Auditoriet~

Tinuviel kért tőlem még egyszer réges-régen egy KalleFritzt. Hátööö fogjuk rá, hogy az lesz, én még mindig furának érzem. De ez az ő karácsonyi ajándéka~

Elmélázva, a korlátra támaszkodva figyelte, ahogy szőke tincseiről leperegnek a napsugarak. Mintha aranyból volna, mintha aranyat érne. Neki aranyat is ér.

A kék szemekben hirtelen találták meg, és mosolyogtak, mosolyogtak, mint senki másra. Lassan rásimította kecses, fehér ujjait a szűzi lapra, a toll végére pedig kacéran ráharapott, ahogy felé intett.

És Kalle visszaintett.

Mindig a szabad ég alatt töltötték a szünetet, de ki-ki a maga baráti körében. Kallénak megvolt a saját kis rezesbandája, harsány, bármire rávehető, nagyszájú fiatalok kis tömörülete, akiket a legtöbb diák ismert, de kevésbé szeretett.

És ott volt Fritz. A maga csendességében vonzotta az olyanokat, akik szerettek volna simán csak eltűnni a rengetegben. A fiú lényegében békésen elvolt a könyveivel és jegyzeteivel, nem vágyott különösebben rivaldafényre. Csak arra az egyetlen pillantásra…

- Elkapod? – érkezett a kiáltás Kallétól, mire felkapta a fejét. A másik egy almát tartott ujjai között, és már készült, hogy odadobja neki.

Aki történetesen egy padon ücsörgött legalább másfél méternyi távolságban a lépcsőtől, ahol Kalle és kis gyülekezete húzta meg magát. Nem kellett volna kiabálni, a háttérzajok nem zárták ki a rendes beszélgetés lehetőségét.

- Nem.

- Ugyan már. Nekem nem kell, te meg kész naturalista vagy, bármit megeszel, amit egy fáról szedtek – erősködött a fiú.

- Remélem, tudod, hogy most hülyeséget mondtál.

A körülöttük ülők nevettek.

Végül Kalle feltápászkodott, és odasétált barátjához, hogy hátba lapogassa és a kezébe nyomja a gyümölcsöt. Összekócolta a szőke tincseket, hagyta, hogy a szemeiben tükröződő égbolt ráderüljön, aztán a hátára kapta mélykék egyenruha fölsőjét és vállára akasztotta táskáját.

- Hová mész? – pislogott fel rá, aztán nagyot harapott az almába és az roppanva adta meg magát. – Csak mondom, hogy nálam van a szobakulcs.

Túrt egy keveset táskájában, aztán felemelte és megrázta a ezüst kulcsokat. Kalle egy szó nélkül kimarta ujjai közül és rávigyorgott. Pont azzal a vigyorral… Biztosította Fritzet arról, hogy nyitva hagyja az ajtót, majd elviharzott. A férfi csak megrázta a fejét, aztán megint írni kezdett az ölében heverő papírra. Kalle mindig azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, végül mindig neki kell kimentenie mindenből. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy vajon mit mondjon, ha netán megkérdeznék, hová lett? Még a vezetéknevét sem tudja kimondani…

- Hát Charles? – telepedett mellé legjobb barátja, François.

A férfi fölötte járt pár évvel, ahogy Kalle is. Kicsit hasonlított is a személyiségük, azt leszámítva, hogy a francia sokkal könnyebben átlátta a dolgokat és képes volt csodálatos dolgokat írni, amik biztosan ott voltak Kalle szívében is, ő mégsem lett volna képes így papírra vetni őket.

Megvonta a vállát és odanyújtotta az almát.

- Nem tudom. Elvitte a szobakulcsot, szóval gondolom, átöltözik és megy levezetni a feszültséget – felelte. Sóhajtott és kezét szemellenzőnek használva felnézett az égre.

Ragyogó kék.

Bárányfelhők…

Vándorolna és soha meg nem állnak, mint te. Míg nem halnak. És akkor a földre szakad az ég tragédiája.

- Mi van? – François megbökte a könyvvel, amit a kezében tartott, mire Fritz a föle mögé simított egy hullámzó tincset és fáradtan rámosolygott. – Ha belezúgtál, mondd meg és talán kaphatsz egy vigasz puszit.

