júlia alkat, tényleg.

Bemászott az ablakon, és a keretnek támaszkodva figyelte az ágyon ücsörgő, zenélő fiút, aki annyira belemerült a kottájába, hogy észre sem vette, hogy ott van, csak mikor megköszörülte a torkát.

- Bakker, majdnem infarktusom volt, baszd meg – suttogta holtra váltan, és mellkasának szorított kézzel. A fuvolát maga mellé tette az ágyra. – Különben, a normális emberek az ajtót használják, tudod?

- Ezer éve tudjuk, hogy nem vagyok normális – vont vállat Charles. Friedrichhez lépett, és tenyerei közé fogta az arcát, úgy bámult a sugárzó kék szemekbe. – Mi a faszom van veled? Felszedtél valakit, míg sitten voltam?

- Minek, hogy aztán jól szétrúgd a seggét?

- Mit tudom én. Lehet, hogy csak keféltetek – magyarázta, és rávillantotta kócos fogsorát, ahogy a hajába túrt.

Friedrich feljebb küzdötte magát térdelő helyzetbe, és kikövetelt magának egy mohó, mézédes csókot, ami belemosolygott ugyan, de átkarolta szeretője nyakát és a tarkóját cirógatta, miközben ajkaival végigsimított az állán és az markáns ajakvonalán. Charles borostás volt, és talán pont ettől annyira szexi és vonzó.

- Neked csillog a szemed kielégülten, nem nekem – jegyezte meg, hogy nyomatékosításul gyengéden végigsimíthasson a másik ágyékán, és olyan ellenállhatatlan kéjjel nyögött a fülébe, aminek rögtön meglett a hatása. – Hűséges vagyok, kedves uram, még csak magamhoz se nyúltam, míg rád vártam.

- Kurvára nehéz olyan szobában begerjedni, aminek csak három fala van, tudsz róla?

Együtt nevettek, aztán Friedrich hátradőlt és magával húzta Charlesot is. Az ágy nagyot nyekkent alattuk, a fuvola majdnem legurult, de tulajdonosa időben elkapta és félrerakta a kis asztalkára, hogy ugyan azzal a lendülettel karolhassa át az idősebbet. Ujjait pimasz mozdulattal csúsztatta hátul a farmerjába, és kikövetelt magának még egy csókot.

Friedrich puha ujjainak érintése olyan könnyű volt, akár a tollpihe és olyan bársonyos, mint a ropogó ágynemű alattuk. Minden ízében beleborzongott a gyönyörbe, amit ez az ártatlan… ártatlannak tűnő, madárcsontú, éppen kamasz fiú nyújtott neki. A kék szemekben fellobbant a tűz, ahogy egyenesen a szemébe nézett közben. Csak vele foglalkozott, csak az ő kéjelgése számított, és szinte sosem várt viszonzást cserébe. És mindig, minden egyes alkalommal lenyelte.

A csípőjére ült, tenyerével a mellkasára támaszkodott, hogy később, szeretkezés közben meg-megcsússzon és csókot csenjen Charles ajkairól, vagy mézédes bőrébe kóstolhasson.

Puha, finomkodó és határtalanul erotikus érintések, sóhajok, nyögések, amik megrabolták, kilopták a lelkéből azt a veszett halhatatlanságot.

És a zilált pihegés, az édes feltámadás. Friedrich kényelmesen a másik vállára hajtotta a fejét, félig átkarolta és mélyeket lélegzett. Csak reménykedett benne, hogy az apja, vagy bárki más nem hallotta meg őket.

- Tovább akarok tanulni – vallotta be, és nézte a Charles tüdejéből elillanó füstöt.

- Az szép. Kár, hogy egyikünknek se az a sorsa. Mármint nézd csak ránk, kibaszottul be vagyunk állva meg minden – harsogta, és átvette a másik kezébe a cigarettát.

- Beadtam a jelentkezésemet – motyogta, szinte csak magának, de a fiú még így is fuldokolva köhögött fel, és szinte ijedten ugrott fel, hogy aztán rávigyorogjon és megrázza a fejét.

