/10.
Oké, megérdemlek minden követ és fújjolást! Tényleg. Utolsó fejezet, nem pont úgy, ahogy én akartam, megvallom őszintén, de azért no, ez is készen lett egyszer~ Jól esne néhány vélemény, ha már ilyen sűrűn van friss (ami amúgy nem véletlen xD) Izé, ajánlom Katie-nek és Susie-nak (a sorrend nem fontos, tényleg!)
Valahogy olyan furcsán összemosódott a világ, minden forgott,
pörgött körülötte, még a fények is mozogtak. Az ajtó mögötti világosság
kettévágta a nyálkás, nyúlós estét, már nem érezte azt, hogy beszippantja,
magával rántja a sötétség.
- Tudod te, hogy hány óra van? – kérdezte Lukas élesen,
csípőre vágott kezekkel, pizsamában. – Hát vedd tudomásul, hogy hajnali fél öt
van!
Christensen szó nélkül átölelte. Könnyei már felszáradtak,
habár szemei vörösek voltak és még remegett is kicsit, de szorosan magához
vonta a norvég férfit, arcát a nyakába fúrta és mélyet sóhajtott. Fázott.
Reszketett, a csontjait tépte a fájdalom jégmanója és nem tehetett ellene
semmit.
Lukas átölelte, meglapogatta a hátát és hagyta magát. Nem
értette, hogy mi a probléma, de azok az összetört, szilánkosra zúzott kék
szemek árulkodóbbak voltak bármilyen szónál.
- Mi tör…
- Elegem van. – A dán lassan mormolta a szavakat a másik
bőrébe. – Elegem van a világból, hogy mindig én szopom meg. Ha… Isten, ha
létezne, ugyan miért venne el tőlem mindenkit? Tudnom kellett, hogy te még
élsz-e.
- Gyere be – intett végül Lukas, ahogy kibontakozott az
ölelésből.
Csinált egy teát és leült Christensennel szemben az
asztalhoz. Elnyomott egy ásítást és igyekezett nem felnézni az órára, mert csak
szörnyülködött volna a korai időponton.
- … megvártam míg elviszik, de Berwaldot elküldtem. Nem
tudta volna… ez így annyira rohadtul igazságtalan. Miért Kalle? Miért most? –
Ahogy beszélt eltakarta az arcát, de hangja így is megbicsaklott.
- Vic tudja?
Denny először meg akarta rázni a fejét, aztán mégis
bólintás lett belőle. El akarta mondani, hogy tőle jött, de képtelen volt.
Felnézett Lukasra.
Ő miért ilyen erős?
Miért nincsenek
könnyei?
Mert mindet rám
pazarolta, azért.
Megfogták egymás kezét és nem szóltak egy szót sem,
egészen addig míg fel nem kelt a nap és be nem ragyogta a kis konyhát. Fénye
sugárzott, pezsgett, látszólag mit sem törődött azzal, hogy valaki már soha
többé nem örülhet a fénynek.
Aztán lassan felbukkant a kis lak másik bérlője is,
kócosan, valami alig befutott metálbanda képével a pólóján és integetett a néma
párosnak.
- Denny, te itt? – kérdezte, miközben kávét locsolt a
bögréjébe. – Mikor jöttél?
- Kalle meghalt – mondta a férfit.
Sigurður egy pillanatra megszédült és a mosogatóba
kapaszkodva pislogott párat. Elsőre azt gondolta, hogy mindössze egy rossz vicc
az egész, vagy még mindig alszik és hamarosan fel fogják rázni rémes álmából.
Aztán erősen alkarjába csípett, de hiába.
- Ki…
- Nem tudjuk. A hivatalos részén mindenesetre már túl
vagyunk; voltam Vicnél, próbáltam vigasztalni valahogy, aztán idefelé jövet
elintéztem a fontosabb dolgokat. Az olasszal nem tudom, mi lesz. Fogadom,
elnézését kérem és passz.
- Pihenned kellene – szúrta közbe Lukas, aki még mindig a
nyomozó kezét szorongatta. – Tudom jól, hogy nem csak Berwaldnak rossz most.
