/6.
Jee, kezdek visszatalálni valahová xD Ami a karakterek szempontjából annyira nem hurrá. Jó olvasást~
- Sokáig elvoltál…
- Ugyan, két nap az egész – kuncogta Tino, ahogy
megborzongott.
Ivan gyengéden futatta végig ujjait oldalán, majd csupasz
hasán, és végül a lágyan a köldökébe csókolt. A finnen még végig-végig futott a
kielégülés borzongató lehelete, ezért ujjait inkább a másik szőkés tincsei közé
temette.
- Nekem olyan soknak tűnt – magyarázta az orosz, ahogy
fejét a másik hasára fektette és mellkasát simogatta.
Tino nem felelt semmit, hallgatása viszont legalább
annyira kétértelműen hatott. Maga sem tudta, hogy ha arra kerülne sor, tudna-e
választani Berwald és őközötte. Ha Ivan mellett maradna odalenne az élete, csak
a munka lenne ugyan az, ha Berwald…
Egy pillanatra könnybe lábadt a szeme, mikor átfutott az
agyán a kérdés, hogy szereti-e még? És, ha nem?
Úgysem mondaná meg neki…
- Ha Berwald megtudná, vagy ha simán csak úgy döntenék,
hogy nem akarom veled ezt tovább… mi lenne akkor? – kérdezte meg halkan, lesütött
szemekkel.
- Hát… - A férfi láthatóan elgondolkozott a válaszon.
Megfogta Tino ujjait, és lágyan megszorította őket, ahogy folytatta. – az
szörnyen fájna nekem.
- Értem…
- Éppen ezért könyörtelenül megölném mindkettőtöket.
Tino megborzongott és szívét is átjárta valami fagyos
félelem. Nem az, hogy kimondta. Nem csak az. Ahogy kimondta! Az édes mosoly az
arcán, a pajkosan kacér hangvétel…
Mielőtt komolyabban megijedhetett volna, kapott egy
hosszú, édes csókot, ami rögtön kitörölt a fejéből mindent.
×××
Ivan hívott neki taxit, és le is kísérte, habár szakadt az
eső és az ég is dörgött hozzá.
- Köszönöm szépen – suttogta Tino, ahogy átkarolta a
nyakát és felpipiskedett egy búcsúcsókra.
Az autó ajtaja már nyitva állt, a sofőr pedig már az
utolsó slukkokat szívta a cigarettájából, miközben a rádióból kiszűrődő lassú
slágerre dobolt a kormányom.
- Hé, Tincike, izé… hogy is hívnak! Tino!
A finn hirtelen szakította meg a csókot és elvörösödve
pislogott párat Kalle felé, aki integetve közeledett feléjük. A svéd bőrig
ázott, kapucnija mit sem ért a sok víz ellen, kilógó tincsei homlokára,
halántékára tapadtak.
- Tartsd azt a taxit, összefagytam! – kiáltotta, aztán
mintha Ivan ott sem lenne rámosolygott. – Menjünk együtt, úgyis hozzátok
indultam.
- O-oké…
Miután becsapta maga mögött az ajtót, még bocsánatkérő
pillantást küldött Ivan felé, aki csak szelíden odaintett neki. Ahogy
elindultak szinte belepréselte magát a dohányszagú ülésbe és mélyet sóhajtott.
Nem akart, vagy sokkal inkább nem is mert Kalléra nézni.
- Figyelj csak, van ez a dolog… - kezdte a svéd férfi,
ahogy az autó ablakán át kibámult az esőbe. Meg sem próbálta megszárítani
magát, tudta, hogy semmi esélye.
- Miért sétálsz szakadó esőben, ha van jogsid? – vágott
közbe Tino. – Mármint, úgy értem… elkerülhettél volna egy esetleges megfázást.
- A kocsi… - motyogta, aztán mintha meggondolta volna
magát. – Nem kell értem annyira aggódni, ha úgy adódna, annyi szabadságot adok
magamnak amennyi jólesik.
A kis finn csak megcsóválta a fejét, aztán lenézett
kezeire. Azóta cidrizett, hogy elindultak. Nem, nem fog rákérdezni, hogy miért
éppen őhozzájuk. Talán Berwald említésére felhozná amit látott. Így viszont
akkor fog kitálalni, ha meglátja a svédet. Sehogy se jó.
- Na jó, én elnéztem neked, amit Berwalddal műveltél,
sz-szóval... – Hangja egészen elcsuklott, de úgy döntött, itt az ideje
elmondani mindent, ami a férfival kapcsolatban zavarta. – Elnéztem azt a
csókot, mert a főnököm vagy, de ettől még igenis zavart, érted?
