Volo~

Igen, végre valami SupNatos... Igen, amúgy is írni akartam valamit drága, egyetlen Reisutónknak ebből a fandomból. Hát ez nem az lett. Ez valami lelkizős izébizé lett a hatodik-hetedik évad környékéről. Ráadásásul a Rammstein - Ich will című dalára írtam. Vigyázat, hangulat fic! Nagyon! 

Akarom, hogy bízzatok bennem

Akarom, hogy higgyetek nekem

Akarom érezni tekinteteteket

Minden szívdobbanást ellenőrizni akarok

Ki mondta, hogy magamnak akarok mindent? Ki mondta, hogy… Ki mondta? Hazugság!

Egyszerűen csak attól akarlak megvédeni titeket, ami rátok vár. A keserű jövő, a fájdalmas sors, csalódások, veszteség árja, ami szépen lassan mindent elmos, ami emberi, és nem hagy mást csak lecsupaszított, kegyetlen, tömör valóságot. A csontig rágott szavak kitörölnek mindent, legyen az emlék, vágyálom vagy a puszta akarat.

Nem számít.

Talán soha nem is számított, és ha így folytatjuk, nem is fog már soha többé. Akkor meg?

Hagyjuk az egészet Istenre? Minek? Hogy elrontson mindent megint? Hogy elrontsa a legtökéletesebb művét, az embert, majd az angyalokat?

Uram, hát mi ez a sok kétely?

Hallani akarom a hangotokat

Meg akarom zavarni a nyugalmat

Akarom, hogy jól lássatok

Akarom, hogy megértsetek

Mit ér az akarat? Ha tudnám, megértetném veletek, hogy az egész csak egy csalfa színjáték, bábok mozgása a sakktáblán. Fel és le, előre és vissza.

Ostoba szélmalomharc a semmibe, a semmivel, a semmiért.

Ha egy kicsit is megértenétek, már az egyfajta siker lenne az ember nagy csatájában.

Veszteni fogunk.

Fogtok.

Nem tartozom közétek, mert sosem akartátok igazán. Csendes, halk, nyugodt szavak, tengersík gondolatok, amiket felzavar néhány átlátszó tett.

Mert, ha kicsit is kizökkensz, elég, ha parányit rendülsz meg, nem gondoltad komolyan.

A fantáziátokat akarom

Az energiátokat akarom

Látni akarom a kezeiteket

Ünneplés közepette akarok elpusztulni

Bárcsak…

Bárcsak egy kicsit is hihettem volna abban, amiben ti. Ha csak egy pillanatra olyan jövőt képzelhettem volna…

Akiknek az a sors adatott, hogy ismerhetik A nagy tervet, azok hamar feladják. Céltalan, értelmetlen küzdés lenne az elkerülhetetlen ellen. Ti, ti mégis tudtatok nemet mondani. Megvolt bennetek az energia, az akarat, a kitartás. És ez engem vonzott, mégis rettegtem. Iszonyatosan rettegtem, mert éreztem, hogy az az eszme, amit képviselhetnék már nemhogy nem ugyan az, de már magam sem hiszem el…

A lázadók elbuknak és meghalnak.

Mikor?

Tudtam, hogy eljön az ideje, talán már a kezdetek kezdetén is pontosan ezzel vontam tisztában…

Láttok engem?

Megértetek engem?

Éreztek engem?

Hallotok engem?

Nem értelek titeket!

Talán nem is akartam megérteni a körülettem folyó zűrzavart. Menni a saját fejünk után, - hiszen pont erre tanítottatok. És mégsem volt jó.

Semmi sem jó.

Soha nem jó.

A kétségbeesés, a magány félelme lassan hálózza be a lelkeket. Az ilyesfajta pókháló elől nincs menekvés, senkinek. A végén sosincs kitől segítséget kérni, hát erre nem tanítottatok meg. Erre nem tanított meg senki.

A távolság már nem szül semmit civakodáson, és bizonytalanságon kívül.

Miért? Nem értem, miért nem értitek?

Azt hiszem, félek egyedül a sötétben…