- Nem, ha pihenek, gondolkoznom kell, az meg most nem
segít. Különben is, Berwaldnak most van elég problémája, megcsinálom az ő
részét is – felelte Christensen. Lassan felemelte a kezét és megcirógatta a
norvég arcát, aki belesimult az érintésbe.
- Nem a te hibád.
- Nem is hibáztatom magam. Csak…
- Csak pont olyan szar, amilyen az összes többi volt.
Az izlandi fiú inkább csendben kortyolgatta a kávéját.
Denny magánéletéről pont eleget tudott, és különben is, már megint azok az
átkozott szikrák, amik ott pattogtak közöttük, hogy még az ő szemét is szúrták.
Nem, Lukasnak nem volt teljesen igaza. A többi keserű
volt, rettentő és félelmetes, mert nem volt kihez menekülnie, nem volt hova
elrejtenie mindazt, ami a lelkében dúlt, most viszont ott volt neki ő, aki erős
volt és nem sírt; és képes volt támaszt nyújtani számára, bármennyi fájdalmat
is okozott neki.
Oh, Istenem, ha
létezel, hagyd, hogy imát mondjak az elveszett lelkekért; az ő lelkéért.
×××
- É-én tényleg sajnálom – rebegte Tino. Könnyei ölébe és kézfejére
potyogtak, nem mert felnézni a svédre. – Tudom, hogy haragszol és…
- Miattad halt meg.
- Tessék? Nem, nem én… én nem…
- Ha lelőtted volna, ahogy kéri…
A pult mögött a szemüveges, bizonyára egyetemista srác
zavartan pislogott rájuk újságja mögül. Na igen, nem biztos, hogy ezt egy
gyorsétkezdében kellene megbeszélniük. Ez legalább semleges helynek számított.
Nem voltam emlékek, nem voltak gondolatok, csak ők ketten meg a szörnyen pocsék
kávé, szörnyen drágán.
- Nem mondtad volna el? – kérdezte Berwald. Elhúzta
kezeit, mikor a finn meg akarta fogni.
- De! El akartam, de addigra rájöttem, hogy… azt mondta… -
hadarta és most először felnézett, de rögtön meg is bánta. – Képtelen letten
volna megölni. Eleinte csak… nem is gondoltuk komolyan! De elkezdett számítani
és…
- Szereted. – A svéd rábólintott, hogy érti.
- Nem! Nem annyira, mint téged – vallotta be és gyorsan
belekortyolt az italába. – Nem is értem, miért csináltam, tényleg.
- Keresd meg.
Azzal felállt és elsétált. Tino pedig az asztalra borult
és felzokogott. Berwald ugyan nem mondta, hogy szakít vele, de ez a keresd meg,
elég kifejező volt, hogy megértse a dolgokat. De csak akkor megy haza
összepakolni, ha nem lesz ott senki, nem akart szembenézni azzal a férfival,
akit a saját életénél is jobban szeretett, mert ez a férfi dühös volt rá, talán
gyűlölte is. És jogosan.
- Izé, bocsi…
zárunk – motyogta a srác, és megbökdöste a vállát.
Így hát kénytelen volt eltűnni onnan is. Úgy érezte, hogy
őt valahogy mindenhonnan kidobják; ráadásul a lábai önkéntelenül is Ivanhoz
vitték. Már a lépcsőházban járt, mikor valamennyire kitisztult a feje, de úgy
döntött, nem fordul vissza. Jobb most tisztázni a dolgokat, mikor már nem
roppanhat belé jobban a lelke.
Három kicsi koppintás.
Mire könnybe lábadt a szeme, már nyílt is az ajtó.
- Beszélnünk kell. – Nem úgy csengett a hangja, ahogy
szerette volna, sokkal inkább volt megtört, fuldokló, kétségbeesett.
- Nem a legalkalmasabb – motyogta a férfi, de a finn
befurakodott mellette.
Hisztérikusan túrt a kajába, ahogy visszanyelte könnyeit
és levágódott a bézs kanapéra. Nem tudta, hogy fogjon hozzá, mivel kezdje. Még
neki is kusza ez az egész, ráadásul az orosz nem tűnt túl empatikus fajtának,
főleg azok után, amiket korábban mondott.
- Jól vagy? – kérdezte a férfi, bár inkább csak azért,
hogy megtörje a csendet. Tino megrázta a fejét. – Mi a baj?
