Hoffnungslos~

/10.

Oké, megérdemlek minden követ és fújjolást! Tényleg. Utolsó fejezet, nem pont úgy, ahogy én akartam, megvallom őszintén, de azért no, ez is készen lett egyszer~ Jól esne néhány vélemény, ha már ilyen sűrűn van friss (ami amúgy nem véletlen xD) Izé, ajánlom Katie-nek és Susie-nak (a sorrend nem fontos, tényleg!)

Valahogy olyan furcsán összemosódott a világ, minden forgott, pörgött körülötte, még a fények is mozogtak. Az ajtó mögötti világosság kettévágta a nyálkás, nyúlós estét, már nem érezte azt, hogy beszippantja, magával rántja a sötétség.

- Tudod te, hogy hány óra van? – kérdezte Lukas élesen, csípőre vágott kezekkel, pizsamában. – Hát vedd tudomásul, hogy hajnali fél öt van!

Christensen szó nélkül átölelte. Könnyei már felszáradtak, habár szemei vörösek voltak és még remegett is kicsit, de szorosan magához vonta a norvég férfit, arcát a nyakába fúrta és mélyet sóhajtott. Fázott. Reszketett, a csontjait tépte a fájdalom jégmanója és nem tehetett ellene semmit.

Lukas átölelte, meglapogatta a hátát és hagyta magát. Nem értette, hogy mi a probléma, de azok az összetört, szilánkosra zúzott kék szemek árulkodóbbak voltak bármilyen szónál.

- Mi tör…

- Elegem van. – A dán lassan mormolta a szavakat a másik bőrébe. – Elegem van a világból, hogy mindig én szopom meg. Ha… Isten, ha létezne, ugyan miért venne el tőlem mindenkit? Tudnom kellett, hogy te még élsz-e.

- Gyere be – intett végül Lukas, ahogy kibontakozott az ölelésből.

Csinált egy teát és leült Christensennel szemben az asztalhoz. Elnyomott egy ásítást és igyekezett nem felnézni az órára, mert csak szörnyülködött volna a korai időponton.

- … megvártam míg elviszik, de Berwaldot elküldtem. Nem tudta volna… ez így annyira rohadtul igazságtalan. Miért Kalle? Miért most? – Ahogy beszélt eltakarta az arcát, de hangja így is megbicsaklott.

- Vic tudja?

Denny először meg akarta rázni a fejét, aztán mégis bólintás lett belőle. El akarta mondani, hogy tőle jött, de képtelen volt. Felnézett Lukasra.

Ő miért ilyen erős?

Miért nincsenek könnyei?

Mert mindet rám pazarolta, azért.

Megfogták egymás kezét és nem szóltak egy szót sem, egészen addig míg fel nem kelt a nap és be nem ragyogta a kis konyhát. Fénye sugárzott, pezsgett, látszólag mit sem törődött azzal, hogy valaki már soha többé nem örülhet a fénynek.

Aztán lassan felbukkant a kis lak másik bérlője is, kócosan, valami alig befutott metálbanda képével a pólóján és integetett a néma párosnak.

- Denny, te itt? – kérdezte, miközben kávét locsolt a bögréjébe. – Mikor jöttél?

- Kalle meghalt – mondta a férfit.

Sigurður egy pillanatra megszédült és a mosogatóba kapaszkodva pislogott párat. Elsőre azt gondolta, hogy mindössze egy rossz vicc az egész, vagy még mindig alszik és hamarosan fel fogják rázni rémes álmából. Aztán erősen alkarjába csípett, de hiába.

- Ki…

- Nem tudjuk. A hivatalos részén mindenesetre már túl vagyunk; voltam Vicnél, próbáltam vigasztalni valahogy, aztán idefelé jövet elintéztem a fontosabb dolgokat. Az olasszal nem tudom, mi lesz. Fogadom, elnézését kérem és passz.

