2013. augusztus 18., vasárnap

Blå & Rot~


Tegnap, igen TEGNAP! volt drága egyetlen Fritzünk halálának sokadik évfordulója, és ez a fic egyébként még Kalle szülinapjára lett volna, ami júniusban van, csak nem tudtam addigra befejezni, szóval ez a fic most igazából az ő... hát... emlékére íródott, ha lehet olyat mondani. 
Harry Potter/KalleFritz Crossover, amit én letagadok, mert nem rajongok érte annyira, és nem is tudok írni, de azért... Jó olvasást hozzá~
(Ja, még valami, a ficben szerepel még Nagy Péter, orosz cár és Ágost lengyel király is.)
A képért meg köszönet Tinuvielnek,  imádlak és zseni vagy, komolyan *-*

A nagyteremben volt, amikor rátalált, mondjuk, nem kereste különösebben, csak éppen akkor ért véget a dupla átváltoztatástan és már eléggé éhes volt ahhoz, hogy rögtön ebédelni rohanjon. Fritz sóhajtott, feljebb ráncigálta magán a kék-bronz sálat és célirányosan megindult. A Griffendél asztala felé.

Többen megjegyezték, hogy talán elhagyta-e a szemüvegét vagy csak begolyózott, mikor levágta a nehéz, bőrkötéses tankönyvet a tölgy asztallapra, aztán leült és felkönyökölve figyelte a sápadt szürkében játszó téli eget. Nem havazott, pedig éppen előző nap jósolt hóförgeteget a gömbjéből, amiért mellesleg meg is dicsérték és be is zsebelhetett tíz egész pontot a Hollóhátnak. Na, mindegy.
Azzal a szelíd, elnéző kis ajakrándulással mosolygott Kalléra, aki erőszakosnak is mondható módon böködte a tányérja tartalmát a kanalával. Rútul kettényesett néhány borsót, hogy aztán a sűrű, fehér massza alá temethesse őket.
- Te mit csinálsz? – kérdezte udvariasan, ahogy egészen az arcához hajolt. Már érezte a kölnie illatát, és szinte csiklandozta az a parányi kis borosta.
- Hogy én? Kérlek, éppen nem ebédelek – mondta Kalle, és szúrós pillantással illette a borsófőzeléket, amitől talán még egy hegyi troll vagy egy jámbor dementor is azonnal megfutamodna.
- Ne butáskodj, ez finom, figyelj csak! – Azzal bizonyítás képpen kivette a másik kezéből az ezüstkanalat és belapátolt egy nagy adagot.
- Nem érdekel, akkor se eszem meg! – erősködött, és valahogy egyáltalán nem vette figyelembe a többi ételt az asztalon, mintha csak a főzelékkel versengett volna, hogy melyikük bírja tovább. Egyelőre ő állt nyerésre, de csak azért, mert rútul meggyilkolta a kanállal a masszát.
Teljes undorodással eltolta maga elől a tányért és végül előszedett valahonnan egy pár ropogós pirítóst, hogy azokon rágódjon, míg Fritz elmeséli az órai élményeit. Mert mindig így mentek a dolgok, Fritz beszélt, ő pedig meghallgatta, hiszen sosem értett igazán a szavakhoz, és amúgy sem tudott volna mit mesélni, hiszen végigaludta az órákat. Legalábbis a legtöbbjüket.
- … és ne felejts el kviddicsedzésre menni, jó? – fejezte be a mondandóját a porosz.
- Akkor van edzés, amikor azt akarom, én vagyok a kapitány – emlékeztette Kalle, és mintha büszkén kihúzta volna magát.
Fritz inkább nem emlékeztette, hogy a legutóbbi heg is ott virít még a nyakán, amit esés közben szerzett, csak, mert úgy döntött, nem taktikázik, hanem egyenesen az ellenségnek rohan. Arról nem is beszélve, hogy a legutóbbi meccset összetörte a bokáját és Madam Pomfrey nem győzte szidni, hogy miért nem volt óvatosabb, de ugyan mit is várt volna egy Wittelsbach gyerektől. Aztán meg persze semmit sem segített a dolgon, hogy párbajba bonyolódott. Illetve hát csak majdnem, mert ő ott volt és még azelőtt kikapta a pálcát a kezéből, hogy beleátkozta volna a hugrabuggos Ágostot a Roxfort valamelyik eldugott falába.