- Hülye – nevetett, és felpattant. Gondosan belebújt kék fölsőjébe és kezébe vette táskáját. – Nekem viszont fuvola órára kell mennek, szóval, ha nem haragszol…

- Menj, oh, menj! – A férfi színpadiasan előadta a megcsalatott, összetört szívű férjet, majd maga is talpra ugrott és átkarolta a porosz vállát. – Úgy döntöttem, ellógom a maradék óráimat. Amit tudnom kell és tudni akartam az már megvan, hát nem, kérem szépen nem hagyom, hogy tovább tompítsák az agyam a szemetükkel.

- Nem tudom, szerintem…

- Tusé!

Kacagva kapaszkodtak össze, aztán úgy is indultak el a zeneterem felé. Fritz gondolatai újra, és újra visszatértek Kalléhoz, oda, hogy hiába barátok és szobatársak, hiába minden igyekezete, hogy odafigyeljen rá, törődjön vele, ha a svéd egyszerűen javíthatatlan. Eleinte, az első évben próbáltak egymáshoz igazodni, de ahogy eltelt az első félév, Fritz ugyanúgy fuvolázott hajnalonként, ahogy Kalle esztelenül rohangált azután a semmitmondó lány után. Pedig biztosan tudta, hogy hiába.

Persze mindig kosarat kapott, ami a poroszt valamiféle elégedettséggel töltötte el. Féltékeny volt, naná! Kalle meg makacs, önfejű és túlontúl kitartó.

Mit eszik rajta?

Éppen rajta?

Hiszen annyira jellemtelen. Középhosszú, barna haja lófarokba kötve a monoton unalmassággal verdesi a hátát, mikor sétál, sárszínű szemeiben még csak a szikrája sem lobban annak az érdeklődésnek, amivel ő maga mindig meg tudta ajándékozni a környezetét. Észrevette a kiemelkedőt, a szépet és nagyon is sokat filozofált az életéről, törődött azzal, ami rá vár és ami már mögötte van.

Kallénak mégsem volt jó. Ő egy almában sem a lédús nektárt látta, a vörös szépséget, hanem Isten munkáját, a teremtés gyümölcsét, az Édent.

A vallásról nem beszélünk. Az tabu és személyes.

Furcsamód minél többet járt az esze szobatársán, annál pontosabban játszott, viszont egyre mélabúsabb dallamokat. Hiába küzd, mégsem képes feladni. Soha nem is lesz rá képes, mert, ha majd eljön az, mikor nem hallanak többet egymásról, ő akkor is kapaszkodni fog az emlékébe. Az egyetlen, amit nem vehetnek el tőle az a szeretet. Elvehetik a látását, a hallását, megbéníthatják minden érzékét, az emlékeit is elvehetik, de az a motoszkáló kis érzelem mindig ott maradt a lelkében. Hát erről szól ez az egész, nem? Mert, ha már nem érdekellek, vagy soha nem is érdekeltelek, te akkor is nyomot hagysz, ha elmész. Mert nem tudlak kitörölni.

- Friedrich, hé, Hohenzoller! Jól van? – Észre sem vette, hogy a tanára már egy ideje őt szólongatja és finoman lökdösi a vállát. – Ha szeretne kicsit kimenni, hogy megmosakodjon…

- Hogy, tessék? – értetlenkedett, aztán feltűnt neki saját hangja remegő éle. Sírt. – Hogyne, elnézést.

- Semmi baj. Rosszul van? Az egyik barátja szívesen kikíséri, talán jobb is lenne, ha magával tartana valaki. Pfalz-Zweibrücken-Kleeburg. – Azzal rámutatott a már feléjük siető, táskáját sarokba hajító Kalléra. – Charles, kérem.

Kalle átkarolta Fritz vállát, úgy kísérte ki a mosdóba. A fiú a mosdókagyló fölé hajolt, megmosta az arcát és erőtlenül rámosolygott megviselt tükörképére.

- Jól leszel? – kérdezte Kalle. Letelepedett a kézszárító alá és elhúzta cigarettáját.

Az épületen belül természetesen tilos volt a dohányzás, de ő úgyis ritkán és kizárólag suttyomban gyújtott rá. Tudta, és tapintattal volt arra, hogy szobatársa érzékeny a füstre. A csempének vetette fejét és kifújta a fehérséget.

- Aha, megleszek – motyogta és vizes kezeit a svéd felé csapta, aki nevetve próbált kitérni a cseppek elől. – Te mit kerestél a zeneteremben, amúgy?

