Dash~

Életem első rendes Franadája. .__. Legalábbis remélem, hogy elég rendes ahhoz, hogy Katie örüljön neki, mert ezt bizony ő kapja karácsonyra~ 

Francis kihúzta magát és elnyomva egy ásítást nyújtózott, ahogy véget ért a film. Válla vészesen megropogott, ezért körözött vele párat, aztán végigtapogatta divatos szürke farmerja zsebeit a cigarettája után. Mielőtt kiment volna az erkélyre rágyújtani, Matthew felé pillantott, aki udvariasan próbált ébren maradni, a francia művészfilm végére azonban mégis megadta magát. Az európai férfi halványan elmosolyodott, lekapta a kanapé támlájáról az ízlésesen odarendezett pokrócot, aztán betakargatta vele a másikat. Kivette ujjai közül a popcornos tálat és az üvegasztalra csúsztatta.

Kinyomta a tévét, és kisétált az erkélyre, hogy végre bűnös szenvedélyének hódoljon.

Kis láng.

Egy parányi természetes fény az éjszakában…

Ahogy Franciaország végignézett az alvó, mégis lámpáktól ékes városon, eszébe jutott, hogy volt idő, mikor az emberek megdolgoztak ezért a fényért, az őket körülvevő pompázatért. Amikor segített lángra lobbantani a gyertyákat (később a petróleumot) az utcai lámpákban…

És ő nem volt vele. Nem a saját hibájából, hanem mert neki nem kellett, inkább lepasszolta Angliának, mint valami szeretetcsomagot. Nem csoda, hogy ilyen!

Francis belesett a válla fölött a sötétbe borult szobába. Valahol, a kanapéján ott szunnyadt Kanada. Elképzelni sem tudta, vagy talán félt az elképzeléstől, hogy mit gondolhat róla az ország. Persze csak a sok udvariaskodás és illem alatt.

Öltöztessük tütübe a világot. Lássuk, hogy áll neki a rózsaszín, aztán titokban kárörvendjünk.

Tekintete a sűrű füstre siklott, amit nemrég engedett ki ajkai közül, s ami oly könnyedén válik semmivé, mint a kimondott szó. Elültette benne a remény magját, aztán mielőtt rózsa nőtt volna belőle, lemetszette. Ő volt a megváltó, és ő volt Júdás.

Pedig ő imádkozott.

Nem magáért, azért már bőven kár lett volna, ezt Francis is nagyon jól tudta. Nem, nem, nem! Ő Matthew miatt fohászkodott este, hajnalban, éjfélkor és minden vasárnap. Mert érezte, hogy az az ártatlan lélek, ami benne rejlik valójában összezavarodott és riadt. A tisztaság ára a fájdalom és szenvedés? Tusé!

Szőke pillái éppen csak egy pillanatra rebbentek meg, aztán inkább a korlátra támasztotta könyökét, tenyerébe pedig állát. Nem volt értelme a felesleges elérzékenyülésnek, főleg, hogy annyi mindenen ment már keresztül és annyiszor, de annyiszor megfogadta, hogy több rózsája nem fog szirmot hullatni az elveszettekért.

Először Jeanne d’Arc. Vele estéken át beszélgetett a jövőről, ami végül nem jött el.

Aztán Napóleon, aki sosem érhetett el az ő érzelem világáig…

És Fülöpök, és Lajosok. XIV. Lajos, aki már-már súrolta a határt, hogy meglássa kora tökéletességét.

Debussy, Stendhal, Balzac…

Belmondo. Oh, igen, Belmondo. Szép világ. Történjék bármi, akkor is megmarad az élet iránti szeretete, mert francia.

Gilbert.

Még azt sem képes normálisan feldolgozni, hogy hetvenegynéhány éve bukásba taszította a legjobb barátját. Egyszerűen csak baráti szeretetből belökte a szakadékba. Ha ezen nem képes túl lenni, akkor mégis hogyan? Hogyan tegyen jóvá egy hasonló mértékű hibát?

Szipogott a hidegben, aztán belepöccintette a csikket a virágtartóba, amiből már régen kifagytak a szép piros és sárga virágok. Francis éppen arra gondolt, hogy a piros mellé talán kék és fehér virágokat kellett volna ültetni, mikor hallotta a motozást bentről.

- Idekinn vagyok – mondta, bár ez inkább jobban illett volna suttogásnak.

És Kanada kiment hozzá. Igaz, hogy mezítláb, pokróccal a vállán, álmoskásan, de ott volt, mert érdekelte Franciaország. Bárhogy is, vagy megbocsátott, vagy rettentően ostoba.