- Berwald – suttogta. Kalléről nem kellett tudnia, nem
tartozott rá.
Mielőtt kifejthette volna, hogy mi van a svéddel, a
hálószoba irányából előtáncolt egy gyönyörű, szőke teremtés. Tino illetlenül
megbámulta a hiányos öltözetű lányt, aztán mikor az elsétált mellette és
köszönés nélkül távozott (úgy, ahogy volt) megrázta a fejét és az oroszra
pislogott.
- Ez most…
- Ugyan, nehogy azt mondd, hogy azt hitted, te vagy az egyetlen,
aki feljár ide – nevetett Ivan, aztán könnyedén rágyújtott és kilökte az
ablakot. A friss levegő szinte arcul csapta Tinót. – Vannak ügyfeleim. Jó, ez
nem prostitúció, persze, nem fizetek és ők sem nekem. Csak üzlet. Nem várom el,
hogy megértsd.
Mikor a finn utána fordult, már elkésett. A fegyver csöve
egyenesen a homlokának feszült, Ivan fagyosan nézett a szemeibe – ahogy eddig
talán még sosem.
Tudja.
A jeges rémület végigcsorgott az erein, megbénította,
elkábította. Valahogy akkor nem figyelt oda eléggé, mikor a tetőn gubbasztott,
és nem érdekelte, hogy meglátják.
- Lehet, hogy jól figyelsz meg másokat, de nem veszed
észre, ha csőbe húznak. Azt hitted, nem veszem észre, hogy ott gubbasztasz?
Hamarabb megfigyeltelek, és megtudtam rólad mindent, mint hitted volna – mondta
hűvösen, és kifújta a tömény, sűrű füstöt.
- Akkor miért volt az egész? Az esték, az üzenetek… mert
tudom, hogy te írtad őket. Te akasztottad Denny nyakába a gyilkosokat is.
Miért, ha én kellettem neked? – fakadt ki Tino. Félt, de nem vallotta volna be.
Most már nem.
- Az csak próba volt. Hogy mennyit veszel észre az
egészből, milyen hamar kapcsolsz. Azt se bántam volna, ha megöli az a pojáca
ott a bárnál – vont vállat. – A kölyök persze más tészta. Mindent akarok,
mindenkit akarok. Nem magamnak, magamért.
És akkor mintha leesett volna neki, hirtelen megértette.
Ivan nem azért, nem csak azért játszadozott, hogy minél többet nyerhessen
rajta, sokkal inkább azért, hogy szórakozzon.
Pszichopata.
Mások fájdalma számára csak mulatság, nem több némi
világosságnak a sötétben. Mert ha pár emberrel megteheti, akkor az összessel
megteheti. Mert joga van hozzá.
- Azt mondtad…
- Hogy szeretlek? Nem emlékszem ilyesmire, azt csak te
hitetted el magaddal.
- Hol van a fiú?
- Az orrotok előtt. Ott is volt mindig.
Egy pillanatig azt hitte, hogy megint a bolondját járatja
vele. Rá akart kérdezni, aztán valahogy mégis csendben maradt, mert tudta, hogy
a férfinak igaza van. Érezte, hogy végig tudta az igazat, de… de hol?
- Eduard nem véletlenül jött az államokba, igaz? –
kérdezte hirtelen. – Felhasználni másokat…
- Nocsak ki beszél! Felhasználtad Berwaldot, hogy munkát
kapj Amerikában. Kaptál, de csak mert ismerte azt a svédet. Kihasználtad, hogy
Densen és aközött a norvég közt úgy szikrázik a levegő, hogy szinte berobban és
lecsaptál Oxenstiernára.
Tino azért sírt, mert Ivannak igaza volt. Lehet, hogy nem
mindenben, és sokszor rettegett tőle vagy dühös volt rá, de ő maga is belátta,
hogy van igazság abban, amit mond.
És az orosz folytatta…
- Vagy hozzam fel példának az este történteket? Ha
helyesen cselekedtél volna…
- Fogd be a szádat! Nem tudsz semmit! – kiáltotta,
miközben megtörölte szemeit. Halkan szipogott. – Nem tudod, milyen, mikor az,
akibe te szerelmes vagy a legjobb barátjával járt, a másik barátja pedig még
most is szerelmes belé és te minden lélegzetvételeddel újra és újra összetöröd
a lelkét. Nem tudod!
