Valinta~

Oké, ezt a RusFint még kedvenc oroszunk születésnapjára írtam, de nem volt hozzá kép/cím/hangulat... etc. Ajánlva: Susie-nak~ Jó olvasást!

Ahogy a hópelyhek lassan ostromolták meg a várost, úgy fűzték össze ujjaikat és egymásra mosolyogtak. Rövid, pillanatnyi vibrálás míg találkozik a tekintetük, aztán Finnország vacogva bújik hozzá, pedig ugyan úgy, ha nem jobban tűri a hideget. Bevackolja magát egészen a kabát és sál alá, úgy öleli Oroszországot. Szuszog néhányat összeszorított szemekkel, engedi, hogy Ivan kedveskedőn megsimogassa a haját, aztán felnéz rá.

Miért?

Miért érzi úgy minden fene percben, hogy tőle többet kapott, mint Svédországtól? Miért nem tudja egyszerűen csak elengedni a másikat, miért kell, hogy addig gyötörje magát, míg bele nem őrül…

- Kérlek, felejtsd el – kérte az orosz, aztán megemelte állát és a lilás szemekbe nézett. – Tudod jól, hogy nem érdemel meg téged.

- Nem szeretnék most erről beszélni. Inkább… inkább csak menjünk, rendben? – motyogta Tino és megszorította Ivan ujjait, egészen addig, hogy saját ujjbegyei is belefehéredtek.

Finnország szipogott, megdörgölte hideg csípte arcát, megnyalintotta kiszáradt ajkait és felmosolygott az oroszra. Már nem igazán az volt a fontos, hogy ki ajánlotta, menjenek el sétálni éppen decemberben, de hirtelen nem tűnt olyan jó ötletnek. Persze, eleinte enyelegtek, forralt bort ittak, sült gesztenyét ettek, befűtöttek meggyes vodkával és próbáltak úgy tenni, mintha csak barátok lennének (végső esetben, szemszín alapján rokonok), hiszen az orosz földeken eléggé szélsőséges nézeteket vallottak a homoszexualitásról.

Ruotsinál szabadott csókolózni az utcán, ihattunk ugyan abból a pohárból forralt bort, becézhetett, mert szabad volt szeretnie.

Megrázta a fejét, és hopp! Mintha Tél tábornok fagyasztotta volna a könnyet a szeme sarkába. Szerencsére Ivan nem lakott annyira messze a tértől. Laktak. Még mindig nem állt a szájára a szó, elvégre az otthont neki a friss illatú bútorok, a forgács és a pác illata jelentette. A friss, tiszta illat, Kukkamuna puha szőrössége, ahogy a lábának ütközik, mikor megérkezik és az a milliónyi fény. Egy-egy radiátoron vagy fotelben hagyott zokni, zakó, nyakkendő…

Jó, Ivannál is világos volt, de egyszeriben olyan sterilnek tűnt minden Stockholm után. A bézs bútorok, a tojásszín fallal, a mindenen ott ücsörgő alkoholszag, ami vegyül a férfi kellemes, jellegzetes illatával… Sehol egy széthagyott ruhadarab, könyv, de még csak újság sem. Minden a legnagyobb rendben csillog, villog.

Berwaldnál is mindig olyan, mintha egy katalógusban élnénk, de ez… kényelmetlenül tiszta.

Már megszokta, hogy csak úgy lerúgja a csizmáit és előrerohan, most azonban toporgott keveset, leguggolt és levetett lábbelijét gondosan a helyére igazgatta. Alig, hogy felegyenesedett, Ivan máris a falhoz szorította. A feje fölött fogta össze vékonyka csuklóit és olyan hevült szenvedéllyel csókolta, ami pillanatok alatt felégette volna egész Szentpétervárt. Úgy kóstolgatta ajkait, mint egy szomjas gazella az éltető vizet, de nem volt benne semmi vadság. Valahol igenis erotikus volt abban, amit csinált, az ajkai puhaságában…

Aztán zihálva elengedte és megsimította az arcát, végig a nyakán be a norvégmintás pulcsi alá, ahol a hideg érintéstől bordái is összerándultak. Mégis remegőset sóhajtott és a másik vállába temette arcát. És már tépte is róla a pulcsit, majd az atlétát. Ujjait kacérkodva az ezüst nyakláncba akasztotta, ahogy húzta a hálószoba felé.

Ez nem ő.

Ez valaki más, aki ezt az egészet akarja és belülről irányítja.

NEM!

… de, mégis…

Hanyatt dőlt a citromsárga-fekete ágyneműn, miközben átkarolta a fölé hajoló Oroszország nyakát. A tarkójánál a világos hajába túrt, rámosolygott és követelőzően kapott ajkait után. Csak addig szakították meg a csókot, míg az orosz kibújtatta Tinót a pulcsijából, aztán ismét ajkainak esett és tépte és szaggatta.

Mikor letért a nyakára és mellkasára, Tino ajkait kéjes nyögés hagyta, fejét hátra vetette és alkarjával takarta el szemeit. Igen, szexelni fognak és élvezni fogja, mert élvezni akarja. Egy cseppnyi fájdalmat nem hagy beszivárogni…

És átadta magát a ringó szenvedélynek, a kavargó, lassan áramló kéjnek, ami csontjaira tapadt és megrészegítette. Elhitette magával és elhitte, hogy nem a saját nyögéseit halja, nem a megváltó kielégülést hajszolja olyan nagyon, és mégis…

Ahogy ágyéka bizsergése és csípője remegése végleg abbamaradt ki tudta engedni a tüdejében bennfeledett levegőt. Ivan lehengeredett róla és átkarolta a derekát, ahogy csókolt nyomott pőre, anyajeggyel tarkított vállára.

Ő pedig alvást mímelt.

Nem, nem tudta volna elviselni azt a csalódás, ami a lila tekintetben csillant volna. Inkább összehúzta magát, felhúzta térdeit és az orosz őt ölelő karjába kapaszkodva próbált aludni. Oroszországot már régen elnyomta az álom, mire sikerült neki is elszenderednie.

Minden reggel ő ébredt hamarabb. Valahogy megszokta azt a svéd nyüzsgést, ami már kora reggel elkezdődött a városban. Szentpéterváron még jócskán aludt minden olyankor. Ivan is.

Az oldalára fordulva ölelte magához párnáját, a takaróját szemérmesen alacsonyra fészkelődte csípőjén. Még az a pöttöm anyajegy is kivillant a medencecsontján, amit egyébként még a nadrág is eltakart.

Finnország elmosolyodott. Kedve lett volna a kócos tincsekbe túrni, vagy csókot lehelni a békésen szunnyadó arcra, de nem kockáztatott.

Pár sor.

Mindössze ennyi jutott Oroszország számára. Néhány búcsúszó, bocsánatkérés, köszönet és a kívánság, hogy reméli, neki jobb lesz.

Mi? Az, hogy visszament hozzá? Egyenesen Stockholmba. Nem, egyszerűen nem várta el Tino sem, hogy a másik megértse, hiszen ő sem értette igazán. Ez olyasmi volt, olyan erős, földöntúli kötelék, ami több volt az időnél vagy az érzelmeknél.

Olyasmi, amit egyszer talán, évezredek múlva majd megérthetnek.