- Pihenned kellene – szúrta közbe Lukas, aki még mindig a nyomozó kezét szorongatta. – Tudom jól, hogy nem csak Berwaldnak rossz most.

- Nem, ha pihenek, gondolkoznom kell, az meg most nem segít. Különben is, Berwaldnak most van elég problémája, megcsinálom az ő részét is – felelte Christensen. Lassan felemelte a kezét és megcirógatta a norvég arcát, aki belesimult az érintésbe.

- Nem a te hibád.

- Nem is hibáztatom magam. Csak…

- Csak pont olyan szar, amilyen az összes többi volt.

Az izlandi fiú inkább csendben kortyolgatta a kávéját. Denny magánéletéről pont eleget tudott, és különben is, már megint azok az átkozott szikrák, amik ott pattogtak közöttük, hogy még az ő szemét is szúrták.

Nem, Lukasnak nem volt teljesen igaza. A többi keserű volt, rettentő és félelmetes, mert nem volt kihez menekülnie, nem volt hova elrejtenie mindazt, ami a lelkében dúlt, most viszont ott volt neki ő, aki erős volt és nem sírt; és képes volt támaszt nyújtani számára, bármennyi fájdalmat is okozott neki.

Oh, Istenem, ha létezel, hagyd, hogy imát mondjak az elveszett lelkekért; az ő lelkéért.

×××

- É-én tényleg sajnálom – rebegte Tino. Könnyei ölébe és kézfejére potyogtak, nem mert felnézni a svédre. – Tudom, hogy haragszol és…

- Miattad halt meg.

- Tessék? Nem, nem én… én nem…

- Ha lelőtted volna, ahogy kéri…

A pult mögött a szemüveges, bizonyára egyetemista srác zavartan pislogott rájuk újságja mögül. Na igen, nem biztos, hogy ezt egy gyorsétkezdében kellene megbeszélniük. Ez legalább semleges helynek számított. Nem voltam emlékek, nem voltak gondolatok, csak ők ketten meg a szörnyen pocsék kávé, szörnyen drágán.

- Nem mondtad volna el? – kérdezte Berwald. Elhúzta kezeit, mikor a finn meg akarta fogni.

- De! El akartam, de addigra rájöttem, hogy… azt mondta… - hadarta és most először felnézett, de rögtön meg is bánta. – Képtelen letten volna megölni. Eleinte csak… nem is gondoltuk komolyan! De elkezdett számítani és…

- Szereted. – A svéd rábólintott, hogy érti.

- Nem! Nem annyira, mint téged – vallotta be és gyorsan belekortyolt az italába. – Nem is értem, miért csináltam, tényleg.

- Keresd meg.

Azzal felállt és elsétált. Tino pedig az asztalra borult és felzokogott. Berwald ugyan nem mondta, hogy szakít vele, de ez a keresd meg, elég kifejező volt, hogy megértse a dolgokat. De csak akkor megy haza összepakolni, ha nem lesz ott senki, nem akart szembenézni azzal a férfival, akit a saját életénél is jobban szeretett, mert ez a férfi dühös volt rá, talán gyűlölte is. És jogosan.

- Izé, bocsi…  zárunk – motyogta a srác, és megbökdöste a vállát.

Így hát kénytelen volt eltűnni onnan is. Úgy érezte, hogy őt valahogy mindenhonnan kidobják; ráadásul a lábai önkéntelenül is Ivanhoz vitték. Már a lépcsőházban járt, mikor valamennyire kitisztult a feje, de úgy döntött, nem fordul vissza. Jobb most tisztázni a dolgokat, mikor már nem roppanhat belé jobban a lelke.

Három kicsi koppintás.

Mire könnybe lábadt a szeme, már nyílt is az ajtó.

- Beszélnünk kell. – Nem úgy csengett a hangja, ahogy szerette volna, sokkal inkább volt megtört, fuldokló, kétségbeesett.

- Nem a legalkalmasabb – motyogta a férfi, de a finn befurakodott mellette.

