Hoffnungslos~

/6.

Jee, kezdek visszatalálni valahová xD Ami a karakterek szempontjából annyira nem hurrá. Jó olvasást~

- Sokáig elvoltál…

- Ugyan, két nap az egész – kuncogta Tino, ahogy megborzongott.

Ivan gyengéden futatta végig ujjait oldalán, majd csupasz hasán, és végül a lágyan a köldökébe csókolt. A finnen még végig-végig futott a kielégülés borzongató lehelete, ezért ujjait inkább a másik szőkés tincsei közé temette.

- Nekem olyan soknak tűnt – magyarázta az orosz, ahogy fejét a másik hasára fektette és mellkasát simogatta.

Tino nem felelt semmit, hallgatása viszont legalább annyira kétértelműen hatott. Maga sem tudta, hogy ha arra kerülne sor, tudna-e választani Berwald és őközötte. Ha Ivan mellett maradna odalenne az élete, csak a munka lenne ugyan az, ha Berwald…

Egy pillanatra könnybe lábadt a szeme, mikor átfutott az agyán a kérdés, hogy szereti-e még? És, ha nem?

Úgysem mondaná meg neki…

- Ha Berwald megtudná, vagy ha simán csak úgy döntenék, hogy nem akarom veled ezt tovább… mi lenne akkor? – kérdezte meg halkan, lesütött szemekkel.

- Hát… - A férfi láthatóan elgondolkozott a válaszon. Megfogta Tino ujjait, és lágyan megszorította őket, ahogy folytatta. – az szörnyen fájna nekem.

- Értem…

- Éppen ezért könyörtelenül megölném mindkettőtöket.

Tino megborzongott és szívét is átjárta valami fagyos félelem. Nem az, hogy kimondta. Nem csak az. Ahogy kimondta! Az édes mosoly az arcán, a pajkosan kacér hangvétel…

Mielőtt komolyabban megijedhetett volna, kapott egy hosszú, édes csókot, ami rögtön kitörölt a fejéből mindent.

×××

Ivan hívott neki taxit, és le is kísérte, habár szakadt az eső és az ég is dörgött hozzá.

- Köszönöm szépen – suttogta Tino, ahogy átkarolta a nyakát és felpipiskedett egy búcsúcsókra.

Az autó ajtaja már nyitva állt, a sofőr pedig már az utolsó slukkokat szívta a cigarettájából, miközben a rádióból kiszűrődő lassú slágerre dobolt a kormányom.

- Hé, Tincike, izé… hogy is hívnak! Tino!

A finn hirtelen szakította meg a csókot és elvörösödve pislogott párat Kalle felé, aki integetve közeledett feléjük. A svéd bőrig ázott, kapucnija mit sem ért a sok víz ellen, kilógó tincsei homlokára, halántékára tapadtak.

- Tartsd azt a taxit, összefagytam! – kiáltotta, aztán mintha Ivan ott sem lenne rámosolygott. – Menjünk együtt, úgyis hozzátok indultam.

- O-oké…

Miután becsapta maga mögött az ajtót, még bocsánatkérő pillantást küldött Ivan felé, aki csak szelíden odaintett neki. Ahogy elindultak szinte belepréselte magát a dohányszagú ülésbe és mélyet sóhajtott. Nem akart, vagy sokkal inkább nem is mert Kalléra nézni.

- Figyelj csak, van ez a dolog… - kezdte a svéd férfi, ahogy az autó ablakán át kibámult az esőbe. Meg sem próbálta megszárítani magát, tudta, hogy semmi esélye.

- Miért sétálsz szakadó esőben, ha van jogsid? – vágott közbe Tino. – Mármint, úgy értem… elkerülhettél volna egy esetleges megfázást.

- A kocsi… - motyogta, aztán mintha meggondolta volna magát. – Nem kell értem annyira aggódni, ha úgy adódna, annyi szabadságot adok magamnak amennyi jólesik.

A kis finn csak megcsóválta a fejét, aztán lenézett kezeire. Azóta cidrizett, hogy elindultak. Nem, nem fog rákérdezni, hogy miért éppen őhozzájuk. Talán Berwald említésére felhozná amit látott. Így viszont akkor fog kitálalni, ha meglátja a svédet. Sehogy se jó.

