Soukoku || Witchcraft AU || +18 || hurt/comfort, angst with happy ending || elvétve horror elemeket tartalmazhat || háttérben meghúzódó leszbikusok
– Ezt mégis hogy érted? – vonja fel az egyik szemöldökét Dazai.
A fiú a korához képest magas, vékony, a sápadtságát kiemeli a fekete ing és térdig érő szoknya, amit visel, a karjait dacosan összefonja a mellkasa előtt, de a feslett fáslija szélét gyűrögeti, ahogy igyekszik magabiztosnak tűnni. Nos, fejben már legalább háromszor elénekelte a Burn the Witcht és minden alkalommal a mentorát képzelte oda.
– Pontosan úgy, ahogy mondtam – feleli lassan Mori anélkül, hogy felé fordulna. A férfi a negyvenes éveiben jár, sötét talárt visel és jelenleg különböző növények szárított tetemét porciózza üvegcsékba. – Ma este szeánszot ülünk és elvárom a részvétet mindenkitől, aki a Coven tagja. Úgy gondolom, ez nem nagy kérés.
– Nyilván – vonja meg a vállát, és kinyúl az egyik felcímkézett üvegért. Nadragulya. A körmével kapargatja a zárpecsétet, miközben egymásnak koccannak a kis fekete bogyók. – Tanácsot akarsz kérni az előző supreme-től?
– Nem vagy vicces – mondja Mori hanyagul, ahogy a válla fölött pislant a fiúra. – Eszedbe se jusson elvinni innen bármit is. Erről már beszéltünk korábban.
– Ja, ja, semmi gonosz erők megidézése vagy sötétséggel babrálás, értem, értem – nyögi, és elnagyolt mozdulattal ejti vissza az üvegcsét a helyére.
Mori ugyan sosem mondott semmi ilyet, nyilvánvalóan a reputációját félti és a nyamvadt füveit, de hát mindketten nagyon jól tudják, hogy történnek balesetek. Ebben a században már nem annyira veszélyes dolog boszorkánynak lenni, csak szívás. Nagyon ritkán égetik meg az embert, a vízbefojtás népszerűbb és könnyebb is eltusolni, mint ahogy a véráldozatokat is.
És semmiféle gonosz erőkről vagy sötét entitásokról sincs szó. Természetesen Dazai is tudja, hogy létezik fekete mágia, sötét, kegyetlen, fullasztó, kiszipolyozó mágia, de nem érdeklődik a dolog iránt, mióta tudja, mi történt Nakahara Chuuyával. Ott volt, részt vett benne és nem bánta meg egy percét sem, mégis egész életében elkíséri majd a rituálé. Hét évesek voltak, Dazai éppencsak, és azért hurcolták oda, hogy közbeléphessen, ha valami félresikerül.
Nem engedhetünk meg több hibát, mondta az egyik felnőtt és akkor még nem értette.
– Nem szeretem, amikor szemtelen vagy – jegyzi meg a férfi, és Dazai akkor realizája, hogy előtte áll, hogy egészen eddig csukva voltak a szemei. Mori kezére bámul és a seszínű termésre az ujjai között, amit neki kínál. – Edd meg!
– Mi ez?
– Édeskömény. Javít az étvágyadon.
– Semmi baja az étvágyamnak.
– Edd meg! – biccent a növény felé ellentmondást nem tűrően, és nem tágít, míg Dazai nem enged.
Megforgatja a szemeit, elveszi a termést, de mielőtt a szájához emelhetné három kimért koppantás érkezik az ajtó felől, és magas nő lép be. A haja vörös, tökéletes és bonyolult kontyba tűzve, a sminkje a legprecízebb dolog, amit Dazai valaha ebben az épületben látott és pontosan tudja, hogy Kouyou hamarabb képes megölni bárkit, minthogy az illető akár pisloghatna. Tűkkel dolgozik, mérgekkel és szellemidézéssel, négy évvel idősebb Dazainál, másszóval esélyes arra, hogy a következő supreme legyen, ha Mori visszavonul, vagy történik vele valami. Dazai számításai szerint az utóbbi.