Hisztérikusan túrt a kajába, ahogy visszanyelte könnyeit és levágódott a bézs kanapéra. Nem tudta, hogy fogjon hozzá, mivel kezdje. Még neki is kusza ez az egész, ráadásul az orosz nem tűnt túl empatikus fajtának, főleg azok után, amiket korábban mondott.

- Jól vagy? – kérdezte a férfi, bár inkább csak azért, hogy megtörje a csendet. Tino megrázta a fejét. – Mi a baj?

- Berwald – suttogta. Kalléről nem kellett tudnia, nem tartozott rá.

Mielőtt kifejthette volna, hogy mi van a svéddel, a hálószoba irányából előtáncolt egy gyönyörű, szőke teremtés. Tino illetlenül megbámulta a hiányos öltözetű lányt, aztán mikor az elsétált mellette és köszönés nélkül távozott (úgy, ahogy volt) megrázta a fejét és az oroszra pislogott.

- Ez most…

- Ugyan, nehogy azt mondd, hogy azt hitted, te vagy az egyetlen, aki feljár ide – nevetett Ivan, aztán könnyedén rágyújtott és kilökte az ablakot. A friss levegő szinte arcul csapta Tinót. – Vannak ügyfeleim. Jó, ez nem prostitúció, persze, nem fizetek és ők sem nekem. Csak üzlet. Nem várom el, hogy megértsd.

Mikor a finn utána fordult, már elkésett. A fegyver csöve egyenesen a homlokának feszült, Ivan fagyosan nézett a szemeibe – ahogy eddig talán még sosem.

Tudja.

A jeges rémület végigcsorgott az erein, megbénította, elkábította. Valahogy akkor nem figyelt oda eléggé, mikor a tetőn gubbasztott, és nem érdekelte, hogy meglátják. 

- Lehet, hogy jól figyelsz meg másokat, de nem veszed észre, ha csőbe húznak. Azt hitted, nem veszem észre, hogy ott gubbasztasz? Hamarabb megfigyeltelek, és megtudtam rólad mindent, mint hitted volna – mondta hűvösen, és kifújta a tömény, sűrű füstöt.

- Akkor miért volt az egész? Az esték, az üzenetek… mert tudom, hogy te írtad őket. Te akasztottad Denny nyakába a gyilkosokat is. Miért, ha én kellettem neked? – fakadt ki Tino. Félt, de nem vallotta volna be. Most már nem.

- Az csak próba volt. Hogy mennyit veszel észre az egészből, milyen hamar kapcsolsz. Azt se bántam volna, ha megöli az a pojáca ott a bárnál – vont vállat. – A kölyök persze más tészta. Mindent akarok, mindenkit akarok. Nem magamnak, magamért.

És akkor mintha leesett volna neki, hirtelen megértette. Ivan nem azért, nem csak azért játszadozott, hogy minél többet nyerhessen rajta, sokkal inkább azért, hogy szórakozzon.

Pszichopata.

Mások fájdalma számára csak mulatság, nem több némi világosságnak a sötétben. Mert ha pár emberrel megteheti, akkor az összessel megteheti. Mert joga van hozzá.

- Azt mondtad…

- Hogy szeretlek? Nem emlékszem ilyesmire, azt csak te hitetted el magaddal.

- Hol van a fiú?

- Az orrotok előtt. Ott is volt mindig.

Egy pillanatig azt hitte, hogy megint a bolondját járatja vele. Rá akart kérdezni, aztán valahogy mégis csendben maradt, mert tudta, hogy a férfinak igaza van. Érezte, hogy végig tudta az igazat, de… de hol?

- Eduard nem véletlenül jött az államokba, igaz? – kérdezte hirtelen. – Felhasználni másokat…

- Nocsak ki beszél! Felhasználtad Berwaldot, hogy munkát kapj Amerikában. Kaptál, de csak mert ismerte azt a svédet. Kihasználtad, hogy Densen és aközött a norvég közt úgy szikrázik a levegő, hogy szinte berobban és lecsaptál Oxenstiernára.

