Tinuviel kért tőlem még egyszer réges-régen egy KalleFritzt. Hátööö fogjuk rá, hogy az lesz, én még mindig furának érzem. De ez az ő karácsonyi ajándéka~
Elmélázva,
a korlátra támaszkodva figyelte, ahogy szőke tincseiről leperegnek a
napsugarak. Mintha aranyból volna, mintha aranyat érne. Neki aranyat is ér.
A kék
szemekben hirtelen találták meg, és mosolyogtak, mosolyogtak, mint senki másra.
Lassan rásimította kecses, fehér ujjait a szűzi lapra, a toll végére pedig
kacéran ráharapott, ahogy felé intett.
És Kalle
visszaintett.
Mindig a
szabad ég alatt töltötték a szünetet, de ki-ki a maga baráti körében. Kallénak
megvolt a saját kis rezesbandája, harsány, bármire rávehető, nagyszájú fiatalok
kis tömörülete, akiket a legtöbb diák ismert, de kevésbé szeretett.
És ott
volt Fritz. A maga csendességében vonzotta az olyanokat, akik szerettek volna
simán csak eltűnni a rengetegben. A fiú lényegében békésen elvolt a könyveivel
és jegyzeteivel, nem vágyott különösebben rivaldafényre. Csak arra az egyetlen
pillantásra…
- Elkapod?
– érkezett a kiáltás Kallétól, mire felkapta a fejét. A másik egy almát tartott
ujjai között, és már készült, hogy odadobja neki.
Aki
történetesen egy padon ücsörgött legalább másfél méternyi távolságban a
lépcsőtől, ahol Kalle és kis gyülekezete húzta meg magát. Nem kellett volna
kiabálni, a háttérzajok nem zárták ki a rendes beszélgetés lehetőségét.
- Nem.
- Ugyan
már. Nekem nem kell, te meg kész naturalista vagy, bármit megeszel, amit egy
fáról szedtek – erősködött a fiú.
- Remélem,
tudod, hogy most hülyeséget mondtál.
A
körülöttük ülők nevettek.
Végül
Kalle feltápászkodott, és odasétált barátjához, hogy hátba lapogassa és a
kezébe nyomja a gyümölcsöt. Összekócolta a szőke tincseket, hagyta, hogy a
szemeiben tükröződő égbolt ráderüljön, aztán a hátára kapta mélykék egyenruha
fölsőjét és vállára akasztotta táskáját.
- Hová
mész? – pislogott fel rá, aztán nagyot harapott az almába és az roppanva adta
meg magát. – Csak mondom, hogy nálam van a szobakulcs.
Túrt egy
keveset táskájában, aztán felemelte és megrázta a ezüst kulcsokat. Kalle egy
szó nélkül kimarta ujjai közül és rávigyorgott. Pont azzal a vigyorral…
Biztosította Fritzet arról, hogy nyitva hagyja az ajtót, majd elviharzott. A
férfi csak megrázta a fejét, aztán megint írni kezdett az ölében heverő
papírra. Kalle mindig azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, végül mindig neki
kell kimentenie mindenből. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy vajon mit
mondjon, ha netán megkérdeznék, hová lett? Még a vezetéknevét sem tudja
kimondani…
- Hát
Charles? – telepedett mellé legjobb barátja, François.
A férfi fölötte járt pár évvel, ahogy Kalle is. Kicsit hasonlított is a
személyiségük, azt leszámítva, hogy a francia sokkal könnyebben átlátta a
dolgokat és képes volt csodálatos dolgokat írni, amik biztosan ott voltak Kalle
szívében is, ő mégsem lett volna képes így papírra vetni őket.
Megvonta
a vállát és odanyújtotta az almát.
- Nem
tudom. Elvitte a szobakulcsot, szóval gondolom, átöltözik és megy levezetni a
feszültséget – felelte. Sóhajtott és kezét szemellenzőnek használva felnézett
az égre.
Ragyogó
kék.
Bárányfelhők…
Vándorolna és soha meg nem állnak,
mint te. Míg nem halnak. És akkor a földre szakad az ég tragédiája.
- Mi van?
– François megbökte
a könyvvel, amit a kezében tartott, mire Fritz a föle mögé simított egy
hullámzó tincset és fáradtan rámosolygott. – Ha belezúgtál, mondd meg és talán
kaphatsz egy vigasz puszit.