– Bocsánat a zavarásért – kezdi Kouyou, a hangja kimért, hűvös és leginkább leereszkedő –, de a vendégeid megérkeztek és rád várnak.
– Megyek – feleli Mori. Leteszi az utolsó üveget is, és gondosan maga előtt terelve vezeti ki Dazait. – Megtisztelnél minket azzal, hogy legközelebb felveszel egy nadrágot?
***
Odasaku a kertben ücsörög, a térdére fektetett könyvet bújja, sötét teát kortyol, a feje körül narancssárga pillangók kergetőznek és fáradtabbnak tűnik, mint általában.
– Odasaku! – trillázza Dazai, ahogy megáll előtte. A sarkain billeg és gyermekdeden vigyorog, mikor a másik felnéz. – Mori szeánszot akar tartani.
– Nagyszerű – sóhajtja a férfi. Behajtja a könyvet és felnéz Dazaira, a tekintete nem árul el semmit, de megakad a szoknyája peremén.
– Tetszik? Eszméletlen kényelmes, Kouyoutól kaptam.
– Úgy érted, loptad – mutat rá Sakunosuke.
– Részletkérdés – vonja meg a vállát, aztán törökülésben huppan a napmeleg kőre, onnan néz fel a másik férfira, összehúzott szemekkel hunyorog a könyvre, a lapok szélein undok barna foltok pecsétlenek, füst és elmúlás szaguk van. Dazai a könyv felé biccent. – Hogy haladsz vele?
– Még nem írtam bele semmit – sóhajtja Sakunosuke, és a csészéjéért nyúl. – Nem vagyok benne biztos, hogy Mori boldog lenne az ötlettől, hogy saját igézéseket írok.
– Semmi köze hozzá – húzza el a száját Dazai.
– Ő a supreme – mutat rá, mire a másik hangosan susszant és előre nyújtja a kezét, hogy az egyik pillangó a mutatóujja bütykére telepedhessen. Az érintés selymes és csiklandós.
Szeretné azt mondani Odasakunak, hogy ez nem mindig volt így és nem is marad így örökre, de már így is mindenki azt beszéli a covenben, hogy a következő supreme címére pályázik, hogy megvan hozzá a hatalma és a tehetsége. Márpedig Dazai nem ezt akarja. Nincs szüksége hatalomra vagy magas pozícióra, személy szerint nem is tervez addig életben maradni, hogy erre bármi esély legyen és nagyon reméli, hogy ezt Sakunosuke tudja is. Ha valaki, akkor ő.
A lágyan rebbenő szárnyakat bámulja, ahogy a narancs szárnyak feketébe futnak, ahogy megcsillannak a napfényben és a pillangó csápjai finoman felé rezdülnek. Annyira törékeny és esendő.
– Semmi köze hozzá – ismétli sokkal lassabban.
Aztán egészen gyorsan mozdul, a markába gyűri a pillangót, a törékeny szárnyak elporlanak és az ujjaira tapadnak, a satnya kis test összehúzott lábakkal esik elé a kőre és többé említésre sem érdemes. A társa, aki eddig Oda körül keringett reményvesztetten köröz tovább.
– Add a tenyered – kéri Sakunosuke és a háromlábú asztalkára teszi a könyvet a csészéje mellé. Vörös kendőt terít a térdére és türelmesen pillant Dazaira, aki vállat vonva, négykézláb mászik közelebb.
– Tudod, hogy nem fog működni – suttogja, de azért a sarkaira ül és Sakunosuke ölébe ejti a kezét, tenyérrel felfelé.
Nyílt titok, hogy Dazaion nem fognak a bűvészmutatványok. A varázslatok ózonszagú szikrája belevész a levegőbe, az átokzsákok semmivé foszlanak, az igézések már torokmélyen megfulladnak. Senki sem tudja, hogy csinálja, a mágia öröktől való, ősi dolog, saját tudata van és áramlása, eggyesek szerint mindenkiben ott van, mások szerint csak azokban, akik méltóak rá és... Dazaié néha megpróbálja felemészteni őt, sötét dolgokat suttog neki, lecsupaszítja és a csontjaiba vési magát.
