Sorgarkvæði /4.~

/4.

Okééé, sikítson, aki úgy érzi, hogy ez a fic kezd egyre szappanoperesztikusabb lenni, a színvonal meg a béka segge alá csúszott. Hihetetlen, hogy egy jó ötletből (az volt, tényleg) is képes vagyok pár fejezet alatt szappanoperát csinálni. :"D 

De legalább a történet követi az általam kigondoltakat, szóval összességében megy ez~

Na jó, jó olvasást~

Amint kilépett az ajtón megbánta, hogy nem kérte meg a férfit, hogy hallgasson erről a találkozóról. Már mindegy. Csak reménykedett benne, hogy nem derül ki, és amúgy is, most pont elég neki, hogy Lukas rá fogja zúdítani minden viking isten haragját. Úgyse fogja megérteni, hogy nem az ő hibája volt, és, hogy Lars egy homofób suttyó, aki annyira éretlen, hogy képtelen megtartani magának a véleményét. Már úgysem vonhatta vissza az ütéseket, és különben is valahol kicsit még büszke is volt magára.

Biztos nagyon idétlen fejet vághatott a buszon, mert egy néni egész úton bámulta. Már pont rá akart szólni, mikor neki le kellett szállnia, a néni meg tovább utazott. Elég nagy volt a kísértés, hogy rágyújtson mielőtt ráfordul a Turerensgade-re, de visszafogta magát, és inkább lenyomta a fehér ajtó kilincsét. A nevelőszülője hálószobája felől bús, melankolikus, magányos hegedűszó hallatszott, és valahogy szilánkosra törte a még meg sem születő hangulatot.

Nem zavarta meg, csak megállt az ajtóban, mint kiskorában, mikor még idegen volt neki a környezet, az emberek és félt, főleg Lukastól, vagy akkor, mikor Christensen túl sokat ivott. Akkor nagyon.

Akkoriban rengeteget hegedült nevelőapja, azon az összekaristolt, kopott hegedűn, ami olyan szomorúan sírt, mikor a férfi játszott rajta. Most zsebre dugta a kezeit, és kicsit az ajtókeretnek dőlt, félig hunyt szemekkel hallgatta a muzsikát, míg Lukas észre nem vette, és abba nem hagyta, csak úgy dal közepén.

- Szia. – A hangja lágy volt, szelíd és mélységesen mélyen szomorú.

Sigurđur tompán intett, és meglepetten viszonozta Lukas ölelését. Azt hitte, hogy a világ legádázabb fejmosását kapja, de csak ölelést kapott. Ráadásul nevelőapja olyan szorosan karolta, hogy kezdett elfogyni a levegője.

- Öö… szia – motyogta. – Minden rendben?

- Ni csinálj ilyet még egyszer, vagy beáslak egy hóbuckába a Feröer-szigeteken – suttogta. Elengedte nevelt fiát, végigmérte, aztán célba vette a konyhát. – Éhes vagy?

- Nem, kösz – felelte Sigurđur, aztán megérintette az ágyra dobott hegedűt.

Körmeit ráillesztette a csikarásokra, és végighúzta őket a fán, majd puhán megpendítette a húrokat. Sóhajtott, és valami belülről fakadó keserűségből felborította a hangszert. Most az üres felület pislogott rá gúnyosan, de ő már régen nem arra figyelt, hanem a fehér kis borítékra az ágyhuzaton. Szinte incselkedve hívogatta olvasásra. És életében először képtelen volt ellenállni.

Lassan, remegő ujjakkal tépte fel a kopertát, és sóhajtva hajtotta szét a jó minőségű papírt, amire kapkodós írással írták a szöveget, fekete töltőtollal. Nagyot nyelt.

- Te mit csinálsz? – kérdezte Lukas. Odalépett Sigurđurhöz és kitépte a kezéből a levelet, hogy aztán levágja az éjjeliszekrényre és megragadja a fiú karját. – Azt hittem, egyértelmű, hogy nem nyúlsz a személyes cuccainkhoz.

- Kivel levelezel? – Sigurđur kérdése határozott volt, a hangjában szemernyi kétség sem bujkált, ahogy elhúzódott és mellkasán összefűzte a karjait. – Láttam a nevem…

- Csak egy külföldön dolgozó munkatársam, mit vagy úgy oda – válaszolta hevesen, és joviálisan legyintett az ajtó felé. – Csináltam szendvicset.

- Mondtam, hogy nem vagyok éhes.