- Tino…
A finn halkan szipogott, Kalle egy ázott zsebkendőt
nyújtott felé, a sofőr pedig úgy érezte, hogy most igazán nem akar fültanúja
lenni a dolgoknak. Főleg, hogy azt nyilvánvalóan levette, hogy az érintett
harmadik fél és hímnemű. Inkább feljebb csavarta a rádiót, ahol bemondták a
nyilvánvalót: országszerte esik.
- Nem, komolyan. Hallgattam, mert tisztában vagyok vele,
hogy kettőnk közül téged választana. Isten tudja, mióta ismeritek egymást,
ráadásul a legjobb barátja vagy – szipogta, aztán kezeivel megtörölte szemeit.
– Ez annyira… szívás.
- Ez nem igaz – suttogta Kalle, ahogy megsimogatta a szőke
buksit. – Nem én vagyok a legjobb barátja, hanem Densen. Tudod, mi az igazán
szívás? Hogy ennyire kisajátítjátok őt. Christensennek szabad megjegyzéseket
tennie, szájon csókolnia meg taperolnia. Megcsókolta Lukast, azt mondtátok oké,
nincs baj, részeg volt. Ott vagy te is… Tőlem meg egy rohadt csókot sajnáltok.
- Mert az más!
- Miben?
- Mindenben! – csattant fel Tino, és végre főnöke szemeibe
nézett. – Te olyasmit akarsz… ez még nem ok arra, hogy elmond neki, amit
láttál.
- Mert szerinted érdekelni fogja, hogy egy prosti éppen
közszemérmet sértett a sarkon? – kérdezett rá, ahogy előre nyúlt és kifizette a
taxit.
Tino meglepetten pislogott rá egy darabig, aztán sietve
kiszállt a járműből és illedelmesen elköszönt. A hideg cseppek az arcába
zúdultak, egyből eláztatva haját és selymes, könnyáztatta bőrét. Szúró kis
szilánkok; üdítő, józanító kristálycseppek. Kalle vigasztalóan átkarolta és
megdörzsölte a vállát. Ez másról szól. Másról kell, hogy szóljon…
- Na, minden rendben?
- Ühüm…
Tino kinyitotta a bejárati ajtót és előre engedte a
svédet. Mire utolérte, már Berwalddal ölelkezett a nappaliban. A férfi azonban
azonnal elengedte, mikor meglátta párját. Hozzá rohant és átölelve megcsókolta,
olyan fájdalmasan vágyakozóan…
Aztán feltűnt neki Sigurður, aki a kanapén ücsörgött és
kávét szürcsölgetett a szokásos unt arccal. Odaintett neki, de a férfi mintha
észre sem vette volna.
Nemrég még vizes volt, világos tincsei végén ott remegtek
az utolsó vízcseppek, ujjai kivörösödtek a hidegtől. Vajon mikor érkezhetett? Miért jött ő is ide?
- Azt hittem, hogy Denny és Lukas itt lesznek – mondta,
ahogy letette a csészéjét. – Nem voltak bent mikor eljöttem, és Lukas nem volt
otthon. Jó, pokróc modora van, de szokott szólni…
- Nincsenek Dennynél? – próbálkozott a finn, és bevackolta
magát az egyik fotelba.
- Próbáltuk hívni. – Berwald egy bögre forró kakaót
nyomott kedvese ujjai közé.
×××
Christensen hosszan, remegősen fújta a ki a füstöt, aztán felköhögött.
Ha a szív az óra, akkor a lélek az idő…
Jó volt néha-néha elmenekülni a külvilág elől, valahová,
ahol senki sem akad a nyomára, valahová a létezés és a semmi peremére.
Meglóbálta tornacipős lábait a zúgó folyó felett és lehunyta szemeit, ahogy a
mögötte elhasító vonat megrázta a hidat alatta.
A mélység már-már szédítően hívogatta, és már régen
elismerte magának is, hogy ha nem félne annyira, már megtette volna. Véget
vetni mindennek oly’ könnyű, oly’ édes…
- Csak mondom – fogott bele Lukas, ahogy lassan, zsebre
vágott kézzel, egy lila esernyőt szorongatva kisétált hozzá, majd leguggolt
mellé. -, hogy sok embernek tennél szívességet.
- Ha meg is tudnám tenni, az számítana bármit is?
- Nem, nem hiszem.