Mori szerint Dazai mágiája gonosz, megtisztíthatatlan és vérszomjas. Sakunosuke szerint ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy Dazai rossz ember, inkább azt, hogy problémás.
Odasaku képes a jövőbe látni. Csak egy rövid ideig és néha ingára vagy tükörre van hozzá szüksége, néha az álmaiba szövődik látomás. Most a hosszú, inas ujjai várakozóan lebegnek Dazai tenyere fölött, nem érinti meg, csak elmímeli az illúzióját, hogy végigsimít a redőkön és a tenyere puha párnáján. A szemeit lehunyja, halkan mormol valamit, amit Dazai nem ért, de türelmetlenül nyalja meg az alsó ajkát és fészkelődik a sarkain. A szabad kezével a szoknyáját gyűrögeti.
Aztán hirtelen halgat el, zihál kicsit, az izmai megfeszülnek és a nyakához nyúl. Hosszú ezüstláncon sötét lila ametisztet húz elő a tunikája alól és minden ceremónia nélkül Dazai nyakába akasztja. És mielőtt értenyúlhatna, hogy a markába zárja, Odasaku lehajol és röviden az ajkainak préseli az ajkait.
Dazai sírni szeretne.
***
A tetőre menekül, a cserepek csúsznak a bakancsa alatt, komótosan szitál az eső, ahhoz nem elég, hogy elázzon, de ahhoz igen, hogy a haja kényelmetlenül nedves legyen. Magához karolja a térdeit, a távolba mered a haragos szürke felhőkre és a kéken derengő hegyekre a távolban, a mellkasát nehéz érzések nyomják, amiket még ő sem ért igazán, szeretné ledobni a létezés terhét, a sötétségbe süllyedni és beleolvadni a semmibe.
Annyira egyszerű lenne és annyira hiábavaló.
***
A balján Chuuya ül, a jobbján Mori, mert ennek így kell lennie, Odasaku messze tőle, az asztal túlfelén ül, az ujjai komótosan hevernek az asztallapon és Dazai végigmér mindenkit egyesével. Tizenhárman ülnek az asztalnál, aki feláll, annak meg van pecsételve a sorsa, Mori trükkjei mindig működnek és Dazai szeretne most azonnal felpattanni, szeretné, ha fogna rajta a dolog, de az élet nem ennyire egyszerű. Ha nem a férfi, akkor Chuuya tartaná vissza.
Még nem jött el az ideje.
Szeretné megérinteni az ametisztet a nyakában, köré fonni az ujjait, addig szorítani, míg át nem veszi a teste melegét, míg el nem tudja hitetni magával, hogy a gyertya remegő lángjának fényében egy apró, élő szív. Helyette a kezét ajánlja Chuuyának és elfogadja Mori száraz érintését.
Chuuya kesztyűt visel, de az ujjai melegek a tenyerében, a keze élére szorít és életesen beszívja a levegőt, ahogy az asztal közepén az egyetlen gyertyára mered. Dazai pontosan tudja, mennyire berzenkedik a szeánszoktól, az ő olvasatában a holtakat jobb békénhagyni és Dazai mélyen egyetért vele, noha egészen más okból. Ha egyszer végre meghalna, ő is dühös lenne, ha visszarángatnák.
– Tudasd velünk, ha közöttünk vagy – mondja Mori határozott, parancsoló hangon.
Az első dolog, amit Dazai megtanult, hogy soha ne mutasson gyengeséget természetfeletti entitások előtt, hacsak nem akarja, hogy elragadják a lelkét, vagy az örökkévalóságig kísértsék. Márpedig Dazait ismerve semmi ilyesmit nem akar.