Sigurđur inkább becsörtetett a szobájába, és magára csapta az ajtót. Egyszerűen nem értette, hogy miért kell neki hazudni, főleg, hogy megtalálta a bizonyítékokat. Jó, úgy konkrétan nem, de ha az nem lett volna elég, hogy nevelőapja sírt mielőtt bement az iskolába, ott volt Berwald titokzatos hallgatása és azok a levelek. Semmi nem volt rendben, akárhogy is próbálta mindenki tenni a tökéletest és elbújni az valóság elől. Mérgében felcsapta a földrajzatlaszt, és lecsekkolta Hong Kongot, ahol Leon született, és ahonnan elrángattál kiskorában. Ezerszer megkérdezte már tőle, hogy nincs-e honvágya, vagy nem-e akarja látni azt a helyet, ahol a világra jött, de a fiú mindig csak azt mondta, hogy már nem is emlékszik azokra az időkre. Hát, jó neki!

Feltette a fülhallgatóját és maximumra állította a hangerőt, ahogy lapozott még egyet. A következő oldalon képek voltak Hong Kongról, és egy rövid, tömör kulturális leírás. Még végig sem olvasta, és máris beleszeretett az egész helybe, noha voltak fenntartásai az egymás hátán élésről.

Alig, hogy átlapozott Norvégiához, és a fjordokhoz meg Oslo látképéhez egy doboz cigaretta orvul megtámadta. Letette a könyvet, és ujjai közé csippentette a dobozt, mikor valaki erőszakosan letépte róla a fülhallgatót, és elszabadult a vad dobszóló.

- Elmondanád, hogy mi a fene ütött beléd mostanában?! – Lukas a dühtől rekedten ordította túl a zenét. – Végképp az őrületbe akarsz kergetni, vagy mi a faszom?! Azt akarod, hogy a gyámhatóság…

- Te is szívod! Sőt, Denny is! – vágott vissza. Kipirult ugyan ,de felült, és a lehető legjobban kihúzta magát.

- Rémlik, hogy asztmás vagy, te szerencsétlen? – A hajába túrt, elfordult, aztán meggondolta magát és sóhajtva ledobta magát az ágyra, olyan erővel, hogy az atlasz megugrott mellette. – Figyelj, mi sem jókedvünkből szoktunk rá, és reméltük, hogy téged megóvhatunk. Az asztmád miatt sem szeretném, hogy tönkreted magad. Nem ezért vettünk magunkhoz annak idején.

- Sajnálom – sütötte le a szemeit, míg a fülhallgató szárát gyűrögette. – Csak… De ti nem mondotok el nekem semmit, bármiről kérdezek, és… és ez így nem igazságos.

Valahogy látszott rajta, hogy nem ezt akarja mondani, de mintha félúton meggondolta volna magát, és inkább a gyermeteg, ártatlan szavak buggyantak ki belőle. Lukas nagyot nyelt, megnedvesítette az ajkait és a könyvet vette a kezébe, amit a fiú eddig lapozgatott.

- Nem mondhatunk el neked mindent, ahogy te sem mondhatsz el nekünk akármit. Ettől leszünk igazán a szüleid – mondta végül. Ujjait tétován Oslo éjjeli, kivilágított látképére simította. – Nem azért csináljuk ezt, hogy megutálj minket, csak egyszerűen minden… Figyelj, úgy érzed, hogy nem vagy megelégedve az életeddel? Hogy végképp muszáj feltépned azt, amit nagy nehezen sikerült lezárnunk?

- Mindegy. Csak jó lett volna tudni – suttogta, de megköszörülte a torkát, és megérintette nevelőapja inas ujjait. – Mesélsz nekem Norvégiáról? Miért kellett eljönnöd onnan?

- Ez egy hosszú történet – fogott bele, miközben összecsukta az atlaszt. – Bergen, ahol születtem csodálatos hely, ott van a tengerparton, és igaz, hogy szinte minden nap esik az eső, és tiszta moha minden, de az a legenda járja, hogy ott született az első troll és ott vált kővé az utolsó. Valahogy mindig elhittem, hogy az ódon sziklák régen trollok voltak, csak elérte őket a napsugár. Nem is ez a lényeg. Oslót is ismertem, mert sokat jártunk oda a szüleimmel, főleg, hogy apa egy olyan multicégnél dolgozott és szinte mindig be kellett mennie. Csak aztán anyu meghalt, én meg kamaszként nem maradhattam egyedül, és amúgy is zűrös évek voltak, minden a fejetetejére állt, szóval költöznöm kellett. Valamikor akkor kezdtem találkozgatni Christensennel, a többit meg már tudod.

