Testamentti /4~

/4.

Nem, nem a vége. Még van egy kerek fejezet hátra, ami szépítésre szorul. Jó olvasást~

Ha van valami, amiért valaha is hálás leszek a világnak, akkor azok a svédek szemei, a vajas kukorica, a szalmiakki és a Nickelodeon. Oh, hát persze, hogy bárminemű sírásra jó gyógyír a Spongyabob vagy a Tini Nindzsa Teknősök. (Amúgy általában Niels Holgerssont nyomok vagy múminokat, de most egyik se ment.)

Szóval felváltva tömtem magamba a főtt, vajas csöveskukoricát és a szalmiakkit, Berwald meg ült mellettem a kanapén, és eddig csak úgy kétszer nézte meg, hogy nincs-e lázam vagy hasonlóm.

- Szerelmi bánatra a legjobb, ha teletömöd magad – regéltem tele szájjal, aztán nagyot nyeltem és folytattam. – Na jó, nem vagyok szerelmi bánatos, de szerintem a kaja meg a tévé minden féle bánatra jó. Mármint a kajától nem gondolkozol, mert eszel, ha meg mégis, akkor a tévé totál lebutít addig, hogy nem.

- Végül is, miért sírtál? – kérdezte Berwald.

Vállat vontam, végtére is, én se tudtam. Felhúztam a lábaimat, nagyon haraptam a kukoricámból és betömtem mellé egy marék szalmiakkit, és úgy tettem, mint akit nagyon-nagyon érdekel Hanna Montana nagyszerűsége. Oké, ha bevallom neki, hogy nem tudom, minimum hülyének néz (nem mintha már így se nézne annak) és kidob a sötét éjszakába. Merthogy közben rendesen besötétedett, én meg megint kikötöttem náluk. Mintha végig itt laknék, csak még én se tudok róla.

Denny szobája zárva volt és, ami azt illeti életjelet se nagyon adott magáról, ami a délutáni hisztije után nem is volt olyan nagyon baj. Főleg, hogy én meg magamat ismerve pont az a kikezdhető fajta élőlény vagyok. Szóval szerintem elsírnám magam, és bocsánatot kérnék; csak úgy simán.

- Tudod, nem vagyok benne biztos, hogy elmondhatom-e ezt neked anélkül, hogy hülyének nézz – kezdtem bizonytalanul, és az üres szalmiakkis doboz fülével játszottan heveny kínomban. -, de van egy olyan furcsa érzésem, hogy ismerlek. Téged, Dennyt, Nort még Steingrímurt is. Mintha… régről lenne valami kapcsolat köztünk, de egyszerűen nem tudom. Izé, lehet, hogy csak álmodtam, hehe. Hú, ez gáz. Bocsi.

Nem mondott semmit, de a szemeiben láttam valami olyasmi fényt, ami megrémített. Jó, alapból parás fazon volt, de na! A tekintetében tükröződött valami fájdalom, tehetetlenség, csalódás, veszteség és az önmarcangolás vádló dühe. Megbántam, hogy egyáltalán kinyitottam a számat.

Sehogy se jó, semmi se jó, soha nem lesz jó.

- Pappa, isä – nyöszörögte Peter álmosan, és medvés mamuszban, a szemét dörgölve kitotyogott Berwald szobájából, nyomában Kukkamunával. A nyakamba borult és csendesen szuszogott. – Ugye most már itt maradsz velem és pappával?

- Figyelj… - Nem igazán tudtam mit mondani, segélykérően pislogtam Berwaldra, aki szerintem jót szórakozott rajtunk.

- Nem tudsz aludni? – kérdezte végül a srácot, aki csak megrázta a fejét és nagyot ásított. – Csinálok tejet.

Felállt, megigazította a szemüvegét és elindult a konyhába, mikor letettem Petert és kinyújtóztam. Vállam és térdem vészesen megroppant. Itt volt az ideje, hogy kipróbáljam a szuper széles kanapét, ami Dennynek annyira nagyon bevált. Oké, szemét húzás volt, hogy a saját szobájából száműztem, de nem tudtam, hogy hazajön és amúgy is, ő akarta annyira.

És vérszag csapta meg az orrom.

Földszagú hús, amit beástak, mélyen beástak a hóba.

Savanyú. Fémes. Hideg.