Hosszú percekig nem történik semmi, legszívesebben Chuuya tenyerébe írná, hogy pszichokinézissel megmozdíthatná az asztalt a hecc kedvéért, de ahhoz el kellene engednie a kezét, amit nem tehet meg. Unalmában végül maga Dazai térdel bele az asztallapba, a gyertya meginog középen, viasz csöppen az asztalra és vállat vonva a supreme-re vigyorog, mikor az dühösen emeli rá a szemöldökét. Chuuya igyekszik a gallérjába rejteni egy horkantást.
Mori megszorítja a kezét, célzásértékűen erősen, és a következő pillanatban a gyertya felborul.
– Nem én voltam – vágja rá Dazai, de Mori lepisszegi, mikor a viasz vékony csíkban megindul az asztalon.
Majdnem szabályos kört ír le, ott, ahol Chuuya ül enyhén befelé ível, mintha a Valami menekülne a fiú elől, Akutagawánál viszont kicsúcsosodik. Higuchi riadtan nyikkan mellette és a székébe süllyed.
– Érdekes... – dörmögi Mori. – Imserünk téged?
A pillantása az ouija táblára rebben a Kouyouval összekulcsolt ujjai között, a tábla szélére viasz cseppen, vagy valami ahhoz hasonló és a kis háromszög először az IGEN-re, majd a NEM-re rándul. Aztán kilő, elsüvít a rezzenetlen Gin feje mellett és a falnak csapódik.
Aztán nagyon sok minden történt egyszerre.
Kouyou hátravetett fejjel, merev tagokkal kántálni kezd.
Dazai szemei előtt összemosódik a világ és hideg verejték csordul a halántékán.
A gyertya arrébb gördül és az asztallap lángra kap.
Dazai vért hány.
Chuuya utána kap, de az arca hangosan csattan az asztallapon, a lángok a haját nyaldossák és képtelen megmozdulni.
Mori é Hirotsu egyszerre üvöltenek utasításokat.
Odasaku széke vészjósló hanggal borul el, ahogy a férfi felpattan, hogy megkerülje az asztalt és elrántsa Dazait a tűz közeléből. Bármi közeléből, ami megkísérthetné.
Mori órájának számlapja szilánkosra törik és végre csend lesz.
A legelső dolog, amire Dazai emlékszik, hogy a hátán fekszik a márványpadlón, zihál és nagy kortyokban nyeli az égett szagú, állot levegőt. A repedésekre fókuszál a plafonon az árnyékok helyett, hárman hajolnak fölé, valaki a csuklójára szorított ujjakkal próbálja megmérni a pulzusát.
– Minden rendben lesz – mondja Chuuya szelíden, ahogy hátrasimítja a fufruját a szeméből. – Jól vagy?
– Igyál egy kicsit. – Odasaku óvatosan ülő helyzetbe segíti és poharat tol a szája elé. A üveg élesen koccan a fogainak és Dazai úgy érzi, köhögnie kell.
– Miért álltál fel? – csattan rá azonnal Chuuyába kapaszkodva. – Elment az eszed?!
– Nem hagyhatunk meghalni – muatat rá Mori, és elengedi a csuklóját.
***
Chuuya szobájában ülnek, Dazai szórakozottan forgat egy áldozati tőrt az ujjai között, az ágyon ül és felhúzott térdekkel figyeli a másikat, aki az asztalnál ül és szorgosan jegyzetel egy könyvből. Vörös tincsek hullanak az arcába, sietve a füle mögé igazítja őket, a járomcsontján szeplők futnak az orra felé, a szája körül megfeszül a bőr, ahogy koncentrál, a hetyke orra ráncba szalad és a hosszú, parázsszínű szempillák árnyékot vetnek a szeme alatti bőrre.
Chuuya gyönyörű.
– Mori még mindig haragszik – mondja végül Dazai, és kinyújtja az egyik lábát. Chuuya nem néz fel.
– Úgy viselkedtél, mint egy idióta. Mind meghalhattunk volna – dörmögi az orra alá, és lustán lapoz.
