Sorgarkvæði /5.~

/5.

Oké, édes, drága piskótáim, ismertek már, hogy szinte semmivel nem vagyok megelégedve, mert ilyen vagyok és na. Deee ez most a vizsgaidőszakhoz meg úgy a mélydepressziómhoz képest jó lett. Nem, nem, akkor se hagyjuk, hogy az én hülye lelkivilágom belekerüljön a ficbe! Amúgy meg végre úgy haladnak a dolgok, ahogy elterveztem, szóval fuck yeah! 

És persze jó olvasást, drágáim~ 

A hétvége borzasztóan keservesen telt. Jó, Christensen többször is beszélt Lukasszal telefonon, de a férfi hangja furcsán fátyolosnak tűnt minden egyes alkalommal, simán csak érződött rajta, hogy vigasztalásra szorul. És ő pont most nem lehetett vele, mert a munka elválasztotta őket. Az a munka, ami megpecsételte a kapcsolatukat.

Annak idején megkérdezte tőle, hogy van-e hová mennie, és van-e, aki vigyázzon rá, Lukas pedig gondolkodás nélkül rávágta, hogy igen. Sosem nézett a szemébe, mindig merev tartással ült a széken mellkasán összefont karokkal. Mikor megismerte, már akkor távolságtartó volt, és mikor kiderült utólag, hogy egy koszlott padlásszobában húzta meg magát, megkérte, hogy lakjon nála. Nem igazán gondolta át a dolgokat. Tudta, hogy azért fogadta be Sigurđurt, azért hagyta, hogy ott maradjon és ment bele az egész őrültségbe, mert Lukas megkérte rá. Elesett volt, egyedül szemben a félelmeivel és az érzelmeivel, amik már akkor, tizenhat éves létére borongósak voltak, és csak szeretett volna kitörni, kibújni a csigaházából és gondoskodni valakiről. Talán a bizonyítási vágy hajtotta, vagy valami különös védekező mechanizmus, de akkor ott a konyhában képtelen lett volna nemet mondani neki.

Elnyomta a csikket az egyik kerítéslécen, megvakarta borostás állát és elfojtott egy ásítást. Két napja nem aludt, csak a koffein dolgozott benne, pedig tudta jól, hogy ideje végre befejezni ezt az ügyet. Egy esély, nem több.

- Váá, rájuk kéne törni és kész – jegyezte meg Gilbert, és toporgott kicsit.

- Ja, persze. Ketten vagyunk ki tudja hány ellen.

- Unatkozom – nyögte, de felkapta a fejét. – Hohó, figyeld csak!

A fekete autó, amit legutóbb láttak begördült a feljáróra, és bár a férfi, aki kiszállt belőle napszemüveget és kalapot hordott, eléggé felismerhető volt az arca. És fiatal volt. Nagyon. Így ránézésre Lukasszal egyidős, vagy még tőle is fiatalabb. A barna haja, a napcserzette bőre, a jellegzetesen olasz vonások… biztos volt, hogy őt keresik már évek óta, és mégis hihetetlen volt, hogy egy ennyire fiatal, szinte még fiú többszörös gyilkosságért vezesse a bűnügyi listát.

- Baszd meg… ki ez a gyerek? – bukott ki Christensenből. – Oké, hívjunk erősítést, aztán majd meglátjuk, mit tehetünk az ügyben. De ez messziről bűzlik.

- Minden ügyünk büdös volt eddig, nem tűnt fel? Szerintem direkt minket pécéznek ki az ilyenekhez. – Gilbert felpattant és visszabaktatott a lakásukra, amit a rendőrség direkt a nyomozás érdekében bérelt ki kettejüknek. – Legközelebb komolyan én megyek teheneket lesni és az a faszfej jön ide.

A főnökük mindig adott nekik munkát, hogy ne unatkozzanak, és általában szerették is őt a szigorúsága és a fegyelme ellenére, csak éppen az év nagyobbik részét Svájcban töltötte. Állítólag a nagyszüleinél volt és az unokahúgáról gondoskodott, de mikor visszajött, sajt és hegyi levegő jellegzetes illatát hozta magával. Megírta a papírokat, kiadta az egész éves munkát a menettervnek megfelelően, két-három nap, felkapta a bőröndjeit (sosem csomagolt ki), és már húzott is vissza a hegyekbe.