Verejték vagy talán vér csorgott le a halántékomon, egészen a nyakamig. Fáztam és összekoccantak a fogaim, ahogy egy perce elszökött a levegő és a fény.

- DÁNIA!

Kipattantak a szemeim, a kockás pokrócot lelöktem magamról, és zihálva estem le a kanapéról. Pont az érdekelt a legkevésbé, hogy mimet ütöttem meg, tekintve, hogy előttem Lukas magasodott, pár méterre mögöttem meg Berwald. Szinte szikrázott közöttük a levegő, ahogy egymásra meredtek a sötétben.

- Itt van?

- Nincs.

- Beszélni akarok vele – mondta Lukas, és előrébb lépett. Szemei ijesztően villantak a sötétben.

Hangja is sírós volt és roppant, hisztérikusan túrt a hajába és dobbantott, mintha az bármin is segítene. Én meg baromi bűnösnek éreztem magam, pedig nem csináltam semmit. Legalábbis nem tudtam róla, hogy a szúnyogok és legyek kivételével valaha is bántottam volna valakit. Oké, kivétel az, mikor kisfiú koromban szórakozásból rálépdeltem a katonabogarakra a járdán.

- Szóltál a rendőröknek? – kérdezte Berwald.

- Faszomat! Szerintem úgy be van lőve, hogy hazatoloncolják és tíz évre lecsukják – keserűen nevetett, csúnyát fintorgott és leült a kanapéra, engem meg felrántott maga mellé. – Nem is értem, hogy miért töröm magam, hülyeség az egész.

- Megütött? – Olyan természetesen kérdezte, mintha normális lenne az ilyen. Nor lassan bólintott, aztán megszorította az alkarom, hogy tuti megmarad a nyoma. Pedig nem is pletykáltam, becsszó. – Ennyire szereted?

- Csak… én ezt nem akartam. Nem akarom, hogy szar legyen neki is, de sehogy sem tudom rávenni, hogy ne csinálja. Megőrjít, hogy miattam, hogy csak miattam…

Berwald kiment a konyhába (Kukkamuna lelkesen követte), szöszölt kicsit, aztán egy bögre gőzölgő teával tért vissza, amit a norvég kezébe nyomott. Komolyan, annyira idétlennek éreztem magam, ahogy ott ültem és még csak meg sem tudtam vigasztalni, mert nem értettem.

- Az egy dolog, hogy én… - itt kicsit elcsuklott a hangja. – de hát önként választottam, nem kényszerített rá senki.

- Őt se.

Ott ültünk a némaságban, mintha gyászolnánk. Magunkat, egymást, a világot. Mintha reggelre vége lehetne az egésznek, mintha reménykedhetnénk még. Aztán meg mégse. Az új reggel új esély, hogy egy szív darabokra hulljon. Ha Dennynek már késő, akkor én nem akarom, hogy Nor lássa vagy tudjon róla, mert nem érdemli meg. Szereti, ez látszik rajta, és mégis valahogy ott vibrál a keserűség, az elfojtott sikoly, hogy ő csak a második lehet. Valami mindig elnyomja a fényét és ez igazságtalan.

- Na jó, én megkeresem. Jössz? – kérdezte Lukas. Először azt hittem, hogy tőlem kérdi, de letette a bögrét, felpattant és Berwaldra meredt. Kissé zaklatottnak tűnt, legalábbis mindkét keze remegett.

- Nem.

Mintha a fiú arcán megrándult volna egy izom, fanyarul intett felénk és elviharzott. Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy tuti hallották a másodikon is. Drága, kedves és szeretett vendéglátóm letelepedett mellém, és elgondolkoztam azon, miért mondott ilyen simán nemet. Ennyire csak nem utálhatja Dennyt, ha képes együtt élni vele, ráadásul kavarnak is vagy mi a szösz.

- Nem aggódsz?

- Tud magára vigyázni – mondta.

- De Nor…

- Mindig megtalálja.

Szóval Denny többször is betépett már és olyankor olyan, mint én részegen. Azért ez csak más, nem? Alkoholizálásért max. bevisznek, azt pisloghatsz, mikor kijózanodtál; de a drog az már nem hülyeség. Illetve hülyeség abból a szempontból, hogy eleve kipróbálni se kéne, no.

