Testamentti /5.~

/5.

Hát, ezt is befejeztem. Kéretik nem túl nagy kövekkel dobálni, mert enyhtő körülményként szolgál, hogy hála Tinnel (sok puszi érte még mindig) van új ruhánk~Szép díszes, skandinávos és nagyon menő~

Visszatérve ide. Befejeztem. Ideje volt. Nagyon.

Jó olvasást~

/5.

- Nem kértem, hogy maradj itt – jelentette ki Norvégia és leengedte a hegedűjét. – Velük kellett volna menned.

- Ne butáskodj, kicsi Nor. – Dánia keserűen felnevetett, magához vonta a férfit, hogy megcsókolja, és megsimogatta a láztól kipirult arcot. – Fáj?

- Nem olyan vészes.

Mióta úgy döntött, hogy a Földön marad, Lukas szemeiből valahogy a maradék fény is elillant. Beletörődött, talán, elfogadta a sorsát, mintha belefáradt volna az egészbe. Letette a hegedűt és egy futó csók után a dánnal, a cipőiért nyúlt.

- Sétálok egyet. Jössz? – kérdezte, és Dánia felpillantott rá merengéséből.

Sápadt, halovány, haldokló mosolyt küldött felé, ami lehet, hogy nem volt igaz, de annál megszokottabb, már-már önmagától futott az ajkaira, mikor a norvégra pillantott vagy éppen rajta felejtette a tekintetét.

Nem, egyszerűen képtelen lett volna az illata, a puhasága, a modorossága vagy akár csak a belőle áradó mágia nélkül leélni akár egyetlen napot is. Ez így nem működött volna, végtére is, már a csontjaiba égett a Norvégia iránti szerelem.

Hagyta, hogy a férfi fáradtan, lassan belékaroljon, úgy kísérte le a számtalan lépcsőn, hogy kinyissa neki az ajtót. A csontjai elgyengültek és már fájt a mozgás, de megérte. Mikor a fjordok megsüllyedtek, a gerince roppant bele, de nem hagyta magát gyengének láttatni. Talán, mert még Dánia ott volt, talán, mert a büszkesége erősebb volt bármelyik farkas szorításánál és vérengzésénél.

- Nem hittem volna, hogy visszajössz – jegyezte meg Norvégia. Hangja halk volt, csupán régi fénye önmagának. – Ott kellett volna maradnod.

- Ami azt illeti, összevesztem Berwalddal – vallotta be, mire kapott egy igen csúnya pillantást és a norvég kicsit erősebben szorította meg a kezét. – Úgy hagytam ott őket, hogy nem békültünk ki.

- Meg fog bocsátani.

- Gondolod?

- Tudom. – Norvégia nagyot nyelt és megköszörülte a torkát, ahogy ráfordultak az utcára, amit fenyvesek szegélyeztek, és ahol először csókolóztak nyilvánosan is, valamikor még a második ezred fordulóján. – Eddig számtalanszor estetek már egymásnak, és mindig megbocsátott neked, akkor miért pont most…?

- Mert nem mondtam meg neki az igazat Finnországról.

A norvég megtorpant, egy pillanatra mellkasához kapott, aztán azzal a hamiskás mosollyal felnézett a dánra. Kicsit játszott az ujjaival, aztán a férfi a markába zárta azokat, hogy megmelengesse. Csak szótlanul meredtek egymásra, nem volt már értelme a szavaknak, hiszen mit mondhatott volna? Azt, hogy szereti? Azt már elmondta kismilliószor. Ha bocsánatot kér, azzal nem megy semmire, és különben is… nem is az ő hibája. Ez senki hibája.

- Mennyire furcsa minden, hogy nem mászkálnak emberek az utcákon, nem? – kérdezte Dánia, ahogy megindult.

- Teljesen természetes. – Norvégia a saját tükörképére bámult egy játékbolt kirakatának üvegében.

Nézte, ahogy az ujjai összefonódnak a másikéval, hogy tulajdonképpen már ránézésre összetartoznak, csak mindig volt valami… Sosem látta még magát ennyire pocsékul, és nem is érzett eddig még csak hasonlót sem. Kedvenc fehér farmere bő volt rá, a fekete kabát, amibe burkolózott a világ elől stílusosan takarta el a világ elől. Mert senkinek nem szabad látnia, ahogy agonizál, így is bőven sok, ha Dánia látja.