- Mégis hova?

Hallgattak, Friedrich komoran a takaróját bámulta, vagy talán idegesen remegő kezeit, amit az ölében tartott. Nem így akarta elmondani, és nem ezt a reakciót várta. Ő is tudta, hogy részben igaza van Charlesnak, hogy drogosok, züllöttek és nem lehetne jó erkölcsi bizonyítványt kiállítani rájuk. De a háborúra fogta. A néma csatározásra, ami elvette a nemzetiségét, elvette az életét, amibe olyan jól beleszokott és otthagyta egy bizonytalan, idegen társadalomban, egy gépzsírtól ragadós fogaskerék alá passzírozva. A maga részéről látta a kiutat az egészből, látott esélyt a változásra és pont abban a korban volt, hogy képes legyen lépni egyet előre.

- Tanár leszek – mondta rekedt, remegő hangon, aztán csendesen szipogott és megtörölte az arcát. – Folytatom a zenélést is.

Charles elnyomta a csikket az éjjeliszekrény kemény fáján, aztán sóhajtva a kezei közé fogta az arcát, hogy a megáradt, tengerkék szemekbe nézhessen. Rámosolygott, és látta magát, azt a torz mosoly a nagy, fekete pupillákban. Annyira gyerek volt még, és máris felnőtt ahhoz, hogy ilyen fontos döntést hozzon… Úgy rohan el, hogy előtte kulcsra zárja az ajtót, hogy később ne kelljen visszanéznie. Mert még a szeme sarkából sem akarja látni.

- Azért… mikor indulsz? – kérdezte hirtelen, és magához rántotta, hogy hosszan ölelje, magába szívja azt az édes illatot.

- Bocsáss meg.

×××

Évekkel később tért vissza a városba, egy fagyos téli napon. A haja már szinte teljesen őszbe fordult, elegáns szövetkabátot és kék sálat viselt, ami illett a tekintetéhez. Mélyet sóhajtott, a hóba tiporta a csikket és lépett néhányat előre. Valahogy képtelen volt leszokni a dohányzásról, de legalább a tudatmódosító szereket végleg elhagyta. Ez az egy volt már csak, ami a fiatalságára emlékeztette, azokra a mosolygók, öntudatlan, vad nyarakra. Új volt még az egész, a háború, ami kitapinthatatlanul himbálózott a fejük felett, és a túlságosan is valós veszteség… Rájött, hogy hová tart, és hová kell tartani, és idejében másfelé fordult az elágazásban.

Beharapta az alsó ajkát, zsebre dugta kezeit és lehajtotta a fejét. Csak egy pillanatra nem lélegzett, elképzelte, hogy nem is létezik, és mennyei volt. Aztán kiengedte a levegőt, felnézett az égre, de semmi nem változott. Nem lett jobb a világ egy századmásodperc alatt.

Nem könnyebb elfogadni a valóságot, de bátrabb, mint kizárni mindent és saját birodalmat építeni legbelül.

Ujjaival finom, remegős ritmust kopogott a márványon, behunyt szemekkel, és dúdolta hozzá a dallamot. Nem akarta a valóságot, hazudni akart magának és megfojtani a keserű gúnykacajt, amit elméje harsogott.

Meghalt.

Nincs.

Nem létezik.

Alig töltötte be a harmincat, esélye sem volt a negyvenre. És a testvére szerint még csak nem is látszott betegnek. Mosolygott, nevetett, kacagott, összeesett, elaludt, meghalt. Könnyedén, mint az álom, és talán még mindig, annyi év után is csodákról álmodik és őróla, aki mellette lehetett volna.

- Szép álmokat, kedvesem – suttogta elcsukló hangon, aztán leguggolt és arcát a sírkőnek simította.

„A mosolya emlékezet engem a gyermekkoromra,

Amikor minden olyan friss volt, mint a színtiszta kékég.

Most, amikor az arcára nézek,

Elvisz engem egy különleges helyre

Ahol, ha sokáig maradok, lehet, hogy összetörök és elsírom magam.

Oh, édes gyermekem;

Oh, édes kedvesem…”