- Ha baja lesz… - nyöszörögtem és nekiálltam hódosat játszani. Én voltam a hód, a körmeim meg a fa. Sok-sok fa.

- Nem az a dolgod, hogy érte aggódj – motyogta Berwald.

Feloperálta a földről a pokrócomat, összehajtotta olyan kis csinos négyszög alakúra és a kanapé karfájára terítette. Elvette Lukas bögréjét, beleivott és felém nyújtotta. Gondolkodás nélkül, ösztönösen fogadtam el és rájöttem, hogy igazából baromi szomjas vagyok. Na puff, ilyen az én formám!

- Sírhatok? – kérdeztem rá, mikor a bögre harmadjára is gazdát cserélt. (Szexuális élmény svéd-norvégékkal, pipa)

- Miért?

- Nem tudom, csak most így rajtam van, és amúgy is… Te nem fogsz, mert nincs rá okod, Lukas már elsírta a könnyeit, Denny meg nem beszámítható és azt se tudom, hol van. Én meg szeretek szolidaritást vállalni – vontam vállat és kihuzigáltam a zsepimet a zsebemből, hogy gyűrögessem keveset. – Virrasztasz velem?

{Már most is azt csinálom}

- Hogyne. Csinálok még teát. – Kukkamuna majdnem kibuktatta kifelé menet, én meg elkezdtem kapcsolgatni a csatornákat.

- Gáz lenne, ha innen mennék holnap egyetemre? – Lustán megmozgattam a lábujjaim, amikkel eddig szemeztem. Hello, hát ti is itt vagytok? Hát édeskéim, eddig nem tűntetek fel, bocs.

Közben kedvenc svédem mormogott valamit, amit nem értettem, de beleegyezésnek vettem. Maximum, később baromi nagyot égek miatta. De az később lesz, most meg még csak hajlani akárhány volt. Gyorsan csekkoltam a dvd-lejátszó óráját, és felhomályosultam, miszerint fél három. Szóval hülye lettem volna visszaaludni, inkább megkerestem magamnak a tévében a mostanában futó legbugyutább szappanoperát. Aha, mindenki fuldoklik a csillámban, az utálatban meg a felesleges nyálban. Én mindig is szép, boldog, romantikus kapcsolatot akartam, de ha valaki csak azért akarna kinyírni, mert ránéztem arra, akibe ő halálosan szerelmes, háááát…. az úgy biztosan nem jó egyik félnek se. Mármint se nekem, se a barátnőmnek. Áh, mondjuk a csajok féltékenyebbek, de akkor megint borulna a példa.

{Fader vår som som är i himmelen helgat varde ditt namn
Tillkomme ditt rike ske din vilja
Såsom i himmelen så ock uppå jorden ge oss bröd ock idag
Och förlåt oss våran skuld}

- Te is hallod? – kérdeztem rá, és felnéztem Berwaldra, aki felém nyújtott egy mélykék bögrét. – Köszönöm.

- Mit?

- A hegedűszót.

Nem válaszolt, helyette a vállamra terítette az imént összehajtogatott takarót, leült mellém és átkarolt. Magához húzott, oltalmazott, mint, aki komolyan bízik abban, hogy elűzheti a fagy jégtüskéit.

{- Mennyi? – 90 °C?

- Ha felkel a nap…}

Világ életemben vallásosnak neveltek, vallásos családban is nőttem fel, éppen ezért éreztem szükségét, hogy elmenjek egy templomba és megkérjem a jóistent, hogy vigyázzon DenNorékra. Talán egyikükre kicsit jobban, mint a másikra, de azt már nem az én tisztem megítélni. No most, mikor megkérdeztem Berwaldot, hogy van-e kedve jönni, akkor először csak tiltakozott, de rövid úton meggyőztem, hogy legalább csak kísérjen el, ha ugyan be már nem jön.

- És Peter?

- Ó, ő még bőven durmolni fog, mire visszaérünk. Azért hagyok neki egy üzenetet, hogy ne aggódjon, ha esetleg mégis – csicseregtem (igen, tudok olyat is), aztán kivezényeltem magam a konyhába.