– Szerinted ki lesz a következő? – kérdezi szórakozottan. A lábujjait mozgatja, és összeráncolt szemöldökkel koncentrál, hátha ezúttal sikerül lángralobbantania őket. Hát, nem. – Mármint, amikor Mori meghal.
– Néha komolyan nem értem, mi van veled – pillant rá végül. A tekintete dacos, rezzenetlenül mered rá, és a tolla végét rágja. – Mori még rohadt sokáig...
– Hmm, talán Hirotsu. Ő a rangidős, nem? Bár az öreg már itt volt az előző supreme idején is. Akkor talán Ango! – Az arca hirtelen elkomorul és leszegett állal borul oldalra, bele Chuuya mindig virágillatú, ropogós ágyneműjébe. – Ah, nem, Ango biztosan nem... Odasaku, talán...
– Dazai.
– Ehh, te túl mélynövésű vagy, nem vennének észre eléggé az emberek – horkantja, de az arcát a takaróba fúrja, hogy ne kelljen a másikra néznie.
– Tudod, hogy esélyem sincs, ugye? De ha lenne is, sosem árulnám el Morit – csettint a nyelvével, aztán visszafordul a jegyzeteihez.
És Dazai nem válaszol semmit, csak hümmög és átadja magát a mellkasára telepedő ólomsúlyú fáradtságnak.
***
A hátsókertben fekszik narancssárga krizantémok, búskomor sisakvirágok, kíváncsian meredező keserű csucsrok és fehérlő vérzőmák között. A hasán összefont ujjai körül dongó szédeleg lustán, felhúzza a térdeit és a fekete földbe süllyeszti a lábujjait, lassan lélegzik, a szíverrését a levegő áramlásához igazítja, magában számol és igézéseket vesz sorra ősi nyelveken.
– Meghaltál? – dörren rá Chuuya, és a bakancsa oldalával rúgja combon.
– Au – válaszol, és lassan nyitja fel a szemeit, hogy védje magát a napfénytől. – Mit akarsz?
– Miért bújkálsz idekint?
Dazai horkant és újra becsukja a szemeit, a szemhéja belseje Chuuya hajszínét idézi, aztán vacogó árnyék kúszik elé, felé meresztgeti a sötét fogait, próbál belémarni, de túlságosan messze van és nem is valódi. Érzi, hogy az egyik dongó a mutatóujja bütykére telepszik, finom virágport szór a bőrére és kíváncsian forgolódik.
– Mori beszélt reggel a Tanáccsal – folytatja bizonytalanul, és Dazai mellé telepszik. Felhúzott térdekkel ül, az ölében gyűrögeti a kalapja karimáját és a száját rágja.
– Hallottam.
– Valaminek a megpecsételéséről beszéltek, meg áldozásról – magyarázza, és a kék pillantása Dazai felé rebben. – Szerinted...?
– Téged nem fognak bántani, ha ettől félsz – sóhajtja Dazai, és az oldalára hengeredik. – Túl kicsi vagy áldozatnak.
– Rohadj meg! – Chuuya felé tartja a középső ujját, aztán célzatosan térden rúgja. Dazai a bokájára kulcsolja az ujjait. – Mindenki arról beszél, hogy te leszel a következő. Mori is téged akar.
– Mori meg akarja tartani a pozícióját – csóválja a fejét, és a finom bőrt cirógatja ott, ahol véget ér a nadrágja. – Ott voltam, amikor supreme lett, tudtad?
Persze, hogy Chuuya nem tudta. Csak ő és Mori tudtak róla, és Dazai biztos benne, hogy a jelenlegi supreme nem dicsekedett ilyesmivel. Mori nem ostoba, és ezt mindketten nagyon jól tudják.
– Milyen volt?
– Velem rajzoltatott pentagrammát az ágya alá, mert kicsi voltam és befértem, az átokzsákot egy nekromanta lány csinálta, aki alig volt idősebb nálam. Pillangós csatot viselt és üres volt a tekintete – magyarázza lassan, és a saját szemeire bök, amikkel most Chuuya arcát figyeli. Aztán keserűen elmosolyodik és végighúzza a hüvelykujját a nyaka előtt. – Aztán a telihold fényénél elmetszette a torkát és igézést festett a falra a vérével. A jó igézéshez legalább ketten kellenek, ezért volt szüksége rám...