- Minek dolgozik egyáltalán itt, ha mindig Genfben van?

- Svájc fővára Bern, Gilbert. Bern – mormogta Christensen és élvezettel rágyújtott az utolsó szál cigarettára a dobozból. Ha dolgozott, mindig iszonyatosan sokat dohányzott. – Az ember azt hinné, nem volt olyan régen a gimnázium.

- Kurvára leszarom. Nyugaton van, kicsi és nem történik semmi – válaszolta, és megrántotta a vállát.

- Lehet, hogy pont ezért dolgozik itt. Ott sosem történik semmi.

- Ja, biztos ő Svájc Supermanje. Tudod, így visszahozza az elveszett teheneket, és ő köpüli a leglágyabb vajat a világon.

Valahogy fuldokló, istentelen hahotával estek be a kis lakásba, hogy aztán visszafojtott jókedvvel kérjenek erősítést.

Azon a reggelen Fridának citromsárga volt a körme. És sárga ruhát viselt, fekete övvel a derekán, meg valami napraforgószerűséget tűzött fonott hajába. Gyönyörű volt, mint egy virágtündér. Csilingelve kacagott az asztalnál ülve egy Pollock kezei közé került bögréből kávét szürcsölve, mikor Sigurđur álmosan, kócosan kitámolygott és intett neki.

- Hű, te nagyon kész vagy. World of Warcraft? – kérdezett rá, és készségesen megkent egy pirítóst a fiúnak. Mégiscsak ő a nevelőanyja, vagy mi.

- Keményebb, kémia és irodalom – suttogta, aztán nagyobb harapott a kenyérbe és löttyintett valamennyi kávét a bögréjébe. – Hol van…?

- Alszik. Nézd, Sig’, apád nincs jó bőrben, sőt, ha engem kérdezel ez határozottan valami pszichés dolog. – Egészen komoly volt a hangja, felnőttes, de a következő pillanatban elmosolyodott és vidáman folytatta. – Lehet, hogy csak a bátyám hiányzik neki. Tudod, hogy van ez.

- Azért, majd időben ébreszd fel, el fog késni. Ahogy én is, bakker.

Sigurđur felpattant egy megkezdett vajas pirítóssal a szájában, és úgy rohant a szobájába, mint akinek az élete múlik rajta. Becsapódott mögötte az ajtó, elfojtott káromkodások foszlányai szűrődtek ki, valami mintha eldőlt volna, aztán csend lett.

Frida lassan állt fel, leporolta ruhája szoknya részét, megigazította a haját, és szinte szökdécselve sétált be Lukashoz. A fiú szinte elveszett a takarók közt, ahogy felhúzta lábait és egy rózsaszín plüssnyulat szorongatva fojtottam zokogott. Frida pontosan tudta, hogy nem aludt, talán jó, ha egy órát, kettőt és most a homlokára simította apró, nőies tenyerét. Kisöpörte a szeméből a homokszín tincseket és megnyugodott, hogy a másiknak nincsen láza. Felmászott az ágyra, és az ölébe vette a fejét, úgy simogatta az arcát, ahogy lassan beszélt hozzá.

- Figyelj, meg kell mondanod neki, hogy döntöttél. Hagynod kell neki felkészülési időt.

- Nem döntöttem még – suttogta Lukas. A hangja karcos volt, rekedt, a szemei hunytak.

- Lehet, hogy, ha beszélnél róla velük, könnyebb lenne – vetette fel a lány, és kézfeje megállapodott a másik arccsontján. Tökéletes, egyszerűen túl tökéletes volt. – Persze ez csak az én véleményem.

- Ezt most egyedül kell végigcsinálnom. Én fogadtam be Sigurđurt, én neveltem fel, nem hagyhatom, hogy csalódjon bennem. Nem törhetem össze csak úgy, bármennyire is az lenne a könnyű út.

- Jaj, kicsim… Annyira sajnálom.

Frida egyáltalán nem értette, hogy miért sírta el magát akkor, a könnyek egyszerűen csak kibuggyantak belőle, hogy Lukas gyönyörű bőrére cseppenjenek és megtisztítsák azt. Talán egy óráig is ülhettek még ott, mielőtt Lukas rendbe szedte volna magát. Egyikük sem hallotta, mikor ment el otthonról Sigurđur. Mindenesetre otthon hagyta az ebédjét.

