Cinderella~

Mese-mese mátka... Hát nem! >:D Tündérmese, csak éppen más köntösben, mint ahogy az megszokhattuk. Nem, nem, nem még mindig nem tudok paródiát írni! >.< Azért jó olvasást~

Mese öt jelenetben~

Első jelenet

Hol volt, hol nem volt, fenn a messzi északon és még tán azon is túl, élt egyszer egy ifjú legény. Haja szőkesége nem vetekedhetett semmivel, talán csak páratlannak tetsző lila szemeivel, amiknek alig akadt párja a világon. Szelíd, jóravaló teremtés volt, szegény megboldogult szülei is mindig arra tanították, hogy udvarias legyen másokhoz, szófogadó és kötelességtudó.

Ám balszerencséjére ennek a fiúnak volt egy gonosz mostohája és két mostohatestvére is, akik bizony-bizony rútul bántak szegény kis Tinóval (merthogy ez volt a fiú neve). A mostohaapja, Ivan például folyton vele takaríttatta a konyhát, a pincét és szinte az egész házat, pedig volt szolgálója, nem is egy! Tino pedig készséggel elvégzett mindent és közben kis egérkéire gondolt, Eduardra és Erzsébetre. A cincogik minden este meglátogatták, meséltek neki finom sajtokról, szalonnákról és friss tejről meg halról.

- Finnország! – sikította egyik mostohatestvére, Natasha. A lány éles hangja bezengte az egész házat, már-már fülsértően hasított Tinóba, hogy magához csalogassa.

És ment is. Egyenest a nappaliba, ahol díszes ruhában, masnival egyik kezében ácsorgott Natasha. Másik kezében hajkefét tartott, amit rögtön a szegény kis finn kezeibe nyomott. Az sóhajtott és elkezdte kifésülni fogadott testvére hosszú, világos tincseit.

- Ne húzd már, te szerencsétlen! – Azzal Tino világos bőrű kezére csapott, aki kicsit elpirult és óvatosabban folytatta munkáját.

Natasha volt a legundokabb teremtés az egész házban. Még az udvaron köröző pulykakakas is különb volt nála, habár az állat nem egyszer kergette fel Finnországot a tyúkól tetejére, mostohája nagy vigasságára. A lány azonban képes volt még magát Ivant is hosszú órákra elűzni hazulról folytonos követelőzésével és nyaggatásával.

- Áh, Natasha – lépett be a helyiségbe a nő húga, Tino másik mostohatestvére, Ukrajna. – Tino! Mikor szolgálod fel a reggelit?

- Máris-máris! – hadarta a fiú.

Végzett a feladatával és már iramodott is a konyha felé. Út közben arra gondolt, hogy valahol mégis csak sajnálja szegény Irunyát, hiszen a lány felsőruházatán a felső gombok minduntalan megadták magukat és lepattantak, hála irdatlan melleinek.

Ahogy nagy serényen a tálcára pakolt mindent, vajat, kenyeret, sonkát, tojást (amit egyébként nem kicsit főzött túl) és némi teát, előmásztak barátai, az egérkék is. Tino annyira megörült nekik, hogy tört kevés sajtot a reggeliből és nekik adta. S mivel ez egy mese, ahol bármi megtörténhet, az egerek bizony bírtak a beszéd tudományával is.

- Képzeld, mit hallottunk a városban a királyi egerektől! Az ifjú herceg készülődik valamire, amire bizony minden égtáj lakosságát vendégül várja – tódította Eduard.

- Menj hát gyorsan, és miután a mostohádéknak reggelit adtál hozd be a postát – biztatta Erzsi is.

És Finnország így is cselekedett. Gyorsan levágott egy szeletet a sajtból, nehogy feltűnjön, belecsípett, aztán kivitte a megpakolt tálcát.

- Ááá, Tinuska! – virult fel Ivan, ahogy meglátta mostohafiát. – Jó látni, hogy ma éppen olyan energikus vagy, mint minden nap.