- Hülye – nevetett, és felpattant. Gondosan belebújt kék fölsőjébe és
kezébe vette táskáját. – Nekem viszont fuvola órára kell mennek, szóval, ha nem
haragszol…
- Menj, oh, menj! – A férfi színpadiasan előadta a megcsalatott,
összetört szívű férjet, majd maga is talpra ugrott és átkarolta a porosz
vállát. – Úgy döntöttem, ellógom a maradék óráimat. Amit tudnom kell és tudni
akartam az már megvan, hát nem, kérem szépen nem hagyom, hogy tovább tompítsák
az agyam a szemetükkel.
- Nem tudom, szerintem…
- Tusé!
Kacagva
kapaszkodtak össze, aztán úgy is indultak el a zeneterem felé. Fritz gondolatai
újra, és újra visszatértek Kalléhoz, oda, hogy hiába barátok és szobatársak,
hiába minden igyekezete, hogy odafigyeljen rá, törődjön vele, ha a svéd
egyszerűen javíthatatlan. Eleinte, az első évben próbáltak egymáshoz igazodni,
de ahogy eltelt az első félév, Fritz ugyanúgy fuvolázott hajnalonként, ahogy
Kalle esztelenül rohangált azután a semmitmondó lány után. Pedig biztosan
tudta, hogy hiába.
Persze
mindig kosarat kapott, ami a poroszt valamiféle elégedettséggel töltötte el.
Féltékeny volt, naná! Kalle meg makacs, önfejű és túlontúl kitartó.
Mit eszik
rajta?
Éppen
rajta?
Hiszen
annyira jellemtelen. Középhosszú, barna haja lófarokba kötve a monoton
unalmassággal verdesi a hátát, mikor sétál, sárszínű szemeiben még csak a
szikrája sem lobban annak az érdeklődésnek, amivel ő maga mindig meg tudta
ajándékozni a környezetét. Észrevette a kiemelkedőt, a szépet és nagyon is
sokat filozofált az életéről, törődött azzal, ami rá vár és ami már mögötte
van.
Kallénak
mégsem volt jó. Ő egy almában sem a lédús nektárt látta, a vörös szépséget,
hanem Isten munkáját, a teremtés gyümölcsét, az Édent.
A vallásról nem beszélünk. Az tabu
és személyes.
Furcsamód
minél többet járt az esze szobatársán, annál pontosabban játszott, viszont
egyre mélabúsabb dallamokat. Hiába küzd, mégsem képes feladni. Soha nem is lesz
rá képes, mert, ha majd eljön az, mikor nem hallanak többet egymásról, ő akkor
is kapaszkodni fog az emlékébe. Az egyetlen, amit nem vehetnek el tőle az a
szeretet. Elvehetik a látását, a hallását, megbéníthatják minden érzékét, az
emlékeit is elvehetik, de az a motoszkáló kis érzelem mindig ott maradt a
lelkében. Hát erről szól ez az egész, nem? Mert,
ha már nem érdekellek, vagy soha nem is érdekeltelek, te akkor is nyomot
hagysz, ha elmész. Mert nem tudlak kitörölni.
-
Friedrich, hé, Hohenzoller! Jól van? – Észre sem vette, hogy a tanára már egy
ideje őt szólongatja és finoman lökdösi a vállát. – Ha szeretne kicsit kimenni,
hogy megmosakodjon…
- Hogy,
tessék? – értetlenkedett, aztán feltűnt neki saját hangja remegő éle. Sírt. –
Hogyne, elnézést.
- Semmi
baj. Rosszul van? Az egyik barátja szívesen kikíséri, talán jobb is lenne, ha
magával tartana valaki. Pfalz-Zweibrücken-Kleeburg. – Azzal rámutatott a már
feléjük siető, táskáját sarokba hajító Kalléra. – Charles, kérem.
Kalle
átkarolta Fritz vállát, úgy kísérte ki a mosdóba. A fiú a mosdókagyló fölé
hajolt, megmosta az arcát és erőtlenül rámosolygott megviselt tükörképére.
- Jól
leszel? – kérdezte Kalle. Letelepedett a kézszárító alá és elhúzta cigarettáját.
Az
épületen belül természetesen tilos volt a dohányzás, de ő úgyis ritkán és
kizárólag suttyomban gyújtott rá. Tudta, és tapintattal volt arra, hogy
szobatársa érzékeny a füstre. A csempének vetette fejét és kifújta a
fehérséget.
- Aha,
megleszek – motyogta és vizes kezeit a svéd felé csapta, aki nevetve próbált
kitérni a cseppek elől. – Te mit kerestél a zeneteremben, amúgy?
- Nem
t’om, rájöttem, hogy mégse akarok felmeni, meg még amúgy is van vagy három
órám. Aztán gondoltam arra is, hogy visszaadom a kulcsodat mielőtt elfoglalom a
várost – magyarázta és szívott még egy slukkot. – Eljössz a meccsre?