Az már egy egészen más dolog volt, hogy nem is akart enni, illetve, hogy nem tudta, akar-e enni. Nem érezte magát éhesnek, inkább csak idegesnek. Egész nap feszengett a padban és testnevelés órán a futás alóli felmentése ellenére is rekordidőt futott. Hogy aztán fulladozva tapadjon rá a fiúöltöző tusolójának csempéjére, úgy tornaruhástól, és Leon vele maradjon amíg be nem csengetnek.

- Köszönöm – suttogta, és megeresztett felé egy halvány mosolyt. – Bocsi, hogy miattam lemaradtál az ebédről.

- Hülye vagy. Minek futsz maratont, azért, hogy aztán a szívbaj jöjjön rám, mi? – kérdezte, de azért kedveskedő puszit nyomott Sigurđur homlokára. – Amúgy meg, cserébe jössz, és matek helyett megebédelünk. Majd azt mondjuk, lyukasunk van.

- Könnyű annak, aki matekzseni – fanyalgott a szőke. – De akkor már kajáljunk nálunk. És egyúttal el is magyarázhatod ezt a sok számtani akármit.

- Hihetetlen, hogy te veszel rá engem a lógásra.

Ahogy kisétáltak a főkapun, Leon átkarolta Sigurđur derekát, aki az előbbi szavakra mintha kicsit elpirult volna, de biztatóan közelebb fészkelte magát hozzá, hogy beszívhassa az illatát. Nem siettek, egész sokat gyalogoltak, néha meg-megálltak pusziszkodni és dícsérték magukat, hogy képesek voltak a nap közepén meglógni, már hétfőn. Valahol a templom közelében szálltak buszra, ahol Sigurđur nem ült le arra hivatkozva, hogy egész nap ücsörgött, és majdnem Leon ölébe zuhant egy piros lámpánál. Idétlenül kacarásztak a dolgon, és még akkor is vigyorogtak, mikor egy megállóval korábban leszálltak. Leon így is majdnem továbbment, de ő idejében behúzta a sarkon és nevetve terelgette az ajtóhoz vezető lépcsők felé.

- Aha, hogy ti mélyen lakktok.

- Ja, apám néha káromkodik a hó, a levelek vagy pár szemét miatt, de egyébként meg szerintem van egy hangulata – magyarázta Sigurđur, és zörögve megkereste a kulcsait. – Menj csak.

Leon előrement, lerúgta a cipőit és beljebb toporgott, egészen a konyháig, ahol körbefordult párszor, míg Sigurđur bezárt maga után. Ledobta a táskáját az egyik székre és így tett vendége holmijával is.

- Majd bevisszük – mondta, miközben feltépte a hűtő ajtaját. – Dobd csak le magad. Kérsz inni? Enni?

Mielőtt Leon válaszolhatott volna az asztal közepére csapott egy dobozos narancslevet, aztán elővett két elegánsan karcsú poharat. Nekik valahogy sosem voltak vidám mintás poharaik, mindig ez a hideg, tömör elegancia. Mikor megkérdezte, nevelőapja csak annyit mondott, hogy ezek csak kibaszott poharak. Töltött valamennyit a poharakba és egy ügyes mozdulattal visszapakolt a hűtőbe. Mielőtt ivott volna a pohár pereme fölött a másikra mosolygott, aki viszonozta és kishíjján leitta magát.

- Megmutatod a szobádat? – kérte, és megforgatta ujjai között a poharat.

- Persze, gyere csak – vidult fel Sigurđur.

Kézen fogta a fiút (a táskákról teljesen megfeledkeztek), és vezette végig a sötét kis folyosón, egészen szobájáig. Megállt az ajtó előtt, és figyelte, ahogy Leon pont olyat sóhajt, mint mikor felkészül arra, hogy szóban ledarálja az anyagot vagy még egyszer átnézze dolgozat előtt.

- Nyugi már, csak egy szoba. Esküszöm, nem tartok bent dinoszauruszt vagy ilyesmit – mondta, és valami belső késztetés miatt megérintette a puha, sötét haj keretezte arcot.