Azzal megcsipkedte a fintorgó finn arcát és útjára bocsátotta. A fiú azt tette, amit az egerek mondtak neki, és kisurrant a postáért. Lám csak! Igazuk volt, a négy vörös, aranyszalagos meghívó ott lapult a postaládában.

Második jelenet

Valamivel távolabb, a király palotájában összepusmogott a szolganép, mindenki a bálról beszélt, amit azért rendeznek, hogy a herceg feleséget találjon magának. Máskülönben apja választ neki párt, azt pedig fia semmi esetre sem akarta. Az öreg király, akit egyébként Christensennek hívtak, éppen ebéd utáni sörét fogyasztotta, mikor legidősebb fia elébe állt. Berwald volt ugyan a legidősebb a király fiai közül, de egyúttal a legszemtelenebb is. Gyakran mondott ellent öreg apjának, míg a kis Izland a betegágyat nyomta.

- Édesapám, ha a bálon sikerül magamnak feleséget találni, én bizony felmegyek északra – jelentette ki.

- Ha viszont nem jársz sikerrel az este, én választok számodra és itt maradsz, apád országában – jelentette ki Dánia, aztán kiitta korsója maradék tartalmát.

A herceg csak bólintott és maga mögött hagyta a termet, a kastélyt és ment-ment, egyenesen az erdőig ment, mert ott lelte csak igazán kedvét. Nem volt az a templomba járós fajta, így a szabad ég alatt fohászkodott minden Istenhez, hogy könyörüljék meg őt és hozzák el a bálra a tökéletes feleséget.

Így gondolkozott, és közben öreg apjára, Dániára gondolt. Igen, jobb lesz mihamarabb feleséget találni és felmenni északra, ahol igazán otthon érezheti magát. Ráadásul, ha már lesz mellette valaki, könnyebben talál magyarázatot a király számára is, példának okáért, hogy sokkal könnyebben nemz neki unokát ott, ahol jól érzi magát. Ki tudja, még talán a királyi vadászebet, Kukkamunát is magával vihetné. De ez mind csak hiú ábránd marad, míg nem talál magának arát. És ezekkel a gondolatokkal baktatott vissza a palotába.

Harmadik jelenet

Finnország a mostohaapja kezébe adta a négy borítékot, abban a reményben, hogy a jó hír hallatán Ivan majd őt is szívesen elviszi a bálba, nem csak Belarust (aki ezt amúgy is kikövetelte magának, mintha nem lett volna meghívója) és Ukrajnát. Ám nem így történt. Minden igyekezete ellenére Oroszország nem volt hajlandó odaadni neki a meghívóját és ellátta annyi feladattal, hogy az napestig kitartson számára. Közben Natasha és Irunya nagyban készülődtek az esti bálra és szebbnél szebb ruhákat aggattak magukra, hogy minél csinosabbnak tűnjenek. Natasha egyszerűen csak azt akarta, hogy ő legyen a legszebb és Ivan egyedül csak rá figyeljen, míg ukrán testvére csak kereste a mellben megfelelő darabot – eddig mindhiába.

Tino pedig felseperte az udvart, kitakarította a padlást (ami mellesleg a szobája is volt), rendbe tette a tyúkólat, bevásárolt, sorba rakta a tűzifát és a többi, amivel mostohaapja galád módon megbízta.

- Aztán meg ne tudjam, hogy elhagyod a házat, szedtevette-teremtette! – jelentette ki Ivan, miközben vonakodva bár, de hagyta, hogy Belarus belékaroljon. – Elvárom továbbá, hogy reggel, mikor visszaérünk megvetett ággyal és reggelivel várj minket, megértetted?

- Persze, mostohaapám – felelete a fiú.

Megvárta, hogy mostohacsaládja kiérjen az országútra, csak aztán mert leülni kedvenc fája elé egy doboz (eddig a párnája alatt dugdosott) szalmaikkival. Frissnek ugyan jóindulattal se nevezhettük volna, de még szüleitől kapta és pont egy ilyen pillanatra tartogatta.