Oslo merőben megváltozott az évek múlásával. Az iménti játékboltban legutóbb még karácsonyi ajándékot vettek Peternek, közösen; de a kedvenc kávézójuk évszázadokkal ezelőtt bezárt, hogy a helyét átvegye egy, a régi McDonald’sokhoz hasonlatos üzletlánc egyik tagja. És Norvégia herótot kapott attól, ha ott kellett ennie, így váltak megszokottá a közös, meghitt együtt főzések és vacsorák Dániával. A zöldövezetek szépen lassan betondzsungelekké lettek, amik inkább emlékeztettek nyüzsgő hangyabolyra, mintsem városra. De Christensen mindig ott volt mellette, támogatta, biztatta, ösztökélte. És most? Közösen fogadták el a sorsot.

- Amikor Berwald megkért… te tudtad, hogy ez lesz a vége? Hogy csak így…?

- Igen. De az elejétől kezdve itt akartam maradni, nem számított – suttogta Norvégia és figyelte, hogy egy fekete, sovány kóbormacska befut a kukák közé. – Tino túl tiszta ahhoz, hogy kibírja és végignézze, ahogy a földje elsüllyed, mint valami elázott papírhajó. És ezt Svédország is tudta.

- Ez akkor sem megoldás – cáfolt rá a dán, mire társa rútul kinevette.

- Te talán hagytad volna?

- Nem, de…

- Na látod. Ott voltál, mikor megkeresett engem. Neked is elmondta, amit nekem, hogy meg szeretné óvni az összeroppantástól, és abban bízik, hogy van erre való varázslatom. És volt. Hazamegyünk? Fáradt vagyok?

Dánia bólintott, ahogy lassan vezette vissza a lakásba kedvesét. Az első lámpák már sárgán ragyogtak fölöttük, mikor a kulcsokkal kezdett babrálni, és nem lehetett több nyolc-kilenc óránál. Előre engedte Norvégiát, aki hálásan simított végig az arcán, miközben elhaladt mellette. És fájt így látnia őt. A trollokkal és tündérekkel már nem beszélgetett, a csillagokból hiába olvasott volna, a Földről már egy sem látszódott és tegnapelőtt még a fjordjait is elvette a víz. Igazságtalan.

Míg Norvégia elpakolta az előszedett poharakat, könyveket, hegedűt, addig Dánia úgy döntött, fürdővizet készít neki. Jó habosat, ahogy mindig is szerette… Míg folyt a víz, gondolatai elszöktek tőle, visszafutottak Norvégiához és azokhoz az időkhöz, mikor még tényleg halhatatlannak hitték magukat. Mikor azt hitték ugyan, hogy halálra fagynak és mégis meghódították fél Európát, mikor felvették a kereszténységet és többnek tartották magukat az összes többi országnál vagy mikor Norvégia, a kicsi Nor’ megígérte neki, hogy visszatér hozzá…

Hosszú, inas ujjak simítottak végig az arcán. Norvégia illatú ujjak, amiket muszáj volt megérintenie mielőtt kiderül, hogy őt is elvarázsolták, megbűvölték, kijátszották. Lehunyta a szemeit és a bársonyos kézfejre csókolt, hogy aztán hozzáérintse a homlokát. Csak egy pillanat töredéke; ennyi az egész.

- Ha sírsz, itt hagylak – motyogta Lukas, de az ő hangja is elcsuklott.

- Eszembe jutottak a viking portyák. Meg az a sok vita a vallás miatt – mesélte Dánia. Lassan húzta le Norvégia pulóverét, hogy aztán az ing apró gombjaival bíbelődjön.

- Régen volt – hagyta rá az.

- Az egészről az a hülyeség tehet. Csak, mert faszábban hangzott, hogy Fenrir felfalja Odint, aztán meg a Földet és bamm…

- Én írtam le. Csak fiatal voltam, nem fogtam fel, hogy akár igaz is lehet, amit a csillagok, a kövek és az erdő súg nekem. És aztán két napja…

Na, igen. Két napja a Fenrir csillag megadta magát és felrobbant. A Földnek pedig szolidaritást kellett vállalnia ebből, és a kontinenseken megzavarodott minden. Berwald pedig megkérte rá, hogy mielőtt elsüllyedne Finnország területe, segítsen. Norvégia elmesélte, mikor álomba ringatta Tinót, hogy a fiú olyan világban fogja hinni magát, ahol minden rendben megy, szinte tökéletes, de érezni fogja a pillanatnyi történéseket, még ha csak benyomások képében is. Azt viszont egyáltalán nem kötötte az orrára, hogy Finnország csak akkor fog felébredni, ha ő már nem lesz az élők sorában. Különben nem engedte volna meg.