A következő slukk után a norvég kimarta a kezéből a
dohányt, hogy mélyet szívjon belőle. Szipogott egyet, aztán lustán lerázta
ernyőjéről a vizet.
Tam-tam-tam.
Az esőcseppek monoton táncot lejtettek a feszes anyagon,
hogy tovább csorogjanak a végzet felé.
Ennyi volt? Nincs tovább? Miért?
- Hazudnék, ha azt mondanám, egy percig sem volt jó –
mondta lassan. Ajkai közül füst tört elő, és úgy döntött, inkább leül. – De ez
már nem rólunk szól. Igazából rég nem szól semmiről.
- Egyszerűen nem értem… Nem vagyok képes felfogni, hogy
miért történt így minden, mikor annyira nagyon szeretlek. – Panaszosan
felnyögött, ahogy az égnek fordította arcát. – Annyira szeretlek, hogy ha
tehetném, kitépném a lelkem, és neked adnám, hogy lásd azt, amit én, érezz úgy,
mint én.
- Ha nem lett volna Ditte, szerintem akkor se alakult
volna másképp – mondta ki Lukas, amire gondolt.
Egy teljes percig hallgattak. Olyan némaság volt, amit nem
lett volna értelme megtörni, mert így, kimondatlanul is a mindent jelentette.
Talán a szép múltat, a semmilyen jelent és a nem létező jövőt. Christensen
kitapogatta a másik kezét és megszorította ujjait.
Az ismerős illat, az a puha, selymes bőr…
Az, hogy ő rontott el mindent megmásíthatatlanul ott volt
belsőjében és belülről égette koponyáját.
Ne menj el, kicsim.
Ne hagyj egyedül.
Ne engedj gondolkodnom.
Ne…
- Figyelj – suttogta a norvég, és most az sem érdekelte,
hogy egy vonat robaja vág mondandójába. – A lényeg a közös pillanatokban van
és, hogy azok csak a mieink.
- Lehetnének még…
- Nem, nem lehetnének – vetette oda teljes közönnyel. –
Idővel elhalványulnak a te érzelmeid is, felesleges megjátszanod a mártírt.
Christensen magához akarta húzni Lukast. Ölelni akarta,
csókolni, míg el nem fogy a levegőjük és le nem szédülnek onnan a hideg
folyóba. Mégis csak rámosolygott és bólintott, hogy megértette.
- Azért… szeretném, hogy boldog legyél – motyogta.
Felnézett Lukas arcára, és elfacsarodott a szíve. A férfi
sírt. Beharapta alsó ajkát, a hömpölygő folyamot bámulta maguk alatt és
potyogtak a könnyei, mint felettük az eső, vagy az ő lelkéből a vér. Ő, ő
jobbat érdemelt volna.
Nem Christensen volt a csata igazi vesztese, hanem Lukas.
Ő nem tett semmit, eltűrte a kilengéseket, hogy maga mellett tartsa a dánt, és
mégis… Ezerszer annyit szenvedett miatta.
- Hazavigyelek? – törte meg a csendet Densen. A norvég
csak sietősen megrázta a fejét, és megtörölte arcát. – Hát?
- Menj a családodhoz. Nekem amúgy is a laborba kell mennem
– emlékeztette magát is a férfi, ahogy feltápászkodott.
Valami szárazan egyhangú dalt dúdolgatva indult el, miközben
megpörgette esernyőjét egyszer, kétszer, háromszor és még negyedjére is. A
vízcseppek szétugrottak a szélrózsa minden irányába, Lukast pedig
megostromolták a hideg cseppek. Christensen valahol mélyen utána akart nyúlni,
vissza akarta tartani, vagy csak egyszerűen elvinni valameddig, de nem tette.
Ideje helyesen cselekedni. Még, ha
fáj is, és nem tűnök olyan jónak, mint mások szerint.
Néhány bazaltot a sínek mellől elrugdosott egészen a
kocsijáig. Ott hanyagul belökte őket a jármű alá, és beszállt. Mindennek, a
huzatnak, a kormánynak, az ablakoknak rohadtul Lukas illata volt. Ült még ott
egy darabig a csendben, fejét hátrahajtotta és hallgatta az esőt, majd
megkapcsolta a rádiót.
Már megint azaz Istentudjahogyhívják európai. Valami
francia ráadásul. Éppen készült átkapcsolni, mikor megszólalt a mobilja.