- Na jó, én elnéztem neked, amit Berwalddal műveltél, sz-szóval... – Hangja egészen elcsuklott, de úgy döntött, itt az ideje elmondani mindent, ami a férfival kapcsolatban zavarta. – Elnéztem azt a csókot, mert a főnököm vagy, de ettől még igenis zavart, érted?

- Tino…

A finn halkan szipogott, Kalle egy ázott zsebkendőt nyújtott felé, a sofőr pedig úgy érezte, hogy most igazán nem akar fültanúja lenni a dolgoknak. Főleg, hogy azt nyilvánvalóan levette, hogy az érintett harmadik fél és hímnemű. Inkább feljebb csavarta a rádiót, ahol bemondták a nyilvánvalót: országszerte esik.

- Nem, komolyan. Hallgattam, mert tisztában vagyok vele, hogy kettőnk közül téged választana. Isten tudja, mióta ismeritek egymást, ráadásul a legjobb barátja vagy – szipogta, aztán kezeivel megtörölte szemeit. – Ez annyira… szívás.

- Ez nem igaz – suttogta Kalle, ahogy megsimogatta a szőke buksit. – Nem én vagyok a legjobb barátja, hanem Densen. Tudod, mi az igazán szívás? Hogy ennyire kisajátítjátok őt. Christensennek szabad megjegyzéseket tennie, szájon csókolnia meg taperolnia. Megcsókolta Lukast, azt mondtátok oké, nincs baj, részeg volt. Ott vagy te is… Tőlem meg egy rohadt csókot sajnáltok.

- Mert az más!

- Miben?

- Mindenben! – csattant fel Tino, és végre főnöke szemeibe nézett. – Te olyasmit akarsz… ez még nem ok arra, hogy elmond neki, amit láttál.

- Mert szerinted érdekelni fogja, hogy egy prosti éppen közszemérmet sértett a sarkon? – kérdezett rá, ahogy előre nyúlt és kifizette a taxit.

Tino meglepetten pislogott rá egy darabig, aztán sietve kiszállt a járműből és illedelmesen elköszönt. A hideg cseppek az arcába zúdultak, egyből eláztatva haját és selymes, könnyáztatta bőrét. Szúró kis szilánkok; üdítő, józanító kristálycseppek. Kalle vigasztalóan átkarolta és megdörzsölte a vállát. Ez másról szól. Másról kell, hogy szóljon…

- Na, minden rendben?

- Ühüm…

Tino kinyitotta a bejárati ajtót és előre engedte a svédet. Mire utolérte, már Berwalddal ölelkezett a nappaliban. A férfi azonban azonnal elengedte, mikor meglátta párját. Hozzá rohant és átölelve megcsókolta, olyan fájdalmasan vágyakozóan…

Aztán feltűnt neki Sigurður, aki a kanapén ücsörgött és kávét szürcsölgetett a szokásos unt arccal. Odaintett neki, de a férfi mintha észre sem vette volna.

Nemrég még vizes volt, világos tincsei végén ott remegtek az utolsó vízcseppek, ujjai kivörösödtek a hidegtől. Vajon mikor érkezhetett? Miért jött ő is ide?

- Azt hittem, hogy Denny és Lukas itt lesznek – mondta, ahogy letette a csészéjét. – Nem voltak bent mikor eljöttem, és Lukas nem volt otthon. Jó, pokróc modora van, de szokott szólni…

- Nincsenek Dennynél? – próbálkozott a finn, és bevackolta magát az egyik fotelba.

- Próbáltuk hívni. – Berwald egy bögre forró kakaót nyomott kedvese ujjai közé.

×××

Christensen hosszan, remegősen fújta a ki a füstöt, aztán felköhögött. Ha a szív az óra, akkor a lélek az idő…

Jó volt néha-néha elmenekülni a külvilág elől, valahová, ahol senki sem akad a nyomára, valahová a létezés és a semmi peremére. Meglóbálta tornacipős lábait a zúgó folyó felett és lehunyta szemeit, ahogy a mögötte elhasító vonat megrázta a hidat alatta.

A mélység már-már szédítően hívogatta, és már régen elismerte magának is, hogy ha nem félne annyira, már megtette volna. Véget vetni mindennek oly’ könnyű, oly’ édes…

- Csak mondom – fogott bele Lukas, ahogy lassan, zsebre vágott kézzel, egy lila esernyőt szorongatva kisétált hozzá, majd leguggolt mellé. -, hogy sok embernek tennél szívességet.