- De… - Sigurđur inkább elharapta a kérdést, mikor Lukas lerakta a könyvet, felállt és szó nélkül kiment.

Rá akart kérdezni több dologra is, de valahogy nem jöttek a szájára a szavak. Miért költöztek Koppenhágába, ha a gazdasági helyzet szerint több szempontból is jobb választás lett volna Oslo? Hogy találkoztak először? Nyugtalanította ez a gyors befejezés, egyáltalán nem tudta a többit. És amúgy is, ha a saját szüleiről nem kérdezhet, érdekelte volna, hogy az állítólagos nagyszülei milyen emberek voltak.

Mérgében olyan hévvel rakta vissza a könyvet, hogy a viking hajók miniatűr mása vészesen megingott a polc végén. Duzzogva magához szorította a plüsslundát, aztán ledobta az ágyra és inkább bekapcsolta a laptopját. Leon nem volt fent, de azért kapcsolt valami zenét, csak úgy a tanulás mellé.

Fél óra múlva Lukas volt kedves, és hozott neki kávét, aztán megint megkérdezte, hogy nem éhes-e. Nemmel válaszolt, udvariasan megköszönte a kávét és előhalászta a számológépet valahonnan a táska mélyéről. Háromszor is elrontotta a példát, és kezdte felmérgelni magát rajta. Mikor meg éppen kezdtek volna megbarátkozni, ő meg a logaritmus, Leon volt olyan kedves és véget vetett kibontakozó kapcsolatuknak, és bejelentkezett. Megbeszélték, hogy Lukas elkobozta a cigijüket, de valahogy semmit nem mondott neki arról, hogy szeretné megtalálni a szüleit. Leon úgyis megint csak legyintene az egészre, felesleges lótás-futásnak nevezné a dolgot és lebeszélné. És megbeszélték, hogy áll-e még a holnap délután, amit végül inkább átcsoportosítottak egy kedvező hétfőre. Pénteken pont egyszerre végez nevelőapjával, aki szokás szerint arra kanyarodik és elfuvarozza, szombaton családi program van, olyankor összeülnek és megnéznem egy filmet, aztán sakkoznak vagy társasoznak, vasárnap pedig istentisztelet, ahová most majd jó eséllyel egyedül kell mennie. Mindenesetre a másik megértette és beleegyezett a hétfőbe.

Christensen megdörzsölte az alsó ajkát, szívott még egy utolsó slukkot, aztán elnyomta a csonka csikket az erkély súlyos fenyőkorlátján. Előttük jellegzetes, vörös tetős házak sorakoztak, néhány fával megtoldva és az egész annyira idilli volt, hogy akár még nosztalgiázhattak is volna, ha éppen nem dolgozni jönnek, hanem kirándulni.

Egy joviálisan hivatalos csuklómozdulattal megigazította a nyakkendőjét, aztán felmarkolta a kis asztalkáról a sörösüveget és nagyot húzott belőle. Még mielőtt lenyelhette volna valaki éles rikkantással hátba csapta, és elég német akcentussal üdvözölte ahhoz, hogy ránézés nélkül be tudja azonosítani a támadót.

- Én is örülök neked, Gilbert – köhögte, és végre a másik felé fordult.

Az albínóforma férfi szürke inget viselt, aminek az ujját könyékig felgyűrte és sötét, koptatott farmert. Egy halom, színes aktával volt megpakolva, aminek tetején fekete zakóját tartotta és nyögve adta át terhét az antik asztalkának, amiről egyébként egyikük sem tudta, hogy ki tette pont az erkélyre és miért. Csak ott volt.

- Ludwig megfenyegetett, nekem meg már a tököm is tele van… - morogta, és belerogyott az egyik rattanszékbe.

Ludwig Gilbert öccse volt, követte bátyját a rendőri pályán, csak ő inkább az irodai munkára szakosította magát; űrlapok, nyomtatványok, iktatás… Minden, amit Christensen szerint egy normális lelkületű ember messziről elkerülne. Sóhajtott és csekkolta telefonját, de nem érkezett bejövő hívás az elmúlt tíz órában, csak egy kósza SMS Fridától.

- Mi van Erzsivel? – kérdezte, miközben gyorsan pötyögött valami választ. – Mikor fogod végre elvenni?