Hihetetlen, milyen rengetegszer gondolkozott már el rajta, hogy belehajítja a
kis ketyerét az óceánba. Örüljenek a cápák, aztán egy medúza vagy egy olyan
király kis csillag még fel is veszi netán.
- Nem – szólt bele határozottan. Közben szabad kezével
halántékát, majd orrnyergét masszírozta. Kezdett fájni a feje. – Óóó, szia,
cukorbogár.
- Hol a faszomban vagy?! – csattant rá Kalle a másik
oldalról. A háttérből beszűrődött Berwald morgolódása, mire a férfi sóhajtott.
– Lukas veled van?
- Nincs.
- Király. Hol vagy?
- Úton Dittéhez. Mi kéne? – kérdezte, ahogy szavához hűen
beindította a motort. Inkább kihangosította főnökét, és kimanőverezett a sáros
földútról. Ablaktörlők nélkül.
- Csak beszélni akartam veletek. De, ha azt akarod, hogy
foglaljam össze, hát tessék: zajlik az élet, és a ta… - Valaki nyilván kikapta
a kezéből a mobilt, mert Kalle a háttérben káromkodott egy cifrát.
- Gyere ide.
- Baszd meg, Berwald, és, ha éppen Mexikó felé tartok egy szombréróért meg egy
olyan csecse kis italért, mi? – Éles kanyar jobbra, egy sor fa, rendes aszfalt,
táblák. – Úgy negyed óra, húsz perc. Gyorsabban nem megy.
- Jó. Azért csak óvatosan – mondta még a svéd, aztán
minden további nélkül letette.
Christensen viszonylag nyugodtan vezetett, egészen addig
míg az a tipikus szerelmes norvég dal nem kezdett szólni a rádióból. Azzal a
veszettül szívhez szóló hegedűvel és tiszta szöveggel. Igazságtalan.
Lukas is tud hegedülni.
I know the
difference between right and wrong
A mézédes szerelem ott bujkált végig abban a szigorú
tekintetben.
but again that's not
the point
Nem, ez túl komplikált.
cause dreaming of
you makes me glad…
Ha nem dudálnak rá szemből, sosem jön rá, hogy elsírta
magát. Egy heves mozdulattal bökte meg a rádió kikapcsoló gombját, aztán fél
kézzel, sután rágyújtott.
Nem volt jó.
A sebváltó mellé bekészített hamutálban elnyomta a szálat.
Mint a kapcsolatunk. Sosem tudjuk meg,
milyen lett volna, ha…
Igyekezett elterelni a gondolatait, legalább addig míg
vezetett. Kalle svédfinéknél van. És türelmetlen. Jó, mondjuk mindig
türelmetlen, mint aki túl sok kávét ivott. Aztán arra gondolt, hogy biztosan
csak az üzenet miatt ugráltatja annyit.
De még mindig semmi. Az a szöveg egyszerűen értelmetlen,
hacsak nem egy vallási szektának szánták eredetileg helyette.
{- Szeretnél
játszani velem, Denny? – kérdezte tőle az apja, mikor még minden rendben volt.
Még az ölébe is
ültette, ahogy magyarázott neki, és néha-néha a rakoncátlan szőke tincsekbe
túrt. Mintha nem lenne semmi baj, mintha valaha is igazán boldogok lehettek
volna.
Az apja arcára már
nem emlékezett, csak az illatára. Pillanatnyi benyomások, amik az idegeibe
égették magukat egy életre.
- Na figyelj,
prücsök – magyarázta a férfi, ahogy elővett egy lapot. Kanyarított rá pár
nyomtatott nagybetűt, aztán elé tolta. – Ha kitalálod, mi ez, elviszlek egy
nagyon-nagyon szuper helyre.
Igen. El, anyutól messze.
Aztán pár óra alatt
rájött, hogy ha megcseréli a betűk helyét, több értelmes szót is ki tud rakni.
Legalább az apja megdicsérte érte.}
Lassan beért a városba és még időben fékezett egy piros
lámpánál. Míg várakozott, megkereste az ásványvizes palackot és ivott néhány
kortyot. Oké, ideje lehiggadni. Elmegy szépen abban a szerelmi fészekbe,
megbeszélik, hogy mi van, talán még sikerül kikerülnie annak a kettőnek a
turbékolását és időben haza is érhet. Fogjuk rá.
Leparkolt a sötét, szűk kis utcán, aztán már sietett is
befelé. Így is elkapták az ádáz vízcseppek, de legalább volt esélye száradni.