Ám alighogy felbontotta megjelent előtte a szalmiakki tündér, aki nem volt más, mint Norvégia. Varázspálcája csillag alakban végződött, csinos selyemruhát viselt és a hátán kis rózsaszínű szárnyacskák verdestek. Egyszeriben megszólította a megszeppent Finnországot.

- Kedves Finnország, én vagyok a szalmiakki tündér, és azért kerültem éppen hozzád, hogy megsegítselek varázserőmmel – mondta rezignáltan. – Történetesen tudom, hogy szeretnél elmenni abba a bálba, amit a herceg kedvéért rendeztek ott fenn a palotában.

- Igen-igen, de hát nem mehetek – panaszolta a kis finn. Közben persze nem tudta megállni, hogy ne csemegézzen a szalmiakkiból. – Nincs ruhám, ráadásul itt ez a sok feladat a nyakamon.

- Gond egy szál se! Majd az egerek elvégzik helyetted.

Azzal megsuhogtatta pálcáját, amitől Eduard és Erzsi rögtön seprűt meg serpenyőt ragadtak. A következő suhintásra Tinón egyszeriben feltűntek a báli öltözékei. Egy takaros kis fekete frakk, cilinder és… üvegcipő?

- Izé… a cipőm… - kezdte Tino, de hamar elhallgatott, mert Norvégia egyszeriben olyan képet vágott, mint aki menstruál. – Jaj, annyira köszönöm!

- De ne feledd, haza kell térned éjfél előtt, mielőtt lemerülnek az elemek és te visszaváltozol – intette óva, aztán visszatuszakolta magát a szalmiakkis dobozba, onnan küldte útjára Finnországot.

Negyedik jelenet

A palotában igazán sok népség összegyűjt, ott volt a királyság legjava és a herceg örömmel fogadott mindenkit a bejáratnál, hogy biztos, ami biztos, még ott meglássa a neki tetszőt. Ám voltak akik a láttán olyannyira megriadtak, hogy inkább lemondtak a rangról, pompáról és nyomban haza is iramodtak.

Voltak olyan bátor leányzók, akik összeszedve minden bátorságukat a pompa reményében mégis odamerészkedtek hozzá, ezek viszont nem feleltek meg Svédország elvárásainak. Az egyik túl sovány volt, a másik túl telt, a harmadik meg túl nő. Nem, nem, nem, egyik sem a megfelelő feleség a számára, ezt már akkor tudta, mikor meglátta őket. A biztonság kedvéért néha ráfigyelt öreg apjára, Dániára is, aki már órákkal ezelőtt is merevrészeg volt és a sarokban szórakoztatta szeretett sörösüvegeit. Néha, ha úgy jött rá, akkor még a közösülést is prezentálta rajtuk egy gyertya segítségével.

Legalább nem molesztált senkit.

Berwald már fordult volna vissza az ajtó irányába, mikor valaki teljes erőből belécsapódott, aztán meg a padlóba, ahol fájdalmasat nyekkent.

Finnország éppen cilinderét söpörte le, mikor a svéd karon ragadta és felrántotta a földről. Bocsánatot kérni sem volt ideje, mert óvatlanul a kék szemekbe nézett és meghűlt ereiben a vér. Egyszerűen rettenetes látvány volt az előtte tornyosuló férfi, ahogy egyre csak őt vizslatta szemüvegén át.

- Táncoljunk. – Jelentette ki, s mintegy ráparancsolt a kis finnre, aki csak nyöszörögve (a félelem a torkára fagyasztotta a szavakat is) bólintott, mert hát nem nagyon mert ellenkezni.

Csak a táncparketten jutott eszébe, hogy tulajdonképpen ő nem is igazán tud táncolni, egyetlen táncot leszámítva, de a tangónak valahogy most nem lett volna itt a helye. Svédország azonban mintha kitalálta volna a gondolatait, hogy-hogy nem, bizony finn tangóba kezdett újdonsült feleség jelöltjével.

Olyan szépen ropták, hogy még a király is felfigyelt rá, noha nagy részegségében nem igen tudta érdekelni még a saját fia sem. Hebegett valamit arról, hogy Svédország végre kirepülhet otthonról, meg a koronáját is hozzávágta a táncoló párhoz, de mire Berwald felkapta volna, addigra Tino már uccu, kifelé tartott a kastélyból.