- Majd, ha egyszer járni is kezdünk. Ne hülyéskedj már, az a csaj baromi nagy arc, és csak a lakótársam. Mellesleg az egyetlen, aki nem baszakszik velem, amiért széthagyom a cuccaim, és tudod miért? Mert pont leszarja! – Nyomatékosítás képpen az asztalra csapott, mire a legfelső mappa vészesen megugrott. – És különben meg téged komolyan nem izgat, hogy a húgod már férjnél van?

- Az ő élete – vonta meg a vállát Christensen. Elrakta a mobilt és a korlátra támaszkodott.

- Tizenkilenc.

- Hát aztán!

- Haver, hogy lehetsz ilyen laza? Én tudom, hogy Frida jó bőr, de ha belegondolsz, a volt pasiddal bútorozott össze, és most Lukas a sógorod vagy mi…

Nem válaszolt. Arra gondolt, hogy nagyon is megérdemli az ilyen jellegű beszélgetéseket, elvégre az ő ötlete volt az egész, az ő hülyesége van benne a legjobban. És tudta jól, hogy örökké emlékezni fog arra, mikor meghozta a döntést, mint ahogy arra is emlékezett, mikor először találkozott személyesen Lukasszal.

Már akkor belészeretett, vagy csak simán megsajnálta, ahogy mereven ült azon a veszettül kényelmetlen széken, a kezeit összekulcsolva az asztalon tartotta és tekintete remegett az elfojtott könnyek mögött. Álmaiban tisztán hallotta az elcsukló hangját, és, hogy nem tehetett semmit. Az ő háta mögött ott volt az a hülye üvegfal, ami mögött pattanásig feszülten figyelt legalább három rendőr. Határozottan, hidegen, egymás után tette fel a kérdéseit, mintha neki nem fájt volna annyira a szilánkosra tört lelket látni a tekintetében.

Bocsánat, bocsánat. Bocsáss meg.

És most ez a lelkileg sérült fiú az ő kicsi, tizenkilenc éves húgának a férje, és boldog házasságban élnek, még fiuk is van…

- Te, figyeld csak – mondta hirtelen, ahogy valahova a távolba mutatott. Gilbert azonnal felpattant és tekintetével követte a mozdulatot. – Szerinted ők azok?

- Elég egyértelmű, baszki.

Fekete, sötétített üvegű autók parkoltak le egy villa elé, és rövidesen kiszállt belőle pár öltönyös gorilla és egy nyurga, középmagas, barnahajú fiú, aki még nem igazán volt férfinak nevezhető. Kalap volt rajta, napszemüveg és Armani öltöny. Körbenézett, eldobta szivarja maradékát és besétált.

Ők pedig ott az erkélyen összevigyorogtak és diadalittasan lepacsiztak, ahogy jó barátokhoz illik.

Sigurđur mélyet sóhajtott mielőtt kopogott volna nevelőapja dolgozószobájának világos, tölgy ajtaján. Ez a helyiség volt az egyetlen a lakásban, a hálószobán kívül, ahová nem léphetett be csak úgy, és amúgy is el volt dugva a ház sarkába. Szülőjét egy precíz hangszigetelés választotta el a külvilágtól, mikor fontos teendőire vonatkozva elvonult ide.

És most is, egy sötétlila laptop mögött, az asztalra könyökölve ücsörgött Lukas, orrán egy szarukeretes, elegáns szemüveggel és nyugtalanul dobolt ujjaival. A padlót, és a foteleket papírhalmok és lefűzött iratok meg politikusokról, modellekről készült fényképek borították, az üveghamutálban három eltiport csikk hevert, egy pedig a szélén haldoklott, félig elszívottan.

- Szeretnék megint bocsánatot kérni, hogy hülye voltam – mondta Sigurđur és balettozva a papírok között közelebb sétált az asztalhoz.

- Túl van tárgyalva – biccentett Lukas, de leemelte a szemüveget, ahogy felnézett a fiúra. A kék szemekben bujkált valami egészen furcsa, kiolvashatatlan érzelem. – Baj van?

- Mi? Ja, nem, nem, nincs! Csak bioszból kényes résznél tartunk, és…

- Oké, volt egyszer egy bibe meg egy hülye méhecske, találkoztak és vége.

-  Nem erre gondoltam – nyögte Sigurđur, de azért szája széle mintha kicsit megrándult volna. Vörösen és lányos zavarában lehuppant egy kinyomtatott szövegkupacra a fotelban.