- Oh, megérkezett! – rikkantotta bentről a finn, aztán
bizonyára felállt, mert éles csörömpölés csendült egy pillanatra.
És tényleg. Mikor intett a bent lévőknek és kezével
kisöpörte hajából a vizet még elkapta, ahogy Tino egy doboz kakaóval rohan át a
nappalin. Kalle egy fehér törölközővel a fején, Berwald köntösébe bugyolálva
úgy ült az egyik fotelban, mint egy iszákos szent. A másik svéd éppen a cipőit
és pulcsiját pakolta a radiátor elé. A nadrágját bizonyára mosásra ítélte.
És ott ült a kanapén Sigurður is, aki
ujjai kakaója köré kulcsolta és igyekezett láthatatlannak tűnni.
- Hol van Lukas? – kérdezte mégis, mikor Christensen
ledobta magát mellé és kinyújtózott. Szemeiben valami idegen és mégis piszkosul
ismerős fény csillant. Még a keze is megremegett egy pillanatra.
- A laborban – válaszolta a dán, és elvette Tinótól a
kakaót, amit neki főzött. – Köszönöm.
Egy pillanatra megint rázuhant a keserűség. Bámulta az
örvénylő italt és egyedül akart lenni. Sírni akart és üvölteni,
összegömbölyödni és nem mozdulni többé. Rátört a magány, hogy nyaka köré
kulcsolhassa csont ujjait és szorítsa, míg elviselhetetlenné nem válik.
Lukas…
- Elég szar idő van ahhoz, hogy ne szívatásból rendeljek
össze mindenkit – kezdett bele Kalle, és körbelötykölte párszor a konyakot a
poharában. Ivott egy kortyot, aztán megnyalintotta ajkait mielőtt folytatta. –
Tudom, tudom, simán lennék ekkora köcsög, de nekem se volt kedvem szarrá ázni. Szóval,
galambocskáim, hívtak a központból, megjöttek az új üdvöskéink. Friss hús és
nem, nem csak azért vannak, hogy kajáért meg kávéért ugráljanak és helyettünk
dolgozzanak.
- Hé!
- Ja, és mi lenne, ha idén nem mondanátok el nekik, hogy
milyen bénák vagyunk – folytatta, ahogy ujjaival körözött a pohár száján.
- Nem tudom, ki adott interjút a Timesnak lila pizsamában
– mormolta Christensen és kakaójába hörpintett.
- Fiacskám. – A svéd Densenre bökött poharával. – Apropó,
hogy állsz a kis rejtvényünkkel?
- Gondolkoztam rajta.
- És? – Kalle várakozóan felvonta egyik szemöldökét.
- Nem tudom.
Egy pillanatra beállt a csönd. A svéd még hümmögött
keveset, Sigurður halkan dudorászott, aztán Kukkamunával kezdett játszani a
szőnyegen. Christensen pedig Tino és Berwald után menekült a konyhába.
Az álom pár elmélyültem csókolózott. A finnek ugyan
pipiskednie kellett valamennyit, de átkarolta kedvese nyakát, aki egyik kezét a
hátán tartotta, máikat arcán. Ujjaival finoman cirógatta Tino haját a füle
mögött, míg hüvelyujja a puha arcot simogatta. Úgy tapadtak egymásnak mintha a
levegő mit sem jelentene.
Denny a konyhapultnak támaszkodott, a bögrét az ujjaira
akasztotta és kezét csípőre vágta, ahogy figyelte a két szőkét. Elmosolyodott,
ahogy arra gondolt, hogy Berwald sosem hunyta le teljesen a szemét csókolózás
közben. Pillái alól mindig kilesett, bár nem hitte, hogy igazán látott is. Arra
viszont felkapta fejét, hogy Tino szorosan összezárta szemeit.
Titkolózik.
És most csókolhatná ő is így Lukast. Érezné az édes
ajkait, a puha, tökéletes bőrét, az illatát…
Úgy döntött, vár még öt másodpercet, mielőtt megköszörülte
volna a torkát.
- Az oxigénpalack a pincében van – jegyezte meg
vigyorogva, miközben nekifogott elmosni bögréjét. – És jobb lenne, ha egy
bizonyos személy nem látna meg titeket.
- Nem, nem értem, mire gondolsz – motyogta Tino. A füle
tövéig elvörösödött az átható kék pillantástól. – Hagyd csak, majd én elmosom.
- Ugyan – legyintett a dán. – Ha Kalle itt tanyázik egész
éjszaka, szóljatok neki, hogy hívja fel Vicket.
- Oh, tényleg!