- Akkor van, de attól még nem kell túlhajszolni minket, barom – jegyezte meg Pjotr, aki ledobta magát a svéd másik oldalára és nem állta meg, hogy fejbe ne verje a sötét varázslatok kivédése tankönyvvel.
A fiú felé fordult és bosszúból böködni kezdte egy tiszta kanállal. Addig-addig játszottak, míg már alig maradt idejük az evésre, de Pjotr sikeresen nekilökte Kallét Fritznek, aki csak nevetett és átkarolta a derekát, ahogy bocsánatkérő csókot nyomott az arcára. Ugyan azzal a mozdulattal felkapta a fiú tankönyvét, hogy kivédje vele a következő támadást, de Hohenzollern kikapta a kezéből és puhán fejbe vágta vele.
- Verekedj a sajátoddal, úgyse használod túl sűrűn, ahogy láttam – mondta, és inkább a táskájába rejtette az olvasmányt.
- Csak nem beszóltál, kedvesem? – Kalle vészjósló mosollyal az arcán simította tenyereit Fritz combjaira, ahogy közelebb hajolt hozzá.
- De. – Azzal a hollóhátas társa szájába nyomott egy kanál főzeléket, mielőtt felpattant volna ültéből.
- Azt hittem, te velem vagy!
- Sajnálom, drágám!
Azért még látta, hogy a szerető mosolya ott bujkál a szája sarkában.
Ebéd után még két órájuk volt, abból a sötét varázslatok kivédése közös, ami semmit sem segített a pontosan koncentráló képesség kifejlesztésében, sőt! Az óra negyede azzal telt, hogy a terem egyik végéből a másikba dobálóztak Pjotrral, míg Fritz azon volt, hogy elcsípje a megbűvölt a kis galacsint, és ha Kalle nem tartja meg, egy-kétszer biztosan kiesett volna a padból. De derékon ragadta és visszahúzta maga mellé, mielőtt még a tanár rajtuk kaphatott volna.  Mondjuk Kalle biztos volt benne, hogy Fritzet sosem szidnák meg és nem kapna pontlevonást vagy büntetőmunkát. Mert még a stréber hollóhátasok közül is kitűnt éles eszével, amit hiába is kompenzált a csendessége, hiszen híres aranyvérű család sarja volt. És nem mellesleg sem az apjának, sem a legjobb barátjának nem tetszett, hogy vele barátkozik.
- Mr. Wittelsbach, őszintén nem várom el, hogy lekösse a figyelmét a tantárgy, de kérem, legalább Mr. Hohenzollernt hagyja békén! – Mikor felnézett abból a kurta kézcsókból a tanár már előtte állt és igen-igen csúnyákat pislogott rá.
- Elnézést – dörmögte a nemlétező bajsza alatt, de egyik kezét mindig párján tartotta. – Mit tudja ő, hogy zavartalak-e. Történetesen tök jól elvoltunk – suttogta a másik fülébe.
- Ami azt illeti én éppenséggel figyelnék – motyogta Fritz, és eltolta magától az izgága svédet. – Nem értem, hogy tudsz ennyit pattogni, hogy egy tanóra erejéig nem vagy képes nyugton megülni.
Kalle inkább dacosan összefonta a mellkasán a karjait és úgy bámulta a tanár hátát, mintha képes lenne pálca nélkül varázsolni és megátkozhatná ott helyben. De tudta, hogy Fritz igazából csak azért teper annyira, mert elég erős apai szigor alatt áll. Pont ezért nem fogja megérteni soha az ő helyzetét, mert neki meghaltak a szülei, még az ötödévet sem fejezték be, mikor megkapta a baglyot az apja halálhírével. Onnantól meg már édes mindegy volt számára, hogy figyel-e órán vagy betartja-e a szabályokat, mert többé már senki nem létezett, aki irányíthatná. Ellentétben Friedrich, akinek ott volt az apja, ráadásul alig egy éve, hogy szakított vele az a hugrabugos balfácán, az a sárvérű Katte. Aztán meg neki kellett megvigasztalnia…