Egy fehér jegyzettömbből téptem papírt, gyorsan írtam rá pár sort, minél olvashatóbb betűkkel, hogy aztán a fecni a hűtőajtón végezze, szoros kapcsolatban egy epres hűtőmágnessel. Eme megnyugtató tudattal húztam fel a cipőmet és elemeltem egy réges-rég ott feledett fekete szövetkabátot, ami stílusából, illatából és méretéből ítélve szerintem Noré lehetett. Vissza fogom adni, tévedés ne essék, csak már elég hűvös van odakint. Mikor kiértünk az utcára a mély zsebekbe süllyesztettem mancsaimat, de vissza is rántottam, mikor valami megszúrta az ujjam. Berwald készségesen kihalászta nekem a bűnös tárgyat, én meg rútul kilestem, hogy mi volt az. Egy kereszt. Egy olyan fémből készült, ősrégi kereszt, ami valahol körülbelül a felénél kettéhasadt. Komolyan, még szilánkjai is voltak meg minden.

- Mi…?

- Ne törődj vele.

- De…

- Mondom ne. – Inkább megfogta a kezem, megszorította ujjaimat és elindult velem a sötétben.

A sarkon úgy tett, mintha az építkezésre hozatott konténerbe hajítaná a keresztet, de láttam, hogy a zsebébe csúsztatta, és ki sem vette onnan a kezét többet. Az arca is egészen megváltozott, szemüvege kissé bepárásodott, szemei pedig furcsán, valahogy olyan lágyan csillogtak.

A parkon keresztül mentünk a St. Johannas templomba. Nappal már jártam itt, mikor lyukas órám volt, vagy egy hosszabb bemutató órát kellett tartanom. Mondjuk, akkor általában madarak tanyáztak a fákon, és nem denevérek  lavíroztak körbe-körbe. Berwald nem eresztette el a kezem, nekem meg eszem ágában sem volt tiltakozni ellene.

- Félsz tőlük? – kérdezte, mire idiótán heherésztem egyet.

- Kicsit, de amíg ők odafönt vannak, én meg idelenn, addig nincs semmi problémám. Képen meg egyébként valamelyik még aranyos is. – Remek, hogy megint rám jött a rizsázhatnék, de legalább megtörtem a csendet meg a bizarr szárnyak suhogását.

Berwald igyekezett, hogy minél gyorsabban kiérjünk a zöldövezetből; főleg, hogy a nagyon idézőjeles kijárattal szemben várt minket a templom. Negyed óra. Á, kicsit sem sok fa és bokor jutott Berlin lakosaira! A denevérek arányáról már nem is beszélve. Szóval ami a isten házát illette, magas, ódon, robosztus, jellegzetesen evangélikus épület volt, ami a maga módján volt egyszerre gyönyörű és baromi ijesztő a gyér, lámpák nyújtotta fényben.

- Denny szokott ide járni – árulta el Berwald, ahogy felpislogott a homlokzatra. Építészből volt a lelkem, na.

- Igen?

- Állítólag megnyugtatja – vállat vont, mintha ő maga is kételkedne ennek igazában. – Mélyen vallásos.

Csendben bólogattam, és finoman elengedtem a kezét, hogy bemehessek. Fogalmam se volt, mit illik mondani ilyenkor, de Berwald már elővette cigijét és a gyújtóval szórakozott keveset mielőtt rágyújtott volna.

Valahogy kezdtem megérteni Denny álláspontját, engem is megnyugtatott, ha itt voltam vagy csak egyszerűen jobb, tisztább lett tőle a lelkem. Amúgy meg néha nem is az öreggel beszélgettem, mert otthon például csak azt az angyalos képet bámultam és merengtem.

{Bekötötték a szemem, és tőből kitépték a szárnyaimat, hogy ne tudjak elrepülni a sorsom elől.}

Hát itt nem volt ilyesmi. Itt a falak voltak, Isten és én, szóval szépen megkértem, hogy vigyázzon Dennyre és főleg Norra, és ha nem is rendeződnek a dolgaik, érjenek hazabiztonságban és nyugodjon meg a lelkül egy kicsit.

Ott ücsörögtem még egy darabon, lóbáltam a lábam, aztán úgy döntöttem, ideje elmondanom Berwaldnak, hogy élek és nem rabolt el egyetlen hittérítő, katolikus terrorista sem. Szerencsémre ő se lépett le, csak a legközelebbi kukáig settenkedett, hogy kidobja a csikket. Fúj szaga volt a kezének, mikor megsimogatta az arcom, aztán megfogta a kezem.