Francis átkarolta, miközben befészkelte magát a nehéz leplek alá, aztán úgy nézték jó ideig a várost. Kilométerekre csak fények és sötét épületek, sűrűn egymás mellett. És akkor az eszébe jutott…

- Volna kedved eljönni velem valahová?

- Ilyenkor? – csodálkozott a fiú, de ahogy pillantása találkozott a ragyogó kékséggel elmosolyodott. – Igen.

- Remek, sőt pompás! Kapd össze magad. – Lágy csókot lehelt a homlokára, ajkai éppen súrolták a finom bőrt, illata viszont lehengerlőbben hatott egy szenvedélyes csóknál is.

Nem kell sietni, emlékszel még, hogy örökségbe kaptuk a mindeneket?

Francis sosem siettetett semmit. Számára maga a szépség, a gyönyörűség volt fontos és a kifejezés, mintsem a tett. A testiség csak út a legtisztább szépséghez, eszköz ahhoz, hogy megérintsük Istent. Ő a maga részéről többre értékelte a művészetben kifejezett gyönyört. Mert arra egyszerűen nem mindenki volt képes. Jó, persze, mindenki önmaga nagysága.

De ott volt Monet…

Vagy Eiffel, ha már az Eiffel-toronyba rángatta fel magával szegény értetlen Matthewt, aki a huzat ellenére is a korlátba kapaszkodva bámulta a várost. Ért annyit, mint egy Alpok vagy Pireneusok. Ha nem százszor, ezerszer annyit.

- Tudod… - kezdte Franciaország, aztán forró kávéjába kortyolt és társa felé tartotta a műanyagpoharat. – A testvéred egyszer azt találta mondani, hogy fasza, Eiffel a férfiasságra utal a toronnyal.

Matthewból hirtelen buggyant ki a nevetés és harsányan szállt tova a széllel, ahogy fejét rázva arról motyorászott, hogy ez Amerika.

- Két dolgot mondtam neki akkor. Tudod, mit? – Kanada lassan, tétovázva megrázta a fejét. – Először azt, hogy úriember nem használja azt a szót, hogy fasza, másodszor pedig felhívtam rá a figyelmét, hogy téved. Az ég felé törő építmények, legyen az akár a Big Bem, a Washington-emlékmű, a moszkvai parlament vagy akár a Roxfort csillagvizsgáló tornya, mind-mind ugyan azt akarják. Elérni Istent, Matthew. Az égbe törnek, hogy megérintsék azt, ami a felhők fölött van, és hatalmassá váljanak. Ami engem illett, szerintem elértem a célomat. Mármint nézd csak meg, innen fentről egész Párizs olyan akár az éjszakai égbolt, ahol az emberek hullócsillagok, üstökösök lehetnek. Értesz engem?

Egymásra pislogtak, Francis a füle mögé tűrt néhány szőke tincset, aztán megcirógatta a zavart Kanada arcát és lesütötte szemeit.

- Sajnálom, elragadtattam magam.

- Nem baj, szépen mondtad – biztosította, és a szokásos halványsággal rámosolygott mielőtt szürcsölt volna a kávéból. – Tudod, én nagyon szeretek veled lenni, mert te törődsz velem. Mármint úgy igazán, nem csak azért, mert muszáj.

- Lelkiismeret-furdalás nélkül hagytalak ott – emlékeztette Francis.

- Tudom. De nem érdekel. Nézd, túl sokáig élünk ahhoz, hogy a múltban éljünk. Visszajöttél, hozzám szóltál, és ez mindennél többet ért nekem. Mert azt hittem, utálsz és nem értettem, miért.

- Jaj, te…

Úgy borultak össze, mintha mindig is két fél lennének, mint az alma vagy a dió, melyek ugyan úgy összetartoznak már az idők kezdete óta. És a dióbél beleszeretett a vele összekapaszkodó dióbélbe.

Ne hagyj el többet, suttogta a fiú szíve, Francis mégis meghallotta és elmosolyodott. Tudta, hogy ha magára hagyná most Párizs közepén, akkor is visszatalálna hozzá előbb-utóbb. Mert a lelke megsúgná neki, merre menjen.

Nem tudta, igazán fogalma sem volt arról, hogy Matthew mit szólt volna, ha megcsókolja, de úgy érezte, adnia kell valamit az érzelmeiből. Lassan simította egyik tenyerét az arcára, a másikat a derekára, aztán közelebb hajolt és megcsókolta, olyan mézédesen, olyan gyöngéden, ahogy a legjobb szerető csókolja a nőjét, ahogy a férjek mondanak köszönetet várandós feleségeiknek. Mert ő egyszerre volt szerető, férj, apa, fiú, lovag és minden, amire a világnak, de legfőképpen Kanadának szüksége volt.