- Ha meg is tudnám tenni, az számítana bármit is?

- Nem, nem hiszem.

A következő slukk után a norvég kimarta a kezéből a dohányt, hogy mélyet szívjon belőle. Szipogott egyet, aztán lustán lerázta ernyőjéről a vizet.

Tam-tam-tam.

Az esőcseppek monoton táncot lejtettek a feszes anyagon, hogy tovább csorogjanak a végzet felé.

Ennyi volt? Nincs tovább? Miért?

- Hazudnék, ha azt mondanám, egy percig sem volt jó – mondta lassan. Ajkai közül füst tört elő, és úgy döntött, inkább leül. – De ez már nem rólunk szól. Igazából rég nem szól semmiről.

- Egyszerűen nem értem… Nem vagyok képes felfogni, hogy miért történt így minden, mikor annyira nagyon szeretlek. – Panaszosan felnyögött, ahogy az égnek fordította arcát. – Annyira szeretlek, hogy ha tehetném, kitépném a lelkem, és neked adnám, hogy lásd azt, amit én, érezz úgy, mint én.

- Ha nem lett volna Ditte, szerintem akkor se alakult volna másképp – mondta ki Lukas, amire gondolt.

Egy teljes percig hallgattak. Olyan némaság volt, amit nem lett volna értelme megtörni, mert így, kimondatlanul is a mindent jelentette. Talán a szép múltat, a semmilyen jelent és a nem létező jövőt. Christensen kitapogatta a másik kezét és megszorította ujjait.

Az ismerős illat, az a puha, selymes bőr…

Az, hogy ő rontott el mindent megmásíthatatlanul ott volt belsőjében és belülről égette koponyáját.

Ne menj el, kicsim.

Ne hagyj egyedül.

Ne engedj gondolkodnom.

Ne…

- Figyelj – suttogta a norvég, és most az sem érdekelte, hogy egy vonat robaja vág mondandójába. – A lényeg a közös pillanatokban van és, hogy azok csak a mieink.

- Lehetnének még…

- Nem, nem lehetnének – vetette oda teljes közönnyel. – Idővel elhalványulnak a te érzelmeid is, felesleges megjátszanod a mártírt.

Christensen magához akarta húzni Lukast. Ölelni akarta, csókolni, míg el nem fogy a levegőjük és le nem szédülnek onnan a hideg folyóba. Mégis csak rámosolygott és bólintott, hogy megértette.

- Azért… szeretném, hogy boldog legyél – motyogta.

Felnézett Lukas arcára, és elfacsarodott a szíve. A férfi sírt. Beharapta alsó ajkát, a hömpölygő folyamot bámulta maguk alatt és potyogtak a könnyei, mint felettük az eső, vagy az ő lelkéből a vér. Ő, ő jobbat érdemelt volna.

Nem Christensen volt a csata igazi vesztese, hanem Lukas. Ő nem tett semmit, eltűrte a kilengéseket, hogy maga mellett tartsa a dánt, és mégis… Ezerszer annyit szenvedett miatta.

- Hazavigyelek? – törte meg a csendet Densen. A norvég csak sietősen megrázta a fejét, és megtörölte arcát. – Hát?

- Menj a családodhoz. Nekem amúgy is a laborba kell mennem – emlékeztette magát is a férfi, ahogy feltápászkodott.

Valami szárazan egyhangú dalt dúdolgatva indult el, miközben megpörgette esernyőjét egyszer, kétszer, háromszor és még negyedjére is. A vízcseppek szétugrottak a szélrózsa minden irányába, Lukast pedig megostromolták a hideg cseppek. Christensen valahol mélyen utána akart nyúlni, vissza akarta tartani, vagy csak egyszerűen elvinni valameddig, de nem tette. Ideje helyesen cselekedni. Még, ha fáj is, és nem tűnök olyan jónak, mint mások szerint.

Néhány bazaltot a sínek mellől elrugdosott egészen a kocsijáig. Ott hanyagul belökte őket a jármű alá, és beszállt. Mindennek, a huzatnak, a kormánynak, az ablakoknak rohadtul Lukas illata volt. Ült még ott egy darabig a csendben, fejét hátrahajtotta és hallgatta az esőt, majd megkapcsolta a rádiót.