Pillantása hirtelen találkozott François-Mariéval, aki élesen, már-már féltékenyen pislogott kettősükre. Kalle emlékezett, hogy egészen ötödikig Fritz őmellette ült, és ő is volt az, aki összeismertette őket jóslástanon.  François-Marie-t a könyvtárból ismerte, Fritznek meg nem volt hová ülnie jóslástanon, így a két hollóhátas bevágódott az ő asztala mögé. És szent a béke, örök a barátság, miegymás.
Legalábbis míg járni nem kezdtek…
Valahol nagyon is tisztában volt azzal, hogy a hollóhátas fiú féltékeny, és ami azt illeti baromira szórakoztatta a helyzet. Ez is azt mutatta, hogy újabb sikert aratott, diadalmaskodott és nem hagyta senkinek, hogy megállítsa.
Egy ideig még a gondolataiba merült és esze ágában sem volt hagyni, hogy bármi újra és talán hasznosra megtanítsák. Ó, nem! Majd azt ő megtanulja magától vagy éppenséggel kilesi Fritz jegyzeteiből, ha már olyan kis szorgosan körmöl. Elnézte, hogy egészen a pergamen fölé görnyed és, ha nem figyel, akkor a szőke tincsei magukba szívják a tintát a lapról, és ahogy rebbennek a szempillái, mikor visszaolvassa saját magát és helyesírási hibát keres vagy ahogy az órának vége és sietősen összecsapja a holmiját, hogy a táskájába rejtse.
- Nem megyünk ki? – kérdezte Kalle, ahogy megérintette a könyökét. Ő személy szerint csak a hóna alá csapta azt az egy szál könyvet, vállára vette a táskáját, amibe az óra közepén még gondosan belegyűrte a pergamentekercset.
- A tóhoz? – kérdezett vissza Fritz, és tétován nézett a sugárzó kék szemekbe.
- Akár.
Végül beleegyezett, elvégre mi az a fél órácska, amit együtt pihenhetnek, míg a kviddicsedzés el nem kezdődik. Mert hogy a csapatkapitánynak azért már igazán nem illik késnie, főleg, ha ő rendelte ki a csapatot edzeni. Mindenesetre a hollóhátas dideregve húzta össze magán a talárt és szorosabbra húzta nyaka körül a vastag sálat. Nem volt sok hó, éppen annyi, hogy ropogjon a talpuk alatt és megadja azt a kellemes tél érzetet, Kalle mégis hógolyókat dobált a félig befagyott tóba.
- Rá fogtok fagyni a seprűre – jegyezte meg Friedrich és fázósan dörzsölte össze a tenyereit.
- Lárifári. Jaj, add már ide! – A griffendéles elkapta a vékony, szinte nőies ujjakat, finoman rájuk lehelt és a tenyerébe zárta őket, ahogy a másikra mosolygott. – Ha már utolsó év, elhozom neked a kviddics kupát, na?
- Az nekem ugyan mire jó? – nevetett Fritz és közelebb araszolt Kalléhoz. – Nem hiszem el, hogy nem fázol.
Kalle megvonta a vállát és figyelmét az ágyfagyott, vöröslő ujjakra szentelte, amiket markában tartott. Nem tudta, mi lesz később és nem is akart rá gondolni. A tavasz, a nyár… már egyik sem ígérte biztosra ugyan azt a ragyogást és melegséget és ő titokban rettegett attól, hogy a rügyek érkeztével köszönt be nála az igazi zimankó, a csonttörő tél.
- Tudod, apám azt mondta, hogy biztos helyem van a Minisztériumban iskola után, a Mittudoménmilyen osztályon. Ott, ahol ő is dolgozik – suttogta a hollóhátas fiú. Minden lélegzetvétele kis párapamacsot hagyott a levegőben.
- De?
- Nincs de – megrázta a fejét; szőke tincsei szálltak, szinte úsztak körülötte.
- Mindig van de – javította ki Kalle. Mélyet sóhajtott, miközben átkarolta és magához szorította.
Fritz elrejtette az arcát a másik talárjában és ölelte, úgy kapaszkodott bele, mint a pillanatban, az örökkévalóság szikrányi mementójába és legszívesebben sírni lett volna kedve, de akkor ugyan mégis hová lenne az a híres férfibecsület!  Inkább becsülettel szipogott egyet, aztán meglapogatta a griffendéles hátát és elengedte, hogy sápadt, halott mosolyt villantson felé.
- Figyelj, ha nem akarod ezt, még mindig eljöhetsz velem – ajánlotta.