- De… láttam, hogy reagált, mikor Peter beszabadult hozzá.

- Persze, mert Peter szerepelt az álmában is, és mivel ő még gyermek és tiszta a lelke, rá nem hatott a varázslat. Könnyedén befurakodhatott Finnország elméjébe és felfedhette volna magát, de szerencsére nem tette, csak utalásokat tett – magyarázta Norvégia és beleereszkedett a kádba. Végig fogta Dánia kezét és felé fújt némi habot, amik egy pillanatra papírdaruvá változtak, de a varázslat is megkopik, elhalványul… - Kukkamuna is azonnal felismerte.

- Nem akarlak elveszíteni.

Norvégia egy pillanatra megfeledkezett minden fájdalmáról és feje is mintha kitisztult volna, mikor Dánia könnyes szemeibe nézett és remegő hangját hallotta. Már döntött és nem fogja megváltoztatni a szavát, mert nem akarja. Ez most nem egyetlen perces néma nemlétezés, nem csak egy sóhajtásnyi semmi.

… becsukott szemmel…

- Unskyld. – Először nem akarta kimondani. Csendben akart maradni, nem reagálni semmit, de rájött, hogy ez az utolsó esélye, hogy végre kimondja, amit gondol, vagy érez. Még, ha rettentően nehéz is.

- Ne mond ezt – suttogta Dánia és megrázta a fejét. Segített a norvégnak megmosdani, hogy aztán puha, hófehér törölközőkbe csavarja és egy pillanatig magához ölelje a vacogó testét.

… zuhanok a fény után…

Egyenesen a hálószobába kísérte, mert Norvégia kijelentette, hogy nem éhes, egyszerűen nincs étvágya és hiába is próbálkozna Denny bármivel is, úgysem lenne hajlandó enni belőle. A virág illatú, tiszta ágyneműk már ismerősként fogadták őket, a nyoszolya mellett a gyertyák közül már nem egy csonkig égett előző este, de most meggyújtották és haláltusájára küldték a többit is.

Szűzi ágyban, ártatlanul meghalni. Norvégia még a gondolatra is legszívesebben gunyoros nevetést hallatott volna, de túl gyengének érezte magát és amúgy is… még meghallanák a virágok apró lakói. Ha lennének. De mind elköltözött, mert megharagudtak rá a döntése végett, aki meg mégis ott maradt az összehúzta a virága szirmait és elrejtette az ország elől az illatokat, a színeket.

- Hozzak valamit? – kérdezte Christensen. A kezét szorította és kisöpört néhány tincset az arcából, ahogy megmérte a lázát.

- Csak gyere ide mellém, rendben? – Fáradtan felpislogott rá, köhögött.

Nem volt jól.

Éppen úgy haldoklott, mint a világ, amiben élt.

Dánia befészkelte magát mellé, a mellkasára húzta a fejét, és a haját, az arcát, a nyakát simogatta, mintha ezzel megszüntethetné a fájdalmát. Neki is fájt, legalább annyira. De ha kimutatja, akkor még arra is képtelennek bizonyul, hogy Norvégia kínján enyhítsen, annyira pedig nem lehet önző, ha már csak ő maradt neki.

- Emlékszel, mikor te és Svédország… - kezdte halkan, miközben a dán ujjaival játszott. – Annyira féltékeny voltam, és már akkor is rohadtul szerelmes, de… ha elmondom, kinevetsz érte. Én mindig csak a harmadik voltam. A legkisebb.

- Míg meg nem találtad Izlandot – helyeselt a férfi. – és azt mondtad nekünk, hogy megnézhetjük magunkat, ha ti ketten rászabadultok a világra.

- Olyanra akartam nevelni, mint amilyen én vagyok. Akartam valakit magam mellé, akinek fontos vagyok, ismer, és akiről gondoskodhatom, mert felnéz rám.

- De felnőtt és már nem hagyta magát. – Dánia a szőke tincsek közé csókolt, ahogy tompa mosoly kúszott az ajkaira. – Jó bátyja voltál mindig is. Ott voltál, ha kellettél.

- Otthagytam neked egyetlen szó nélkül. – Kicsit megrázta a fejét, hogy igazolja magát. – Magára hagytam és még csak a hogyléte felől sem érdeklődtem, azt se tudtam, hogy él-e még, veled van-e, semmit.

- Svédország…

- Oroszország tehetett róla. Csakis ő, érted? – halkat szipogott, de Christensen elmaszatolta a könnyeit.