Már megint azaz Istentudjahogyhívják európai. Valami francia ráadásul. Éppen készült átkapcsolni, mikor megszólalt a mobilja. Hihetetlen, milyen rengetegszer gondolkozott már el rajta, hogy belehajítja a kis ketyerét az óceánba. Örüljenek a cápák, aztán egy medúza vagy egy olyan király kis csillag még fel is veszi netán.

- Nem – szólt bele határozottan. Közben szabad kezével halántékát, majd orrnyergét masszírozta. Kezdett fájni a feje. – Óóó, szia, cukorbogár.

- Hol a faszomban vagy?! – csattant rá Kalle a másik oldalról. A háttérből beszűrődött Berwald morgolódása, mire a férfi sóhajtott. – Lukas veled van?

- Nincs.

- Király. Hol vagy?

- Úton Dittéhez. Mi kéne? – kérdezte, ahogy szavához hűen beindította a motort. Inkább kihangosította főnökét, és kimanőverezett a sáros földútról. Ablaktörlők nélkül.

- Csak beszélni akartam veletek. De, ha azt akarod, hogy foglaljam össze, hát tessék: zajlik az élet, és a ta… - Valaki nyilván kikapta a kezéből a mobilt, mert Kalle a háttérben káromkodott egy cifrát.

- Gyere ide.

- Baszd meg, Berwald, és, ha éppen  Mexikó felé tartok egy szombréróért meg egy olyan csecse kis italért, mi? – Éles kanyar jobbra, egy sor fa, rendes aszfalt, táblák. – Úgy negyed óra, húsz perc. Gyorsabban nem megy.

- Jó. Azért csak óvatosan – mondta még a svéd, aztán minden további nélkül letette.

Christensen viszonylag nyugodtan vezetett, egészen addig míg az a tipikus szerelmes norvég dal nem kezdett szólni a rádióból. Azzal a veszettül szívhez szóló hegedűvel és tiszta szöveggel. Igazságtalan.

Lukas is tud hegedülni.

I know the difference between right and wrong

A mézédes szerelem ott bujkált végig abban a szigorú tekintetben.

but again that's not the point

Nem, ez túl komplikált.

cause dreaming of you makes me glad…

Ha nem dudálnak rá szemből, sosem jön rá, hogy elsírta magát. Egy heves mozdulattal bökte meg a rádió kikapcsoló gombját, aztán fél kézzel, sután rágyújtott.

Nem volt jó.

A sebváltó mellé bekészített hamutálban elnyomta a szálat. Mint a kapcsolatunk. Sosem tudjuk meg, milyen lett volna, ha…

Igyekezett elterelni a gondolatait, legalább addig míg vezetett. Kalle svédfinéknél van. És türelmetlen. Jó, mondjuk mindig türelmetlen, mint aki túl sok kávét ivott. Aztán arra gondolt, hogy biztosan csak az üzenet miatt ugráltatja annyit.

De még mindig semmi. Az a szöveg egyszerűen értelmetlen, hacsak nem egy vallási szektának szánták eredetileg helyette.

{- Szeretnél játszani velem, Denny? – kérdezte tőle az apja, mikor még minden rendben volt.

Még az ölébe is ültette, ahogy magyarázott neki, és néha-néha a rakoncátlan szőke tincsekbe túrt. Mintha nem lenne semmi baj, mintha valaha is igazán boldogok lehettek volna.

Az apja arcára már nem emlékezett, csak az illatára. Pillanatnyi benyomások, amik az idegeibe égették magukat egy életre.

- Na figyelj, prücsök – magyarázta a férfi, ahogy elővett egy lapot. Kanyarított rá pár nyomtatott nagybetűt, aztán elé tolta. – Ha kitalálod, mi ez, elviszlek egy nagyon-nagyon szuper helyre.

Igen. El, anyutól messze.

Aztán pár óra alatt rájött, hogy ha megcseréli a betűk helyét, több értelmes szót is ki tud rakni. Legalább az apja megdicsérte érte.}

Lassan beért a városba és még időben fékezett egy piros lámpánál. Míg várakozott, megkereste az ásványvizes palackot és ivott néhány kortyot. Oké, ideje lehiggadni. Elmegy szépen abban a szerelmi fészekbe, megbeszélik, hogy mi van, talán még sikerül kikerülnie annak a kettőnek a turbékolását és időben haza is érhet. Fogjuk rá.