- Nem t’om, rájöttem, hogy mégse akarok felmeni, meg még amúgy is van vagy három órám. Aztán gondoltam arra is, hogy visszaadom a kulcsodat mielőtt elfoglalom a várost – magyarázta és szívott még egy slukkot. – Eljössz a meccsre?

- Mindig ott vagyok.

- És mindig lenne más dolgod helyette. Miért sírtál?

Fritz nem igazán szeretett volna válaszolni erre. Érezte, hogy arcába tódul a vér. Toporgott keveset, meglazította nyakkendőjét és leült a hideg kőre Kalle előtt. Lassan, remegő ujjakkal fogta a kezét, a fiú pedig kedvesen megszorította és megcirógatta tenyerét. Mikor lehajtotta a fejét és ölében pihenő, szintén remegő kezét bámulta, szőke tincsei arcába hullottak. Halkan szipogott, mire Kalle elnyomta a csikket a ragyogó tiszta csempén és megsimogatta az arcát.

Kész, kimondja.

Ki kell mondania.

A barátságunkkal együtt a világot is odaadom. Nem elég simán csak dönteni. Most nem.

- Szeretlek – suttogta végül.

Kalle dermedten eresztette el a kezét, aztán a könnyes, szenvedő arcot bámulta. Az ő szíve legalább annyira sajgott, mint ahogy a Fritz szemét kékre festő, lelkében lakozó ég is darabokra törött, elszakadt, tönkrement.

- Én… - kezdte lassan. Nagyon nyelt és a szemei hirtelen szúrni kezdtek, égettek miközben Friedrich arcát fürkészte.

Nem törheti össze a lelkét, ahhoz túl fontos neki, de ha belemegy a dologba, nem csak a kapcsolatuk, de a barátságuk is rámehet. Túl nagy lenne a fizetség azért, amit megúszhattak volna sokkal olcsóbban is.

Megéri?

A kockázat, amivel az egész járna olyan, mintha éles gránátokkal indulna kötéltáncolni. A végén úgyis el kell engednie a gránátokat és lelépni a kötélről.

- Na, gyere ide – sóhajtott végül, és megölelte a megszeppent poroszt.

Fritz halkan szipogott még párat, aztán arcát a másik vállába temette. Egyikük sem gondolt arra, hogy túl sokáig maradnak el óráról. Ugyan,  vannak sokkalta fontosabb dolgok egy vacak kis tanóránál.

- Figyelj, nem akarlak átverni vagy játszani veled. Fontos vagy nekem, te vagy a legjobb barátom, de… nem tudom.

×××

Összefűzte ujjaikat, lágy puszit nyomott ajkaira (amilyet François talán sosem tudna) és rámosolygott. Megpróbálják, kockáztatnak, aztán csak kivárják a sorsukat és hagyják, hogy az Idő kézen fogva vezesse őket. Talán nem szemből egy téglafalnak.

- Nézd, ott van Marie! – kiáltotta Kalle és elkezdte párját abban az irányba húzni. – Mi van, balhéztatok, vagy mi?

- Nem, csak… nem érti meg, hogy én miattad nem akarok vele többet puszilkodni többet – magyarázta, aztán megtorpant, Kalle pedig majdnem felbukott.

A férfi a porosz felé fordult, tenyerei közé kapta az arcát, aztán rámosolyogott. Tudta jó, hogy Fritz őnála sokkal többet áldozott; odaveszett a François és a közte lévő szoros kapocs, valószínűleg megmásíthatatlanul.

- Ha vigasztal, akkor én sose bírtam különösebben Marie-t. – Cuppanós csókot nyomott cseresznyeszín ajkaira, és megcsipkedte az arcát. – Kihasznált téged, hogy megihlesd.

- Kalle!

- Mi van? Tudod, hogy igazam van. Na, gyere – nevetett Kalle és félrehúzta Fritzet.

Az belékarolt és ügyetlenül összefűzte ujjaikat, ahogy rámosolygott. Végre boldogan csillogtak szemeiben az ég sugárzó tavai, és a svédnek csak ez számított igazán. Fritz már komolyan bízott benne, hogy ugyan olyan jó lehet az élete Kalle mellett François-Marie nélkül, mint mindkettejük barátságát egyszerre élvezni és az elfojtástól elsorvadni, szerelmesen, titkon epedni.