Igen, végre valami SupNatos... Igen, amúgy is írni akartam valamit drága, egyetlen Reisutónknak ebből a fandomból. Hát ez nem az lett. Ez valami lelkizős izébizé lett a hatodik-hetedik évad környékéről. Ráadásásul a Rammstein - Ich will című dalára írtam. Vigyázat, hangulat fic! Nagyon!
Akarom, hogy
bízzatok bennem
Akarom, hogy
higgyetek nekem
Akarom érezni
tekinteteteket
Minden szívdobbanást
ellenőrizni akarok
Ki
mondta, hogy magamnak akarok mindent? Ki mondta, hogy… Ki mondta? Hazugság!
Egyszerűen
csak attól akarlak megvédeni titeket, ami rátok vár. A keserű jövő, a fájdalmas
sors, csalódások, veszteség árja, ami szépen lassan mindent elmos, ami emberi,
és nem hagy mást csak lecsupaszított, kegyetlen, tömör valóságot. A csontig
rágott szavak kitörölnek mindent, legyen az emlék, vágyálom vagy a puszta
akarat.
Nem
számít.
Talán
soha nem is számított, és ha így folytatjuk, nem is fog már soha többé. Akkor
meg?
Hagyjuk
az egészet Istenre? Minek? Hogy elrontson mindent megint? Hogy elrontsa a
legtökéletesebb művét, az embert, majd az angyalokat?
Uram, hát
mi ez a sok kétely?
Hallani akarom a
hangotokat
Meg akarom zavarni a
nyugalmat
Akarom, hogy jól
lássatok
Akarom, hogy
megértsetek
Mit ér az
akarat? Ha tudnám, megértetném veletek, hogy az egész csak egy csalfa
színjáték, bábok mozgása a sakktáblán. Fel és le, előre és vissza.
Ostoba
szélmalomharc a semmibe, a semmivel, a semmiért.
Ha egy
kicsit is megértenétek, már az egyfajta siker lenne az ember nagy csatájában.
Veszteni
fogunk.
Fogtok.
Nem
tartozom közétek, mert sosem akartátok igazán. Csendes, halk, nyugodt szavak,
tengersík gondolatok, amiket felzavar néhány átlátszó tett.
Mert, ha
kicsit is kizökkensz, elég, ha parányit rendülsz meg, nem gondoltad komolyan.
A fantáziátokat
akarom
Az energiátokat
akarom
Látni akarom a
kezeiteket
Ünneplés közepette
akarok elpusztulni
Bárcsak…
Bárcsak
egy kicsit is hihettem volna abban, amiben ti. Ha csak egy pillanatra olyan
jövőt képzelhettem volna…
Akiknek
az a sors adatott, hogy ismerhetik A nagy tervet, azok hamar feladják.
Céltalan, értelmetlen küzdés lenne az elkerülhetetlen ellen. Ti, ti mégis
tudtatok nemet mondani. Megvolt bennetek az energia, az akarat, a kitartás. És
ez engem vonzott, mégis rettegtem. Iszonyatosan rettegtem, mert éreztem, hogy
az az eszme, amit képviselhetnék már nemhogy nem ugyan az, de már magam sem
hiszem el…
A lázadók
elbuknak és meghalnak.
Mikor?
Tudtam,
hogy eljön az ideje, talán már a kezdetek kezdetén is pontosan ezzel vontam
tisztában…
Láttok engem?
Megértetek engem?
Éreztek engem?
Hallotok engem?
Nem értelek titeket!
Talán nem
is akartam megérteni a körülettem folyó zűrzavart. Menni a saját fejünk után, -
hiszen pont erre tanítottatok. És mégsem volt jó.
Semmi sem
jó.
Soha nem
jó.
A
kétségbeesés, a magány félelme lassan hálózza be a lelkeket. Az ilyesfajta
pókháló elől nincs menekvés, senkinek. A végén sosincs kitől segítséget kérni,
hát erre nem tanítottatok meg. Erre nem tanított meg senki.
A
távolság már nem szül semmit civakodáson, és bizonytalanságon kívül.
Miért?
Nem értem, miért nem értitek?
Azt
hiszem, félek egyedül a sötétben…
Eszembe nem jutott volna az Ich willre írni Castielről, de wow *.* Már - már bántómód tökéletes. 0.0
VálaszTörlésHát nekem se xD Alapból, nálam az Ich will olyan, mint egy lónyugtató, de semmiképpen sem song fic alapanyag xD
TörlésHm... látod, mire képes egy kis düh x"DD
Ksözi, hogy írtál, örülök, hogy tetszett~ ^^
ÉN ENNEK A LÉTEZÉSÉRŐL MIÉRT NEM TUDTAM? *szétver mindent aztán a romokra heverve zokogni kezd*
VálaszTörlésA songfic az egyik legnehezebb műfaj - és te baromira jól visszaadtad a dal kétségbeesett erejét, szóval gratulálok
és sírok tovább
Mert annyira nem jó, hogy tudj róla >.< *megy megvigasztalni*
TörlésNagyon-NAGYON szépen köszönöm *-*