Leparkolt a sötét, szűk kis utcán, aztán már sietett is befelé. Így is elkapták az ádáz vízcseppek, de legalább volt esélye száradni.

- Oh, megérkezett! – rikkantotta bentről a finn, aztán bizonyára felállt, mert éles csörömpölés csendült egy pillanatra.

És tényleg. Mikor intett a bent lévőknek és kezével kisöpörte hajából a vizet még elkapta, ahogy Tino egy doboz kakaóval rohan át a nappalin. Kalle egy fehér törölközővel a fején, Berwald köntösébe bugyolálva úgy ült az egyik fotelban, mint egy iszákos szent. A másik svéd éppen a cipőit és pulcsiját pakolta a radiátor elé. A nadrágját bizonyára mosásra ítélte. És  ott ült a kanapén Sigurður is, aki ujjai kakaója köré kulcsolta és igyekezett láthatatlannak tűnni.

- Hol van Lukas? – kérdezte mégis, mikor Christensen ledobta magát mellé és kinyújtózott. Szemeiben valami idegen és mégis piszkosul ismerős fény csillant. Még a keze is megremegett egy pillanatra.

- A laborban – válaszolta a dán, és elvette Tinótól a kakaót, amit neki főzött. – Köszönöm.

Egy pillanatra megint rázuhant a keserűség. Bámulta az örvénylő italt és egyedül akart lenni. Sírni akart és üvölteni, összegömbölyödni és nem mozdulni többé. Rátört a magány, hogy nyaka köré kulcsolhassa csont ujjait és szorítsa, míg elviselhetetlenné nem válik.

Lukas…

- Elég szar idő van ahhoz, hogy ne szívatásból rendeljek össze mindenkit – kezdett bele Kalle, és körbelötykölte párszor a konyakot a poharában. Ivott egy kortyot, aztán megnyalintotta ajkait mielőtt folytatta. – Tudom, tudom, simán lennék ekkora köcsög, de nekem se volt kedvem szarrá ázni. Szóval, galambocskáim, hívtak a központból, megjöttek az új üdvöskéink. Friss hús és nem, nem csak azért vannak, hogy kajáért meg kávéért ugráljanak és helyettünk dolgozzanak.

- Hé!

- Ja, és mi lenne, ha idén nem mondanátok el nekik, hogy milyen bénák vagyunk – folytatta, ahogy ujjaival körözött a pohár száján.

- Nem tudom, ki adott interjút a Timesnak lila pizsamában – mormolta Christensen és kakaójába hörpintett.

- Fiacskám. – A svéd Densenre bökött poharával. – Apropó, hogy állsz a kis rejtvényünkkel?

- Gondolkoztam rajta.

- És? – Kalle várakozóan felvonta egyik szemöldökét.

- Nem tudom.

Egy pillanatra beállt a csönd. A svéd még hümmögött keveset, Sigurður halkan dudorászott, aztán Kukkamunával kezdett játszani a szőnyegen. Christensen pedig Tino és Berwald után menekült a konyhába.

Az álom pár elmélyültem csókolózott. A finnek ugyan pipiskednie kellett valamennyit, de átkarolta kedvese nyakát, aki egyik kezét a hátán tartotta, máikat arcán. Ujjaival finoman cirógatta Tino haját a füle mögött, míg hüvelyujja a puha arcot simogatta. Úgy tapadtak egymásnak mintha a levegő mit sem jelentene.

Denny a konyhapultnak támaszkodott, a bögrét az ujjaira akasztotta és kezét csípőre vágta, ahogy figyelte a két szőkét. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy Berwald sosem hunyta le teljesen a szemét csókolózás közben. Pillái alól mindig kilesett, bár nem hitte, hogy igazán látott is. Arra viszont felkapta fejét, hogy Tino szorosan összezárta szemeit.

Titkolózik.

És most csókolhatná ő is így Lukast. Érezné az édes ajkait, a puha, tökéletes bőrét, az illatát…

Úgy döntött, vár még öt másodpercet, mielőtt megköszörülte volna a torkát.