Leon percekig forgolódott a szobában, ujja hegyével végigzongorázta a könyveket, Nesbø-től, Tolkienen keresztül egészen a Larssonig. Még véletlenül sem hagyta ki a történelmi könyveket, a gyerekkori klasszikusokat és néhány földrajzkönyve még bele is lapozott, ahogy megmosolyogta a mitológiás köteteket. A kezébe vette a plüsslundát és a kis manót, ami inkább emlékeztette egy huncut, sovány törpemikulásra. Sigurđur szobája igazi kincsesbánya volt, minden arról sugárzott, mennyire intelligens, sokrétegű és emberi.

- Hihetetlen… - suttogta elámulva, mikor Sigurđur elvette tőle a plüsst, összegyömöszölte és a legelegánsabb irodai székbe dobta, amit Leon valaha látott. – Tökéletes szobád van, tudsz róla?

- Bele ne zúgj, még megcsalnál vele – vigyorgott, és egészen gyengéden csúsztatta a vállára a kezét, ahogy közelebb lépett.

- Ó, hogyne, gondolkodás nélkül. Sig­­­––

Sigurđur beléfojtotta a szót, mikor megcsókolta. A szempillái alól még látta, hogy tökéletes paradicsomszínűre pirult, amit magáról is el tudott képzelni. Már számtalanszor csókolóztak, most valahogy mégis bénának érezte magát, talán csak azért, mert még soha nem volt ennyire konkrét a folytatás, ennyire tapintható és közeli. Mi van, ha azt is elbénázza? Átkarolta a fiú nyakát és közelebb bújt hozzá, aztán átvette az irányítást és ahogy leült a mögötte lévő ágyra magával húzta Sigurđurt és ügyes mozdulattal kibújtatta a felsőjéből, hogy aztán ugyan azzal a mozdulattal fekvő helyzetbe is nyomja és fölé másszon. Egy pillanatig kínosan érezte magát, hogy ott térdel félmeztelen párja alatt, de mikor a lustán várakozó szemekbe nézett és a vöröslő arcára elmosolyodott és puszit nyomott a nyakára, az orrára és az ajkaira. Csak röviden, de ez pont elég volt ahhoz, hogy a skandináv fiú is megszabadítsa őt felsőruházatától.

- Szeretlek – suttogta kiszáradt ajkakkal, mire elfúló sóhajt kapott válaszul és izgatott mocorgást.

Újra megcsókolta, és Sigurđur egyik kezével a hajába szántott, másikat a hátán futtatta végig a nadrágjáig, visszafelé pedig finoman bevetette körmeit is, aztán ujjai megállapodtak a nadrágjában, valahol a fehérneműje alatt. Lábait összefűzte Leonéval és majdnem kibuktatta a fiút, aki inkább derekára húzta a finom nadrágba bújtatott, vékony lábakat, hogy ezzel is közelebb simulhasson hozzá…

Leon ujjai Sigurđur nadrágjának övtartójába akaszkodtak, ahogy elhajolt tőle, hogy levegőhöz jusson. A következő csók hevességétől összekoccant a foguk, és Leon inkább áttért a fiú fülcimpájára, állára és nyakára.

- Kint hagytá… Baszd meg!

Lukas egyik kezében a kilinccsel bámulta a fiatalokat, és mintha gyönyörűen ívelt szemöldöke egy pillanatra vészesen megrándult volna. Nevelt fia úgy felrántotta az alattuk gyűrődő takarót, hogy Leon kishíjján leesett az ágyról. Valahogy mindketten olyanok voltak, mint egy-egy érett paradicsom, csak a norvég maradt meg tökéletességében.

- Izé… kimennél? – nyekeregte Sigurđur, ahogy a párnája szélét piszkálgatta. Félig ülő helyzetbe tornázta magát, de még így sem mert Lukas szemeibe nézni.

- Beszélni akarok veled.

Lukas türelmetlenül toppantott és csípőre dobott kezével sürgető gesztust tett. Mikor elhaladt mellette a zavart, nála sokkal alacsonyabb Leon utána hajolt és Sigurđurt mintha azt hallotta volna, hogy a fürdő felé igazítja. Aztán becsukta az ajtót és ismét az a kínos csönd következett.

- Ha tudtam volna, hogy csinálni akarod, jobban elmagyarázom – mondta, ahogy leült a székre, alkarjával megtámaszkodott a combján és összefűzte kezeit. A karikagyűrű szinte vakítóan csillant meg az ujján. – Miért nem mondtad, hogy jársz valakivel?