Arra gondolt, hogy ő is bántotta Norvégiát, még évezredekkel ezelőtt. A Föld a második poklát élte éppen, mikor ő aljas módon hagyta megnyitni az utat a németeknek. Hagyta elfoglalni Norvégiát, miközben a szíve hasadt belé. Tudta, tudta, tudta, hogy sosem bocsátotta meg neki ezt.

- Mikor egy évezrede kitört a háború, ami teljes két évszázadon át tartott, ott voltál neki – emlékeztette gyorsan. – A hülye földgáz, meg a „minden magamnak akarok” felfogás rontotta el a világot, kicsi Nor’.

- Az ember rontotta el saját magát.

Nem felelt semmit. Kicsivel több mint ötezer évük volt arra, hogy megismerjék és teljesen elpusztítsák a bolygót. Most kellett volna vezekelniük, és mégis elmenekültek. Miért? Miért azok maradtak, akik megérdemelték volna az életet? Norvégia ártatlan, Norvégia tiszta, Norvégia nem csinált semmit!

Dánia hatalmas gombócot érzett a torkában, mikor a jegesmedvékre gondolt. Álmából riadt fel, mikor az utolsó elpusztult, és csak Lukas volt ott mellette, hogy támaszt nyújtson. Vagy, amikor Izlandra mutogatott mindenki a vulkánok miatt, Nor’ volt az, aki kiállt érte és megvédte őt. És mit kap cserébe?

- Száz évvel ezelőtt meg akartam kérni a kezed – vallotta be Dánia. – Lebeszéltem Svédországgal is, meg minden.

- De szakítottunk – mutatott rá a másik és halkan nevetett. – Ne most fogj hozzá, jó?

- Nem terveztem. Csak… olyan jó lett volna, ha be tudtam volna bizonyítani, hogy én is szeretlek annyira, mint azok ketten egymást.

- Én ezt tudtam.

- Igen?

- Persze. Én is szeretlek.

Rövid, esetlen csókot váltottak, aztán csak ültek ott a halvány gyertyafényben és hallgatták egymást légzését. Talán el is szenderedtek kissé (pedig Norvégia kijelentette, hogy ő aztán nem fog aludni, ha már…), mert mire feleszméltek már egy bő három órával későbbre járt.

- Félek – vallotta be Norvégia. – Olyan régóta figyelem, hogy mások, a körülöttem élők… milyen lesz nem felébredni? Mikor nem érezhetek ízeket, illatokat, nem érhetek hozzád, nem beszélhetek veled és…

- Nincsen semmi baj. Itt vagyok veled és vigyázok rád, mindig. Ha aludnál egy keveset, az talán jót tenne – biztatta Dánia.

Hagyta, hogy Norvégia fészkelődjön a mellkasán és mesélt neki. Mesélt királyokról, Andersenről, a svéd királyról, még a saját tündéreiről is, ahogy azt is elmondta, hogy megjárta már megint azzal az átkozott manóval a padláson. Mikor pedig végre mégis elszenderedett, csak csendben hallgatta a légzését, a szívének verését, ami egészen halk volt. Azon gondolkozott, vajon ő mikor kerül erre a sorsa. Mert az biztos, hogy szépen-lassan ugyanez vár rá is, már érezte a csontjaiban a zsibbadást és a tüdejében a szorítást. És nem tehetett ellene semmit, bármennyire is szeretett volna. Ha még egyszer, utoljára beszélhetne a többiekkel…

… bocsánatot kérne Berwaldtól. Mindenért.

Azért, hogy annyiszor bántotta.

Hogy nem figyeld oda rá eléggé.

Hogy játszott vele…

Amikor az első napsugarak beragyogták a szobát, valahogy túl nagy lett a csend. Mintha egy ősi zene dobjai hallgattak volna, egy hegedű húrjai pattantak volna örök sírhantjukba…

- Hé-hé! Kicsi Nor’! – A férfi kicsit megütögette a halvány porcelánarcot. Könnyei végigcsorogtak arcán, hogy a takarón végezzék be sorsukat. Hét véget ért a darabod? Legördült a függöny, és mégsem hallok tapsot.

Magához szorította, és kicsit ringatta; úgy festett, mint egy piéta, csak ő a saját keresztjét tartotta a karjaiban, az volt a fizetség minden bűnéért, amit valaha elkövetett, még akkor is, ha kegyetlen ár volt mindenért…

„Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás, 
már megtudod, nem él sok-sok szeretted, 
ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás, 
(...) 
és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat, 
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, s viszed a végzetet.”

VÉGE