- Az oxigénpalack a pincében van – jegyezte meg vigyorogva, miközben nekifogott elmosni bögréjét. – És jobb lenne, ha egy bizonyos személy nem látna meg titeket.

- Nem, nem értem, mire gondolsz – motyogta Tino. A füle tövéig elvörösödött az átható kék pillantástól. – Hagyd csak, majd én elmosom.

- Ugyan – legyintett a dán. – Ha Kalle itt tanyázik egész éjszaka, szóljatok neki, hogy hívja fel Vicket.

- Oh, tényleg!

Azzal Tino már szaladt is. Zoknis talpai puhán puffantak a parkettán, aztán a szőnyegen. Ismét hallgattak, de egy ponton találkozott a pillantásuk. Densen megengedett magának egy őszintén keserű sóhajt, Berwald pedig vállalta, hogy kikíséri. A dán még útközben elköszönt főnökétől és a mesterlövésztől, aztán amint kilépett a házból előkapta cigarettáját. Két szál pihent a dobozban, az egyiket a svéd felé nyújtotta.

- Nem – mondta határozottan és kezével is tagadást intett.

- Na – bíztatta amaz, mire megcsóválta fejét és kihúzta a karcsú szálat.

Denny tüzet adott, és markába gyűrte az üres dobozt. Úgy fújta ki az első füstfelhőt, mintha megváltást nyert volna tőle. Hátra hajtotta fejét és élvezte, hogy átjárja a nikotin. Megmérgezem magam, miattad. Megmérgezem magam, magamért.

- Szeretted őt?

- Mindennél jobban. Az életemnél is jobban – suttogta, de valahol a mondat közepén elcsuklott a hangja, és kénytelen volt leguggolni.

Egyszerre szédült és fogta el a hányinger. Megint elfogta az a sírós érzés és sután átkarolta magát. Rosszul volt. Tudta, hogy érzett már ilyet, régen, mikor az apja elment, aztán mikor az anyja meghalt. Egyedül érezte magát, védtelennek, sebezhetőnek és szörnyen kicsinek.

{- Nézd már, csókolóznak!

- Buzi! Mocskos buzi! Undorító vagy!

És akkor ő sóhajtva hajtotta Berwald vállára a fejét, ahogy vállai megremegtek. A következő pillanatban pedig nevetett. Kacagott a széllel, a világ ellen, ami rútul hátba támadta. Még, ha nincs is senkije, legalább a svéd ott volt, hogy egy szeletet adjon neki a szeretetből.}

Vakon kitapogatta a svéd kezét, és összefűzte ujjaikat. A férfi nem ellenkezett, inkább megcirógatta tenyerét, és a porba taposta a csikket.

- Rendben leszel?

- Ja, asszem – motyogta Christensen, aztán lassan feltápászkodott és megölelte fogadott testvérét. – Szeretlek…

Már nem ugyan azt jelentette. A szeretete idővel valahogy testvériessé tompult, és azzá vált számára Berwald, amivé mindig is kellett volna, a testvérévé és a barátjává, aki mindig ott lesz mellette és helyrerugdossa a lelkét.

Mikor elment, Berwald még percekig állt ott némán. Vajon mióta nem esett az eső? Csak most vette észre igazán, hogy elállt. Lassan rávette magát, hogy visszamenjen. Kalle telefonon sutymorgott, valószínűleg Victoriával, Tino pedig egy székre állva rángatta elő a friss, ropogós ágyneműt.

- Elállt – jelentette be, mikor párjához lépett, és csípőire simította kezét, hogy megvédje egy esetleges esőtől.

- De jó. Hallod, szerinted is nagyon kikészült szegény? – kérdezte a finn. Szemeiben féltés csillant, miközben vállára penderített egy lepedőt. – Mit mondhatott neki?

- Szerinted? Simán csak kimondta, hogy vége – szólt közbe Kalle. Zsebre dugott kézzel állt az ajtóban. – Most gondolj bele, ha neked mondaná valaki, hogy…

- Hova tűnt Sigurður? – Tino majdnem hanyatt esett.

- Én kísértem ki, míg ti a konyhában tököltetek.

- Imádunk Kalle. Ezt fogd meg. – Azzal a kezébe nyomta az ágyneműket és egy párnát.