- Apám már azért is ki akart tagadni a családból, hogy nem lettem mardekáros. Ráadásul utál téged – mutatott rá a fiatalabb, ahogy a kviddicspálya felé hunyorgott. – Mardekár. Mintha ott olyan jó lenne minden.
- Hülyeség. Világot látni még tán’ csak szabad.
Kalle elengedte a fiú egyik kezét, de a másikat szorosan tartotta, ahogy megindult vele az öltözők felé. Fritz kivétel volt, ő ott lehetett minden meccsen, mert bízott benne és tudta, hogy nem fogja kiadni az információkat a saját háza csapatának. Imádta benne, hogy ennyire becsületes.
Felkísérte a lelátóra, aztán átöltözött, hogy aztán vázolhassa a kigondolt terveket és taktikákat a csapat többi tagjának. Igyekezett egy pillanatra sem mutatni, hogy nemsokára már nem lesz ott, hogy győzelemre vigye a Griffendélt, végig úgy szónokolt, mintha még csak ötödikes vagy hatodikos lenne és nemrég kapta volna meg a csapatát.
Aztán kivitte őket a pályára is, hogy a jól kidolgozott elméletet gyakorlatban is begyakorolhassák és finomítsanak rajta, csiszolják, ha szükséges. Az egész edzés hihetetlenül gyorsan telt el, hála a bravúros csavaroknak, a különböző műbukásoknak és szlalomoknak, ami kicsit a játékosokat is felpörgette a nagy hidegben. 
- Charles, Merlin szerelmére, ráfagytam a seprűmre! – kiabálta oda neki Pjotr és a nyomatékosítás kedvéért hozzávágta a kvaffot.
- Mert puhány vagy, azért! – nevette Kalle és visszadobta a labdát. – Azt hinné az ember, hogy kitartó vagy, amekkora nagy a szád.
- Könnyű annak, akit fűt a szerelem!
- Téged meg a mézsör!
- Ja, amit tőled kaptam.
- Kiloptad a ládámból.
- Te úgyse iszol.
- Kit érdekel?
Tekintete Fritzre rebbent, aki az egy helyben ücsörgéstől kezdett némileg kihűlni, ezért jobban látta tényleg berekeszteni az edzést. Különben sem mentek sokra a veszekedéssel, a szópárbaj még nem jelent győzelmet a kviddicsben.
- Gyere! – intett Kalle a hollóhátasnak, aki megfogta a kezét és hagyta magát bevezetni a felfűtött öltözőbe, ami inkább sátorra emlékeztette.
Vörös-sárga vászon borított be szinte mindent és akárhová nézett a Griffendél büszke oroszlánja pislogott vissza rá. Idegennek érezte magát és furcsán nem odaillőnek, pláne a hollóhát színeiben. Főleg nem a hétköznapi fekete talárban, mikor Kallén még a kviddicstalár volt, a vörös-sárga színeivel, a bőr kesztyűkkel és végtagvédőkkel…
- Baromi jól áll ez a szerelés – jegyezte meg, mintegy mellékesen és babrálni kezdte a talárra vart (egyébként teljesen feleslegesen) címert.
- Amilyen mázlim van tuti, hogy valaki itt felejtette a pálcáját vagy valamiét és pont akkor jut eszébe érte jönni, mikor itt vagy, pedig nem szabadna. – Kalle egészen halkan beszélt, ahogy kereste a másik pillantását.
- Besurrantunk – motyogta Fritz, bár hangjában derű bujkált.
- Nem hagyhattam, hogy megfagyj ott nekem. Nem ismerek egyetlen varázslatot sem, ami felolvasztana.
A következő pillanatban már a falnak dőlve, elmélyülten csókolóztak, egyiküket sem érdekelte a lebukás veszélye és már egyiküknek sem kellett fagyhaláltól tartania. Évvégéig biztosan nem. 

2 megjegyzés:

  1. Jaj a drágák *.* nagyon szeretem őket, és külön imádom, ahogy íród őket. Kalle annyira awesome lehet kviddics szerkóban, komolyan lerajzolom egyszer, mert ez a királyság netovábbja.
    Nagyon édes ez a fic <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy szereted őket, mert te vagy a... keresztszülőjük vagy hogy is van ez. :"D Ugyehogyugye, vérbeli kviddicssztár *-* Ha lerajzolod, akkor már most szólok, hogy az a rajz az enyém :B
      Köszi szépen, hogy írtál~ <3

      Törlés