- Várj, hová mész? – kérdezte sietve, ahogy utána rohant. – Legalább a nevedet…

- Tino – felelte a fiú kurtán, de nem állt meg egy pillanatra sem.

Vesztére az egyik üvegcipője (Norvégia kicsit benézte a számozást) ottmaradt a lépcsőn, s mivel így bicegve igencsak lassan haladt, a párját behajította a susnyás közepére és mezítlábosan rohant haza, hogy mostohája előtt megérkezzen.

Azonban a herceg követte egészen az országútig. Így jutott hozzá a cipőhöz is, amit kedves kis vadászölebe cipelt oda hozzá félúton.

- Megtalállak bármi áron, és a feleségem leszel! – fogadta meg.

Visszatért a palotába, hogy míg a szépség nyomába nem ered, addig kifaraghassa az üvegcipő párját, hiszen nem tudhatott róla, hogy az éppen az ő kertjükben, a petrezselymek között pihen. (Mellesleg Svédország igenis képes volt üveget faragni. A szemével!)

Ötödik jelenet

A herceg másnap nyomban el is indult, hogy megtalálja azt a tündéri teremtést, aki előző este elrabolta a szívét. Vele tartott ugyan apja is, bár még jócskán szenvedte a másnaposságot és ugyebár akkor még nem találták fel a kávét sem. Meg ez amúgy is mese.

- Nem értem, mit eszel rajta. Csak mert nem rohant el sikítva-sírva, hogy belevesse magát az első kútba előled még… - kezdte Dánia, de halántékát megint meglepte a fájdalom és elhallgatott.

- Pont ezért nemzettél gyermeket egy söröskorsónak. – Azzal Svédország lezártnak tekintette a beszélgetést és a kis IKEA feliratú cipellőket szorongatva bámult ki a hintó ablakán.

Aztán végül elérkeztek abba a házba is, ahol Ivan lakott lányaival és szegény hányatott sorsú mostohalá… izé, fiával. Amint kiszálltak, a herceg érezte, hogy jó helyen járnak, hiszen az odaégett ételek bűze a múlt este is körbelengte Tinót.

- Áh, üdvözlöm szerény kis házamban, királyuram! És, nocsak a herceg is! – nyájaskodott Ivan, de tekintetével (meg a kerti slag csapjával) megpróbálta megölni a betolakodókat.

- Hát van-e lányod, jóember? – Dánia próbált király módjára viselkedni, de ramaty állapota ellene játszott, így inkább elment leltározni a borospincét, holmi királyi kötelességről hablatyolva.

- Csak kettő.

És bemutatta a hercegnek Natashát és Ukrajnát, de Berwald csak elfintorodott és úgy döntött, meghagyja őket Ivannak, neki aztán se erőszakos liba, se anyagi csapás nem kell, a gazdaságának meg pláne. Már éppen készült kitörni belőle a viking virtus nagy csalódottságában, mikor Christensen király visszatért. Egyik kezében egyszerre két üveg bort is szorongatott, másikban Finnországot.

- A feleségem! – sikította a svéd, aztán karjaiba zárta az apró fiút, aki teljesen elvörösödve hebegett és úgy szorította a szalmiakkis dobozt, hogy majd’ megfojtotta a benne élő tündért.

Aztán angyali arca felderült, mikor meglátta az ikeás cipőket és sebtibe fel is húzta őket. Mit ad Isten, azok pont az ő lábaira valók, csak kár, hogy körömcipők. No mindegy!

- Oh, Ruotsi! – kiáltotta, ahogy könnyekben tört ki és leendő férjéhez bújt.

- Szabadok vagytok, csináljatok nekem unokát! – jelentette ki a dán, és meglóbálta az üvegeket. – Ennek itt pont gyerekszülő csípője van!

Szerencsére mielőtt tovább taglalhatták volna a témát hintóra ültek és Berwald kívánsága szerint eltűntek a messzi északon.

 Vége~