- Nem volt… nem tartottam annyira fontosnak. Amúgy is annyiszor elmondtátok, hogy attól, hogy ti együtt vagytok, én még járhatok lánnyal meg minden. Azt hittem, mérges leszel.

- Hülye vagy. – Lukas sóhajtott és megdörzsölte az arcát. – Bármit csinálsz, szeretni fogunk, mert a család része vagy. Mondjuk tény, hogy jobban örültem volna, ha bemutatod és nem így… Szereted te ezt a fiút?

- Persze – vágta rá Sigurđur. – És tuti, hogy nem kihasznál meg ilyenek, mert neki is az első, és...

- Na figyelj, teljesen természetes, ha félsz, az első mindig kicsit para, és idővel amúgy is jobb lesz – magyarázta a nevelőapja. Valahogy kimért volt, és Sigurđur biztos volt benne, hogy Christensen sokkal lazábban beavatta volna. – Végül is, önszántadból, teljesen kiszolgáltatod magad és tálcán kínálod a tested valaki másnak. Nincs semmi szégyellnivaló abban, ha még most nem mész el, de azért nem a árt az óvatosság, szóval okosan.

- Megnyugodhatsz, nem hiszem, hogy ezt már bármelyikünk is be akarná fejezni – nyögött fel Sigurđur, és a fejére húzta a takarót, hogy kizárja Lukast és ezt az egész kínos pillanatot. – Még valami?

- Ne legyetek nagyon hangosak. Mármint, hogy nagyon. Ne.

- Oké. Köszi.

- Jó.

- Szia.

Lukas még szigorúan végigmérte, olyan atyáskodóan és felpattant. Még az ajtóból visszanézett, aztán végleg eltűnt. Sigurđur a hátradőlt, hosszan beszívta a levegőt és bent tartotta, míg hajába borzolt. Rettentően kínos volt ez az egész beszélgetés, és vagy jóval korábban, vagy soha nem kellett volna túlesniük rajta. Ha felrobbanni készülő szíve és zakatoló agya hagyta volna, elszenderedik, mire Leon visszaér, így csak behunyt szemmel lassan lélegzett és hallgatta a gondolatait, a lehetséges megoldásokat.

Két puha tenyér simult az arcára és forró ajkak a sajátjaira, de nem nézett fel, csak belemosolygott a csókba.

- Ébresztő, Csipkerózsika – suttogta a fülébe, aztán megnyalintotta a fülcimpáját. – Azért eddig nem voltam el.

- Mhhh… fuckin’ this is madness…

- No, my dear. This is Sparta.

Egyszerre tört ki belőlük az artikulálatlan röhögés, amit percekig nem tudtak abbahagyni, és a végére már patakokban folyt a könnyük. Azt hitték, hallgatni fognak és bambán pislognak majd egymásra a történtek után, erre fel egymásnak dőlve nevettek.

- Nem vagy normális – göcögte Sigurđur, és visszaadta a fiúnak a pólóját. – Hazakísérlek.

- Fel is jössz? – kérdezte Leon incselkedőn, ahogy végigsimított a másik combján és fenekén. – Hála egyesek faterjának nincs semmi programom mára. Te ráérsz?

- Nem tudom, mindjárt megnézem a… - kezdte, de Leon lágy csókot nyomott a nyakára. – Na jó, rá.

- Príma.

A konyhában valahogy furcsán feszült volt a légkör. Lukas csak egy futó pillantást vetett a párosra, aztán folytatta az asztalra halmozott élelmiszer műanyag dobozokba pakolását. Úgy tűnt, siet, de legalábbis kapkodott és az arckifejezése elárulta, hogy fejben kalkulál valami nagyon fontosat.

- Bezárt a büfétek? – kérdezte Sigurđur, miközben tekintetével követte nevelőapja kezét. Hopp, a rántott hal zöldséggel a zöld fedelű dobozba. – Vagy beálltál a Vöröskeresztbe?

- Apámhoz megyek.

- Jaaa. Denny tudja? – Előrelépett, hogy az asztalra támaszkodjon, de valamiért meggondolta magát. Egy kis papír fehér, lekerekített csücske kandikált ki a férfi táskája alól.

Sigurđur inkább nagyot nyelt, kézen fogta Leon és sürgetően az ajtó felé cibálta, még a választ sem várta meg. A friss levegőn átkarolta a derekát, félig hozzábújt és az illatába temetkezett.