- Végeztem – ragyogtam rá. – És komolyan, sokkal jobban érzem magam, csak álmos vagyok.

- Hazamegyünk – jelentette be, és megindult.

Az utcai lámpák sárga-fehér fényében olyan megfáradt, ódon vonásai voltak és annyira gyönyörűnek tűnt, mintha a templomból szökött volna velem egy örökéletű szent. Nem tudtam mit mondani, egyszerűen nem jöttek a számra a szavak, mikor vele voltam. Mert annyira tökéletes volt, én meg annyira semmilyen, hogy az már szívbemarkolóan keserű volt. Miért kellett megismernem? Miért? Miért?

- Ötleted sincs, hol lehetnek? – kérdeztem rá végül. Hiába no, ha egyszer aggódom, nem könnyen tudok áttérni másik témára.

- Az éppen lenne.

- De nem mondod meg, mert nem a mi dolgunk, igaz? – sóhajtottam. Megint megnéztem a telefonon az időt, és elnyomtam egy ásítást. – Holnap be kéne mennem reggel.

- Bocsi – motyogta, mire csak rámosolyogtam. Hihetetlenül édes volt, ahogy halványan elpirult.

- Ja, nem gond, majd megoldom. Ha meg nem, akkor kiveszem a holnapot… mát…. Izé, na!

Zavartan dugtam vissza kezem Nor kabátjának a zsebébe. Kényelmes, meleg viselet volt, amiben talán még engem is komolyan vettek végre, de kicsit nagy is, ami viszont zavart, mert mondjuk az öv is jócskán lejjebb volt, mint kellett volna neki. Ráadásul ez is a féle kabát volt, aminek az övére olyan fura csomót kell kötni. Abszolút Lukasra vall a stílus.

- Jól áll neked – motyogta Berwald, én meg csak rútul kinevettem.

- Szerintem röhejesen nézek ki.

Egy pillanatra, mintha mosolyra rándult volna az ajka, de lehet, hogy csak a szemem káprázott az álmosságtól. Mindenesetre visszafelé már inkább a parkot megkerülő kis kavicsos ösvényen mentünk, ahol a lámpa búrák körül éjjeli lepkék és apróbb bogarak köröztek, egyszer pedig még egy pók is a fény útjába került. Jó, tény, hogy kicsit hosszabb út volt és nem egy ember volt, aki leszólított vagy lebuzizott minket, de még mindig jobb volt, mint a denevérek. Egy pasi még hangosan be is szólt, hogy nem homárföldén vagyunk, de Berwald nem törődött vele, én meg elpirultam és lehajtottam a fejem. Bezzeg a részeg srácok nem szívóztak velünk csak elmentünk egymás mellett és kész. Hát ilyen a világ, ilyen a huszonegyedik század, üdv annak, aki még nem ismerné.

- Te, figyelj csak… Nekem Denny azt mondta, hogy ti jártok – puhatolóztam, de éreztem, hogy meg fogom bánni.

- Nem. Az régen volt.

- Szakítottatok? Ahhoz képest rendesen egymás nyakán laktok.

- Nem igazán, csak… ott van Lukas. – Láttam rajta, hogy nehezen beszél róla, és komolyan, tényleg nem kellett volna erőltetnem.

- Na jó, de nem is úgy néztek ki, mint akik hajj, de utálják egymást. Tök jól gondoskodsz róla meg minden – mutattam rá. Megtorpant és megigazította a szemüvegét, ami kissé bepárásodott.

- Régen se volt jó, de fiatalok voltunk. Megbántam, ő nem.

Mondtam én, hogy nem kéne annyira erőltetnem a témát, hát puff neked, Tino, most ebből gyere ki jól valahogy! Na, hajrá!

- Fiatalok? Nem tűnsz öregnek. – Megrugdostam néhány kavicsot a talpam alatt, mintha azok tehetnének mindenről. Így is lesz egy marék a cipőmben, szóval meg is érdemlik, ennyi. – Jó ég, mikor születtél?

- ’86-ban – felelte egyszerűen, én meg azt hittem, szélütést kapok. Három évvel volt idősebb nálam, vagyis már jócskán szaladgált a pontoslabdával, mikor én megszülettem. – Denny idén lesz harminc.

- Basszus. Mármint tökre nem néz ki annyinak, azt hittem végzős egyetemista vagy ilyesmi – hebegtem.