Lukas türelmesen várt, ujjaival lassan dobolt a tömörfán, miközben szemüvege egyik szárát rágcsálta. A laptop fehéres fénye és a sárgás lámpa az ablaktalan szobában úgy világították meg arcát, hogy szentnek tűnt, egy ezer éves, végtelen tudású valkűrnek, aki a Valhallából szállt alá csak őérte. Félelmetes és gyönyörű.

- Hogy működik Az… két férfi között? – A hangja elcsukló suttogás volt, és feltűnően kerülte nevelőapja pillantását.

Fogalma sem volt róla, miért tette fel végül a kérdést, világ életében azon az állásponton volt, hogy sosem fog se vele, se Fridával, de még Christensennel se szexuális dolgokról beszélgetni. Amúgy is, ki hinné el, hogy iskolai anyag? Azokat csak simán megtanulja a könyvből, és sosem kérdez. A némaságba süppedt hosszú két percben legalább ötvenszer elátkozta magát. Ráadásul eszébe jutott az is, mikor kis híján rányitott az apjára és Christensenre. Akkor kellett volna megkérdezni, hogy mit csinálhat olyan jól, hogy annyira kéjesen nyögdécseljen alatta, hogy a tulajdon szobájából is hallott mindent, ha csendben volt.

Lukas megköszörülte a torkát, kihúzta az íróasztal felső fiókját, túrt benne egy keveset, aztán Sigurđur ölébe dobott egy négyszögletes tasakot. A fiú a pillanat törtrésze alatt vette fel egy túlérett paradicsom színét. Körmével óvatosan megpiszkálta a sarkát.

- Ezt nem lehet tanítani, csak védekezz és kész. Minden jönni fog magától – mondta, miközben sátorként összetámasztott ujjai fölül nézett egyenesen a szemeibe. – Akkor csináld, ha nem félsz csinálni és egyáltalán nem baj, ha nem mész el első alkalommal. Tudod ez egy nagyon összetett…

- Túl sok információ, túl sok információ! – Sigurđur a fülére szorította a kezeit, ahogy felpattant és célba vette az ajtót. Még látta, hogy Lukas tekintete mosolyog. – Majd még… izé…

- Tízre legyél ágyban – biccentett a norvég, aztán visszavette a szemüvegét, és a laptophoz hajolt.

Mikor betette maga mögött az ajtót, kifújta magát és hajába borzolt. Elbotorkált a szobájáig, arccal belezuhant az ágyba, miközben az óvszeres tasakot gyűrögette, amit az imént kapott. Csak akkor, ha nem fél… Arra gondolt, hogy Lukas vajon félt-e, de kiverte a képet az agyából és átölelte a párnáját. Leon még nem volt nála soha. Először engedi be a saját kis birodalmába, beengedi a lelkébe és engedi, hogy végkép megismerje, kitöltse az esetleges lyukakat. Lyukak… Erre megint elvörösödött, és úgy döntött, vesz egy hidegzuhanyt. Egy jó hosszút.

Még percekig feküdt a jótékony sötétségben, és közben elképzelte az elsőt. És a képzeletében nem volt szégyellős, nem jött zavarba és nem pirult el, csak megtörtént. Jó volt. Végül feltápászkodott, és nekivágott a folyosónak. Nem kapcsolt lámpát, anélkül is megtalálta a fürdőszobát, és felkattintotta a villanyt. Percekig folyatta magára a vizet. Visszafelé benézett Lukashoz is, aki már befejezte a munkát és most a Christensennel közös hálószobájukban heverészet a tengernyi franciaágyon.

- Igen, igen, igen… Tessék…? Nem, semmit. Jól van… Igen. Szeretlek. – Letette a telefont, és a hátára hengeredett. A készüléket elegánsan az éjjeliszekrényre hajította, és Sigurđur látta, ahogy némán felcsuklik és vállai megremegnek.

Inkább hagyta a francba az esti jókívánságokat, és kiosont, vissza a saját szobájába.

Valahogy kínos volt rajtakapni a nevelőapját, hogy sír, és egyáltalán nem tudta, hogy vette volna ki magát, ha megy és megvigasztalja. Talán, ha megkérdezi, mi történt, és tud-e segíteni… Lukas úgyis azt mondta volna, hogy nem számít, és nem mondta volna el az igazat. Talán semmit sem mondott volna. Bebújt a takaró alá, sóhajtva kinyújtózott és a hétfőre gondolt, mikor végre újra találkozhat Leonnal.