– … hogy ne térjen vissza a lélek – fejezi be Chuuya, aztán hirtelen kapja fel a fejét. – Nem tudta, hogy ha te csinálod, semmit sem ér az egész?
Dazai vigyorogva rázza meg a fejét, és egy pillanat múlva mindkettejükből kirobban a fuldokló, kérlelhetetlen nevetés. Ezzel veszélybe kerül a búvóhelyük, de nem számít, mert Chuuya fehér fogai ragyognak a napfényben, a szemei körül összeszalad a bőr és megfeszül a járomcsontja.
***
– Honnan tudod, hogy ember vagy?
Chuuya mindig akkor kérdez furcsa dolgokat, amikor nincs teljesen magánál. Ezúttal az újhold sötétjében egymásba karolva táncolnak körbe-körbe, sokkal inkább botladoznak, míg tőlük pár méterre Higuchi és Gin ugyanígy tesznek, Tachihara ütemesen dobol egy bőrdobon, míg Akutagawa apró macskacsontokat dobál a máglyára. A palást- és rutafű szaga fehér füstként gomolyog körülöttük, Dazai könnyűnek érzi tőle magát, vidámnak és furcsán viccesnek Chuuya homályos tekintetét és vörös haját. A füsttől és a bortól, ami körbejár köztük.
– Nem vagyok – feleli kacagva, és nem igazán zavarja, hogy kimaradnak a termékenységi rituáléból, mikor a szeme sarkából elkapja, hogy Higuchi csókra hajol, Gin pedig lesodorja a szőke nő válláról a vérszínű köntöst. – Nem érzek semmit, pedig ettől vagy ember, nem? Hogy örülsz és haragszol és szomorú vagy.
– De én az vagyok? – kérdezi, és a szemei hatalmasak, ártatlanok, őszinték. Dazai tekintete a vörös ajkaira rebben és a dobok egyre hevesebb ritmust járnak, halk nyögések vegyülnek bele és mély hangú kántálás.
– Emberibb vagy bármelyiküknél – bök az állával a többiek felé.
Higuchi és Gin állatias ütemben szeretkeznek a fűben, a hangjaikat nem nyomja el egészen a tűz ropogása és Tachihara dobolása. Akutaagawa már nem kántál, helyette a máglyára önti a maradék bort és a felcsapó lángok közé veti a virágkoszorúját. Dazai tisztán látja Higuchi mellbimbója körül a vérrel festett rúnákat, ahogy nedvesen csillannak minden mozdulatra.
– Nem akarok valami mással osztozni a testemen és a tudatomon – vallja be Chuuya sírós hangon, és Dazainak fogalma sincs, mikor hagyták abba a forgást.
***
Dazai fejében a sötétség hatalmasabb, mint valaha, megfojtja és a suttogás tompa, távoli üvöltéssé erősödik, noha mindig ugyanazt ismétli.
Öldmegmagadöldmegmagadöldmegmagad
A mágia belülről feszíti a testét, át akarja rágni magát a bőrén, mert kevésnek érzi a gazdatestét és személyes börtönnek Dazai létezését.
Ruhástól ül a macskalábú kádban, a sötét szoknyája vizesen tapad a bokáira, körülötte a kövön megrebbennek a gyertyalángok és hideg vér csöpög a vízbe, gyűrűt vet és vörösre festi, de nem számít, mer az árnyak ott vannak a víztükör mögött és éhesen várnak.
Mori szerint semmivel sem segíthet magán.
Dazai a mellkasához szorítja az ametisztet és addig kántál, míg teljesen be nem reked.
***
– Van egy ötletem – mondja egyszer, mikor a tetőn ülnek Chuuyával. A vállukon ugyanaz a szúrós, kockás pléd, a napfelketét nézik és Chuuya levendula-dohányát szívják bármiféle álom reményében. – Jobban mondva egy javaslatom.