Azzal Tino már szaladt is. Zoknis talpai puhán puffantak a
parkettán, aztán a szőnyegen. Ismét hallgattak, de egy ponton találkozott a
pillantásuk. Densen megengedett magának egy őszintén keserű sóhajt, Berwald
pedig vállalta, hogy kikíséri. A dán még útközben elköszönt főnökétől és a
mesterlövésztől, aztán amint kilépett a házból előkapta cigarettáját. Két szál
pihent a dobozban, az egyiket a svéd felé nyújtotta.
- Nem – mondta határozottan és kezével is tagadást intett.
- Na – bíztatta amaz, mire megcsóválta fejét és kihúzta a
karcsú szálat.
Denny tüzet adott, és markába gyűrte az üres dobozt. Úgy
fújta ki az első füstfelhőt, mintha megváltást nyert volna tőle. Hátra hajtotta
fejét és élvezte, hogy átjárja a nikotin. Megmérgezem
magam, miattad. Megmérgezem magam, magamért.
- Szeretted őt?
- Mindennél jobban. Az életemnél is jobban – suttogta, de
valahol a mondat közepén elcsuklott a hangja, és kénytelen volt leguggolni.
Egyszerre szédült és fogta el a hányinger. Megint elfogta
az a sírós érzés és sután átkarolta magát. Rosszul volt. Tudta, hogy érzett már
ilyet, régen, mikor az apja elment, aztán mikor az anyja meghalt. Egyedül
érezte magát, védtelennek, sebezhetőnek és szörnyen kicsinek.
{- Nézd már,
csókolóznak!
- Buzi! Mocskos
buzi! Undorító vagy!
És akkor ő sóhajtva
hajtotta Berwald vállára a fejét, ahogy vállai megremegtek. A következő
pillanatban pedig nevetett. Kacagott a széllel, a világ ellen, ami rútul hátba
támadta. Még, ha nincs is senkije, legalább a svéd ott volt, hogy egy szeletet
adjon neki a szeretetből.}
Vakon kitapogatta a svéd kezét, és összefűzte ujjaikat. A
férfi nem ellenkezett, inkább megcirógatta tenyerét, és a porba taposta a
csikket.
- Rendben leszel?
- Ja, asszem – motyogta Christensen, aztán lassan
feltápászkodott és megölelte fogadott testvérét. – Szeretlek…
Már nem ugyan azt jelentette. A szeretete idővel valahogy
testvériessé tompult, és azzá vált számára Berwald, amivé mindig is kellett
volna, a testvérévé és a barátjává, aki mindig ott lesz mellette és
helyrerugdossa a lelkét.
Mikor elment, Berwald még percekig állt ott némán. Vajon
mióta nem esett az eső? Csak most vette észre igazán, hogy elállt. Lassan
rávette magát, hogy visszamenjen. Kalle telefonon sutymorgott, valószínűleg
Victoriával, Tino pedig egy székre állva rángatta elő a friss, ropogós
ágyneműt.
- Elállt – jelentette be, mikor párjához lépett, és
csípőire simította kezét, hogy megvédje egy esetleges esőtől.
- De jó. Hallod, szerinted is nagyon kikészült szegény? –
kérdezte a finn. Szemeiben féltés csillant, miközben vállára penderített egy
lepedőt. – Mit mondhatott neki?
- Szerinted? Simán csak kimondta, hogy vége – szólt közbe
Kalle. Zsebre dugott kézzel állt az ajtóban. – Most gondolj bele, ha neked
mondaná valaki, hogy…
- Hova tűnt Sigurður? – Tino majdnem hanyatt esett.
- Én kísértem ki, míg ti a konyhában tököltetek.
- Imádunk Kalle. Ezt fogd meg. – Azzal a kezébe nyomta az
ágyneműket és egy párnát.
Úristen,szerelmes vagyok!*-*Imádom ezt a ficcet*-*és RusFin*w*Úgy sajnálom...ő kb mindenkit de az fic attól jó h kell benne őket sajnálni,imádom a drámát,meg ezt az egészet és mellette mégis olyan aranyos romantikus fic hogy na,imádom*-*csak így tovább~*bocs a sok hülyeségét...a láz tompítja az agyamxD*
VálaszTörlésOhohoho, köszönöm szépen~ *-*
TörlésItt biza mindenkit lehet sajnálni, mert én egy gonosz vénasszony vagyok :B
Nem hülyeség, örülök, hogy írtál, köszönöm szépen~
És gyógyulgass~