A pillantásuk egy teljes pillanatra összefonódott, ha
akartak sem tudtak volna másfelé nézni. És Ivan teljes higgadtsággal biztosította
ki a kezében tartott pisztolyt.
Talán kicsit mosolygott is.
Talán.
×××
A madarak vidáman csiripeltek és fáról-fára szálldostak,
hogy meglátogassák egymás fészkét. Mit sem törődtek ők az emberi lélek
fájdalmával.
Christensen szolidan kifújta az orrát és kezével
megtörölgette szemeit. Korábban már megígérte magának, hogy nem fog sírni, mert
hülyeség, mert a holtaknak már úgyis jobb. És mégis… Annyi mindenkit vesztett
már el, hogy egyszerűen nem számítottak a fogadalmak, vagy röpke kis ígéretek.
- Jól vagy? – suttogta oda neki Lukas, ahogy finoman belé
karolt. Fél karján ott szuszogott Margrethe. – Ne menjünk?
- De, jó lenne – bólintott rá. Visszavette a kislányt,
megcirógatta az arcát, aztán elindultak a kovácsoltvas kapuk felé.
A kövek ropogtak szótlan léptül alatt, a bánat cseppjei
pedig óramű pontossággal csobbantak a nagy lélektengerbe. Jobb volt szótlanul.
Jobb volt ketten.
- Beszéltél Berwalddal?
- Igen, este. Azt mondta, szeretné a gyászidőszakot otthon
tölteni Linnél. Azért ez mindenkinek bőven elég volt. – Denny sóhajtva torpant
meg és visszanézett a fehér márványsírkövek rengetegébe.
Az övé mindenkiénél jobban fehérlett.
Friss virágok a hervadó lélek fölött.
Erőlködhetnek, akkor sem, soha nem lesznek olyan szépek.
- Mi lesz most?
- Velünk?
- Aha.
- Tudod, nem? – kérdezte egészen halkan, aztán
rámosolygott. – Majd az idő eldönti. Nem a mi reszortunk megvitatni, ahogy az
övéké sem volt. Az a baj a mai világgal, hogy túl sok az elvárás, túl gyorsan
akarunk élni, mindent tapasztalni vágyunk, pedig a negyedével is éppen olyan
jól el lehet boldogulni.
- Mire gondolsz?- értetlenkedett Lukas. Behajolt az autóba
és előhalászott egy cumisüveget.
- Arra, hogy ami igazán a mién azt nem kell keresnünk,
hajszolnunk, csak vigyáznunk rá. Ha szerelmes leszel, meg kell őrizned a
szerelmet, ha hiszel, nem szabad, hogy megingassanak benne, és…
- Igen?
- Semmi. Nem fontos, hagyjuk. Menjünk – mondta és beszállt.
A visszapillantóból halványan a hátsó ülésen ücsörgő fiúra és a rá vigyázó,
inkább kocsiban maradt szőke férfira mosolygott. Utóbbi még csak fel sem
nézett, kezeit bámulta és próbált nem sírva fakadni, mikor a zenelejátszójából
a fülesébe bömbölt az ő közös daluk. –
Még haza kell szállítanunk a srácot.
Nagyon érdekes a vége, mert úgy sikerült letisztáznod, hogy az olvasóban marad egy kis kellemes hiányérzet, amit egyébként a Kalle után érzett gyász teljesen elnyom, szóval nem zavaró. A RusFin szál nagyon jól ki volt találva és külön szeretlek amiért nem kifejezetten boldog a vége. Nekem tetszett, jó volt olvasni.
VálaszTörlés(Erre már egyszer válaszoltam egy tanóra keretében >.>) Érdekes, érdekes, ami nálam azt jelenti, hogy nem jó. Erősen gondolkozom rajta, hogy fogom magam, leveszem és majd visszarakom, ha jó lesz, de olyan szinten felejteném el, hogy sosem kerülne vissza. Viszont attól még nem jó >.< A RusFinért köszönet jóanyámnak, Susie-nak, aki addig nyüsztetett, míg végül csak-csak belekerült. Boldog vég? Fúj, fúj! xD
TörlésKöszönöm szépen~