Tino azért sírt, mert Ivannak igaza volt. Lehet, hogy nem mindenben, és sokszor rettegett tőle vagy dühös volt rá, de ő maga is belátta, hogy van igazság abban, amit mond.

És az orosz folytatta…

- Vagy hozzam fel példának az este történteket? Ha helyesen cselekedtél volna…

- Fogd be a szádat! Nem tudsz semmit! – kiáltotta, miközben megtörölte szemeit. Halkan szipogott. – Nem tudod, milyen, mikor az, akibe te szerelmes vagy a legjobb barátjával járt, a másik barátja pedig még most is szerelmes belé és te minden lélegzetvételeddel újra és újra összetöröd a lelkét. Nem tudod!

A pillantásuk egy teljes pillanatra összefonódott, ha akartak sem tudtak volna másfelé nézni. És Ivan teljes higgadtsággal biztosította ki a kezében tartott pisztolyt.

Talán kicsit mosolygott is.

Talán.

×××

A madarak vidáman csiripeltek és fáról-fára szálldostak, hogy meglátogassák egymás fészkét. Mit sem törődtek ők az emberi lélek fájdalmával.

Christensen szolidan kifújta az orrát és kezével megtörölgette szemeit. Korábban már megígérte magának, hogy nem fog sírni, mert hülyeség, mert a holtaknak már úgyis jobb. És mégis… Annyi mindenkit vesztett már el, hogy egyszerűen nem számítottak a fogadalmak, vagy röpke kis ígéretek.

- Jól vagy? – suttogta oda neki Lukas, ahogy finoman belé karolt. Fél karján ott szuszogott Margrethe. – Ne menjünk?

- De, jó lenne – bólintott rá. Visszavette a kislányt, megcirógatta az arcát, aztán elindultak a kovácsoltvas kapuk felé.

A kövek ropogtak szótlan léptül alatt, a bánat cseppjei pedig óramű pontossággal csobbantak a nagy lélektengerbe. Jobb volt szótlanul. Jobb volt ketten.

- Beszéltél Berwalddal?

- Igen, este. Azt mondta, szeretné a gyászidőszakot otthon tölteni Linnél. Azért ez mindenkinek bőven elég volt. – Denny sóhajtva torpant meg és visszanézett a fehér márványsírkövek rengetegébe.

Az övé mindenkiénél jobban fehérlett.

Friss virágok a hervadó lélek fölött.

Erőlködhetnek, akkor sem, soha nem lesznek olyan szépek.

- Mi lesz most?

- Velünk?

- Aha.

- Tudod, nem? – kérdezte egészen halkan, aztán rámosolygott. – Majd az idő eldönti. Nem a mi reszortunk megvitatni, ahogy az övéké sem volt. Az a baj a mai világgal, hogy túl sok az elvárás, túl gyorsan akarunk élni, mindent tapasztalni vágyunk, pedig a negyedével is éppen olyan jól el lehet boldogulni.

- Mire gondolsz?- értetlenkedett Lukas. Behajolt az autóba és előhalászott egy cumisüveget.

- Arra, hogy ami igazán a mién azt nem kell keresnünk, hajszolnunk, csak vigyáznunk rá. Ha szerelmes leszel, meg kell őrizned a szerelmet, ha hiszel, nem szabad, hogy megingassanak benne, és…

- Igen?

- Semmi. Nem fontos, hagyjuk. Menjünk – mondta és beszállt. A visszapillantóból halványan a hátsó ülésen ücsörgő fiúra és a rá vigyázó, inkább kocsiban maradt szőke férfira mosolygott. Utóbbi még csak fel sem nézett, kezeit bámulta és próbált nem sírva fakadni, mikor a zenelejátszójából a fülesébe bömbölt az ő közös daluk.  – Még haza kell szállítanunk a srácot.