– Nem szokott jól végződni, de folytasd – fanyalog Chuuya, és hátradöntött fejjel fújja ki a füstöt.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, meg tudlak szabadítani Arahabakitól.
– Hogy az ízléstelen vicceidért le foglak rúgni innen, és Mori megbaszhatja.
Dazai élesen, jóízűen felkacag, aztán úgy tesz, mintha könnyeket söpörne ki a szeméből. Az egyik válláról lecsúszik a pokróc, de nem nyúl utána. Helyette Chuuyához fordul és összefűzi azokat az ujjaikat, amikkel a dohányt tartja. A parázs olyan színű, mint Chuuya haja, vagy talán fordítva.
– Komolyan beszélek.
– Avass be, aztán elmondom, érdekel-e.
– Odasaku könyvében találtam valamit, ami működhet. A megfelelő hozzávalókkal nekünk sikerülne, akkor is, ha nem egyszerű – magyarázza tárgyilagosan, és a kékes szürke horizontot bámulja.
– Mi kell hozzá? – kérdezi Chuuya, és a hangjában gyanakvás bújkál.
– A szokásos unalmas füvek, némi vér, gyertyák, holdtölte és egy test.
– Dazai...
– Nem érted, ugye? – mereszti rá a szemét, és nagyot szív a saját cigarettájából. – Az én testemben elpusztulna. A mágiám kizárja és... – itt összepréseli az ajkait és hirtelen engedi fel őket, olyan hangot produkálva, mint amikor szétpattan egy buborék – … megsemmisíti.
Chuuya szemöldökráncolva bámulja hosszú percekig, a szavain rágódik és lepöcköli a csikket a tetőről, hogy meg sem nézi, merre pattan. A hajába túr, a vörös tincsek közé markol és beharapja az alsó ajkát.
– Nem tetszik az ötlted – szögezi le végül, és értetlenül csóválja meg a fejét. – Miért most?
– Mert Morinak és a Tanácsnak egy szűzre van szüksége – feleli színtelen hangon, és addig tartja lenn a füstöt, míg apró csillagok nem robbannak mindenséggé a szemei előtt.
– De... ó. Ó.
Nem a szüzességén, vagy magán a szexen van a hangsúly és ezt mindketten tudják. Mindketten ott voltak. Egy istennek olyan testre van szüksége, ami még korrumpálatlan, ami nem járt az orgazmus földöntúli extázisának magasságaiban, olyan testre, ami nem volt még semmilyen mágikus kötés eszköze. A körülmények teljesen kedvezőek és a következő holdtölte hamarabb lesz, mint a Tanács ülése... Dazai mindent előre eltervezett, a tekintete lángoló és elhivatatott, rettentethetetlen.
– Nem akarlak megerőszakolni – nyekergi végül, és ellopja az egész pokrócot, hogy belecsomagolja magát, mintha ezzel megvédhetné magát a valóságtól.
– Teljes mértékben konszenzuális a dolog – biztosítja Dazai, és a nap első sugaraiba hunyorog, aztán hirtelen ugrik fel, noha kicsit megcsúszik a cserepeken. – Te megszabadulsz a kis problémádtól, én nem leszek eszköz valaki más kezében, mindenki boldog. Hát, szinte mindenki.
– Várj! – kiált utána és Dazai nem tudja, hogy Chuuya arcát az éles sárga fények színezik-e rózsaszínre. – Megcsókolhatlak? Ha már...
– Chuuya, Chuuya, mikor lettél ilyen szentimentális? – kérdezi harsányan, és egyedül hagyja az ébredező világgal.
***
A padláson vannak, mert a tetőablakok rengeteg fényt engednek be és elég távol vannak a hálószobáktól. Dazai fekete nadragulya lével húz szabályos kört a padlóra, Chuuya ezen belül, heves mozdulatokkal kever örvényt a hímporral hintett sötét masszába, amit a szeánszkor megidézett szellem hagyott maga után, és lassan vág heget a saját tenyerébe, hogy friss, meleg vért csorgasson a tálba. Aztán Dazai kezéért nyúl.
