Dubitate~

Na mim van nekem? x3 Jó, igazából lehetett volna sokkal jobb is, és a következő lesz is. Remélem. Hát ez Good Omens (Elveszett Próféciák) fanfiction és mi más lenne, mint Crowley/Azirafael (akinek a nevét még mindig angolosan akarom írni xD)

Meleg tenyerei az arcára simultak, ahogy közelebb hajolt, hogy kilopja ajkai közül az utolsó szem meggyet. Ajkaik lassan összesimultak, miközben gyöngéden a gyümölcsbe mélyesztette fogait.

Egy ideig hagyta, hogy a savanyú lé megízesítse csókjukat, végül mégis belemosolygott a helyzetbe. Vállainál tolta el, és a füle mögé simított egy ragyogó szőke tincset.

- Egy kis gyümölcs és máris elcsábolunk? – incselkedett, aztán visszabillentette napszemüvegén orrára. A ravasz mosoly nem tűnt el a szája szegletéből.

- Tee… - kezdte hamis fenyegetőzéssel, és még mutatóujjával is mellkason bökte a démont.

Nem tudta befejezni, nem mintha akarta volna, mert Crowley gyorsabb volt nála. Előredőlt, úgy csókolta meg az angyalt, ahogy ujjait a szőke tincsek közé temette, hüvelykujjával pedig lesimította róla a szemüveget…

Éjszaka volt már, mikor Crowley visszakísérte az angyalt a Sohóba. Zsebre dugta egyik kezét, másikban a cigarettáját tartotta, ami lassan égett le ujjai között. Aziraphael fázósan húzta össze magán kabátját és skót kockás sálját is folyamatosan igazgatta.

Végül a démon unt rá a dologra és sóhajtva felé nyújtotta zsebében pihenő kezét. Az ujjai kellemesen melegek voltak, ahogy a másik beléjük kapaszkodott.

Egy pillanattal később már testmeleg bőrdzseki simult vállainak, aminek illata egyenesen megszédítette. Nem akarta kizárni, élvezni akarta minden egyes pillanatát annak, hogy a Földön van, ráadásul azzal, akivel. Azirafael lesütötte szemeit és halványan megborzongott, ahogy próbálta átérezni az emberi lét sorsát. Egy egészen hosszúnak tetsző percig elképzelte, hogy emberek.

Ha csak egy emberöltő jutna…

Hetven-nyolcvan év, vagy annyi se, kettéosztva kettejükre.

Márpedig Azirafael szereti a boldog befejezéseket!

- Na, mi van? – Crowley látszólag jól szórakozott a filmen, amin az angyal meghatódott.

- Ez… annyira… ez… - hüppögte a kakaójának, aztán lassan szürcsölt is belőle.

- Ez csak egy film, angyalom. – Olyan szárazon ejtette ki a szavakat, ahogy tőle várná az ember.

Azirafael beharapta az alsó ajkát és megrázta a fejét. Nem hullajtott igazi könnyeket, az arca mégis olyan volt, mintha sírt volna. Crowley ezt nevezte egyszer angyali empátiának, most azonban csak átkarolta és mellkasára vonta a másikat, hogy hátát és vállát simogatva megnyugtassa.

- Az emberek hülyék, és szeretik magukat kínozni – mondta egészen halkan. – Hallod, ezért vagyunk sokkal jobbak náluk. Mi azt csináljuk, ami nekünk jól esik, ezek meg… komolyan mondom, a filmekben nincs semmi ráció.

- Ühüm… Tudod, hogy az emberek realitásérzéke már akkor elveszett, mikor…

Hirtelen kapta a szája elé kezeit, és elpirult, miközben elszégyellte magát. Társa jót nevetett az egészen és vigasztalóan túrt a szőke tincsek közé.

- Na jól van… gyere, szerezzünk be vacsorának valót, mielőtt belefulladnál a nem létező könnyeidbe. – Azzal Crowley úgy simította meg a másik arcát, mintha a könnyeit akarná felszárítani.

Összebújva sétáltak a hóesésben egy-egy megtömött szatyor fülét szorongatva.

- Várjál csak! – Crowley úgy gyújtotta meg cigarettáját, hogy közben egy pillanatra se kelljen elengednie az angyalt, így viszont miután kifújta a füstöt könnyedén szájon puszilta. – Na, mehetünk.

- Leszokhatnál – rótta meg Azirafael, bár ajkai mosolyra húzódtak. Hiába, ilyesmiben az Úr angyala volt, hajthatatlan és makacs.

- Minek? Nekem már úgyis mindegy – vonta meg vállait a férfi a szokásos nemtörődöm stílusban. – Különben meg… az is bűn, hogy velem vagy meg, hogy annyi csokit eszel ésatöbbi…

Az angyal megállt egy pillanatra, ezzel sikerült majdnem felbuktatnia Crowleyt, aki miután cifrát káromkodott visszafordult hozzá. A kék szemekben egy pillanatra félelem csillant.

Igaza van…

- Jaj, te kis naiv tollgombóc, gyere már!

Azirafael képtelen volt elaludni, hiába rázta fel már hatodjára a párnáját, feleslegesen bújt át Crowley takarója alá vagy egyszerűen csak fordult át a másik oldalára. Még a hagyományos módszerrel is próbálkozott, enciklopédiát, lexikont olvasott.

Nem mintha annyira szüksége lett volna az alvásra, de mióta meghiúsították az Apokalipszist hozzászokott, hogy minden este együtt alszik társával. Délutánonként nem. Az más lustaságnak számított volna nála, ami pedig bűnnek minősült a mennyekben.

- Kérdezhetek valamit? – kérdezett rá halkan, ahogy párnájára könyökölt és a démon arcát figyelte, aki még csak szemeit sem nyitotta ki, hogy ránézzen.

- Persze, mondjad.

- Szerinted is elkárhozom egyszer? – motyogta azon a tipikusan sírós hangon.

- Mi van? – Crowley végre hajlandó volt ránézni. Már megint az a sírós, könnytelen tekintet…

Azirafael egy teljes pillanatig hallgatott, magában ízlelgette a szavakat, alaposan megrágta őket, mielőtt bármit is kimondott volna.

- Tudod… - kezdte végül. – Iszonyatosan rettegek, hogy egyszer elrontok valamit, és Bukni fogok. Mert az rendben van, hogy nemtelenség, de… mi van a porhüvellyel? Ha egyszer ezen bukik a dolog az… mert nektek (még, ha van is bennetek jóság, valahol legbelül) a homoszexualitás nem nagy dolog, de a mennyek… jaj… ráadásul ott van a falánkságom, ahogy mondtad…

- Elpirultál – jelentette ki a démon. Lassan cirógatta az angyal nyakát, vállát, arcát éppen csak megérintve a puha bőrt. – Sosem fogod megtanulni, igaz? Ott van az orrod előtt… Isten nem azért teremtette a homokosokat, mert úgy akarta. Vagy ki tudja, nála sose lehetünk biztosak semmiben… De szóval, az ember lehet csak olyan lény, ami kiirtaná a saját faját, ha nem félne a kihalástól. Ne hülyéskedj, légy szíves, már mondtam, az emberek utálják, ha valami nem olyan, mint amilyennek ők látni akarják.

- És mi van a többi dologgal?

- Nem vagy falánk, azt csak úgy mondtam. Szereted az édességet, ennyi – mutatott rá, aztán átölelte Azirafaelt és mellkasának simította az arcát. – Különben meg szard már le, hogy ki mit gondol.

- De…

- Csak aludj!

- Szeretlek

- Mondom aludj!