Átkarolta derekamat, ahogy félre húzott egy biciklis elől, aki majdnem elgázolt, és bambán pislogtam rá hálám jeléül. Most kicsit lesokkolt. Hogy harminc! Tuti, az a fajta pasi, aki, ha kérdezik, öt évet letagad a korából. De hármat minimum.

Lányos zavaromban az égre pislogtam, ahol kezdett egyre világosabb kékbe átfutni az égbolt, és egyre álmosabbnak éreztem magam. Szerintem a huszonnégyórázás jócskán ki fog hatni a rajztudásomra meg a reakcióidőmre és az eredmény egy extra lassú, kábszeres éti csiga, akit el akar kapni egy francia séf.

Összehúztam magamon a kabátot, Berwaldba kapaszkodtam és rávettem magam, hogy meginduljak. Hamarabb hazaértünk, mint hittem volna, nekem meg első dolgom volt, hogy paff, eldőljek a kanapén; és már aludtam is. Szerintem Berwald megunta a horkolásomat, mert arra ébredtem, hogy ölében a lábaimmal ücsörög és próbál viszonylag puhán felébreszteni. Én meg aztán… sikeresen lefejeltem a vállát (oké, nem nagyon, de akkor is) és majdnem orrba is rúgtam, de szerencsére lefogta a lábaimat.

- Reggel van? – tudakoltam és csámcsogtam kicsit még félálmomban. Furcsa, de nem álmodtam semmit.

- Hajnal. – Karcos volt a hangja és a kezében a mobilját szorongatta. – Megvannak.

- Mondtam, hogy az egerek vitték el a sütit – motyogtam. Kaptam tőle egy nagyon-nagyon furcsálló pillantást, de amilyen álmos voltam a fenét se érdekelte.

- Christensen és Nor.

- Ki?

- A dán.

- Jaaa… Tényleg? Ez fantasztikus! Akkor hagyhatjuk is, hogy megbe…

- Odamegyünk.

És mentünk. Egyenesen Nor lakására, ahol még mindig nyitva volt az erkélyajtó és a hosszú függönyöket tépte a hajnal. A hangjuk pont olyan volt, mint a lobogók, amiket tépáz a marcona északi szél, és meg akarja hódítani, és meghódítja. Most nem hallatszott hegedűszó, mindenhol gyászos némaság honolt és megint az a tipikus üres bizsergés költözött a gyomromba. Miért zavarjuk meg őket? Meg kellene beszélniük, hogy aztán kibékülhessenek, és minden rendben legyen.

Berwald betörte az ajtót. A fa hangos reccsenéssel adta meg magát, hogy aztán a kegyetlen szálkák kifelé meredezzenek, mint egy farkas szájában a fogak. Ugrásra készen.

A dohányzóasztalon a váza eltörött, a nárciszok fele az asztalról lógott le, a többi nem úszta meg a zuhanást.

Csipp-csepp-csöpp…

A levegő még a beáramló jeges levegő ellenére is ragacsos volt és nyúlós, annyira, hogy meg sem mertem mozdulni, csak álltam ott remegő kézzel. Aztán nekem is feltűnt, ami Berwaldnak és nem, nem, nem vettem levegőt!

A kristályhamutartóban két halott csikk pihent kicsavarodott testtel. Mellettük pár szem vörös pirula és az asztal másik végén az összegyűrt levél, ami fémesen csörgött, mikor belekapott a szél. Összekulcsolt ujjaik között ott pihent a pisztoly, de nem, nem, nem, nem!

Úgy festettek, akár egy szobrász legnagyobb remekműve, kőbe, acélba, márványba vésve az utókor számára. Ajkaik még súrolták egymást, félig ölelkeztek, ahogy összebújtak. Lukas feje félig Denny vállára bicsaklott, szempilláin még ott remegtek az utolsó könnycseppek, és nem akartak lecseppeni, nem akartak elpusztulni a feledésben és fájdalomban. Bordó vér csöpögött a pamlag huzatára, a szőnyegre, Nor keze fejére. Denny vére.

Ott álltam, kezeimmel takartam el az arcom és rázott a zokogás. Hiába Berwald ölelése, hiába, hiába, hiába…

… és Finnország szemei úgy pattantak ki, mintha valaki megszúrta volna.