- Mindig
ott vagyok.
- És
mindig lenne más dolgod helyette. Miért sírtál?
Fritz nem
igazán szeretett volna válaszolni erre. Érezte, hogy arcába tódul a vér.
Toporgott keveset, meglazította nyakkendőjét és leült a hideg kőre Kalle előtt.
Lassan, remegő ujjakkal fogta a kezét, a fiú pedig kedvesen megszorította és
megcirógatta tenyerét. Mikor lehajtotta a fejét és ölében pihenő, szintén
remegő kezét bámulta, szőke tincsei arcába hullottak. Halkan szipogott, mire
Kalle elnyomta a csikket a ragyogó tiszta csempén és megsimogatta az arcát.
Kész,
kimondja.
Ki kell
mondania.
A barátságunkkal együtt a világot
is odaadom. Nem elég simán csak dönteni. Most nem.
-
Szeretlek – suttogta végül.
Kalle
dermedten eresztette el a kezét, aztán a könnyes, szenvedő arcot bámulta. Az ő
szíve legalább annyira sajgott, mint ahogy a Fritz szemét kékre festő, lelkében
lakozó ég is darabokra törött, elszakadt, tönkrement.
- Én… -
kezdte lassan. Nagyon nyelt és a szemei hirtelen szúrni kezdtek, égettek
miközben Friedrich arcát fürkészte.
Nem
törheti össze a lelkét, ahhoz túl fontos neki, de ha belemegy a dologba, nem
csak a kapcsolatuk, de a barátságuk is rámehet. Túl nagy lenne a fizetség
azért, amit megúszhattak volna sokkal olcsóbban is.
Megéri?
A
kockázat, amivel az egész járna olyan, mintha éles gránátokkal indulna
kötéltáncolni. A végén úgyis el kell engednie a gránátokat és lelépni a
kötélről.
- Na,
gyere ide – sóhajtott végül, és megölelte a megszeppent poroszt.
Fritz
halkan szipogott még párat, aztán arcát a másik vállába temette. Egyikük sem
gondolt arra, hogy túl sokáig maradnak el óráról. Ugyan, vannak sokkalta fontosabb dolgok egy vacak
kis tanóránál.
-
Figyelj, nem akarlak átverni vagy játszani veled. Fontos vagy nekem, te vagy a
legjobb barátom, de… nem tudom.
×××
Összefűzte
ujjaikat, lágy puszit nyomott ajkaira (amilyet François talán sosem tudna) és rámosolygott.
Megpróbálják, kockáztatnak, aztán csak kivárják a sorsukat és hagyják, hogy az
Idő kézen fogva vezesse őket. Talán nem szemből egy téglafalnak.
- Nézd, ott van Marie! – kiáltotta Kalle és elkezdte párját abban az
irányba húzni. – Mi van, balhéztatok, vagy mi?
- Nem, csak… nem érti meg, hogy én miattad nem akarok vele többet
puszilkodni többet – magyarázta, aztán megtorpant, Kalle pedig majdnem
felbukott.
A férfi a porosz felé fordult, tenyerei közé kapta az arcát, aztán
rámosolyogott. Tudta jó, hogy Fritz őnála sokkal többet áldozott; odaveszett a François
és a közte lévő szoros kapocs, valószínűleg megmásíthatatlanul.
- Ha vigasztal, akkor én sose bírtam különösebben Marie-t. – Cuppanós
csókot nyomott cseresznyeszín ajkaira, és megcsipkedte az arcát. – Kihasznált
téged, hogy megihlesd.
- Kalle!
- Mi van? Tudod, hogy igazam van. Na, gyere – nevetett Kalle és
félrehúzta Fritzet.
Az belékarolt és ügyetlenül összefűzte ujjaikat, ahogy rámosolygott.
Végre boldogan csillogtak szemeiben az ég sugárzó tavai, és a svédnek csak ez
számított igazán. Fritz már komolyan bízott benne, hogy ugyan olyan jó lehet az
élete Kalle mellett François-Marie nélkül, mint mindkettejük barátságát
egyszerre élvezni és az elfojtástól elsorvadni, szerelmesen, titkon epedni.
Végre nethez jutottam! óóóóóó civilizáció!!!!!!!!!
VálaszTörlésOtthon már 3x olvastam, és most nagyon nagyon köszönöm neked ezt a kis tüneményt. <3
Long live Carolus Rex!
Jéééé, teeee, itttt! *-* *ölel-ölel*
TörlésJaj ugyan már! Alapból megígértem és így se olyan lett, mint szerettem volna >.<
Long Live Carolus!