– Még meggondolhatod magad – súgja, és figyeli, hogy a másik vére keveredik a masszával. A sajátja vörösre színezi a kis, dísztelen ádozati tőr nyelét.
– Persze, persze – hagyja rá, és végignyal a seben a tenyerén mielőtt elkezdené meggyújtogatni a gyertyákat. – Hogy akarod?
– Nem tudom. Eléggé kicsi kört rajzoltál.
– Nem volt útmutató, hogy mekkorának kell lennie, és amúgy is, a te méreteidnek pontosan jó lesz – feleli csípősen, de miután elrázza a gyufát összebb húzza magán a selyemköntöst.
– Lehetne, hogy pont most ne hülyéskedj? – forgatja meg a szemeit Chuuya, aztán felkínálja a tálat. Dazai úgy érzi, valami figyeli a tükröződés túloldalán. – Te kezded.
– Jól van – sóhajt hosszan, aztán Chuuya kézfejére simítva hajol közelebb és hosszan kortyol a tálból. Az ajkai vöröses-feketék, ragadósak és úgy érzi, hányni fog. – Rajta! Nem is olyan rossz.
Cserélnek, mert neki kell felajánlania a tálat, és Chuuya majdnem kiveri a kezéből a keveréket, ahogy megfeszül. Elsápad, aztán elzöldül, vészjóslóan csuklik egyet, de végül legyűri. A meztelen talpával rrúgja meg Dazait, aki igazán nem bánja.
– Akkor...
– Uhm... jah...
Dazai lassan hajol előre és óvatos csókot kortyol Chuuya ajkaira. Aztán újra. Az ajkai nedvesek és forróak, a furcsa keveréktől ragacsosak és fémízű keserűek, mégis szomjasan nyal végig az alsó ajkán. A gyomra belebizsereg abba, ahogy Chuuya az alsó ajkára harap. Megszívja és kíváncsian közéjük nyal, miközben finoman hátratolja Chuuyát ülő helyzetbe. A tárdeire feszíti az ujjait, széttárja őket annyira, hogy közéjük fúrhassa magát, a selyemköntöseik megcsúsznak egymáson, a fiú lehelete forró a bőrén, egy pillanatra lehunyja a szemeit és lassan, kínzóan lassan Chuuya combjára simít a köntös alatt.
A bőre forró és selymes, az izmai alatta kemények, ahogy lassú köröket masszíroz bele a hüvelyujjával és újra az ajkaira hajol, mikor Chuuya a vállába kapaszkodik, a hajába túr és a tarkójára mar a körmeivel. A nyelve a nyelvére olvad, forró és nedves és lüktető, és kicsit megint megharapja, ahogy sután fészkelődnek, hogy ne rúgják fel a gyertyákat.
– Minden rendben? – kérdezi Dazai kifulladva, és Chuuya levegő után kapkodva bólint.
A kis, díszes tégely után tapogatózik, de hátravetett fejjel nyög, ahogy Dazai a nyakába kóstol, a vállgödrébe és a fogai a kulcscsontját karistolják. Ösztönösen löki előre a csípőjét és egymásnak dörzsöli a félkemény merevedésüket, miközben határozott mozdulattal oldja ki Dazai köntösének övét. Lerázza magáról az anyagot és szinte letépi Chuuyáról, ahogy a hasfalára simít, a bordáira és vissza, hogy végül megtámaszkodjon a medencecsontján.
– Vigyázz a gyertyával – figyelmezteti Chuuya, ahogy figyeli Dazait, aki átveti a lábait a csípőjén, a térdeivel fogja közre az oldalát és ő felhúzza a sajátjait, hogy megtámassza a hátát.
A tenyeréről a vért kereszt alakban keni Dazai mellkasára, a közelsége perzselő és ismeretlen és többet akar belőle, ahogy a bőrébe kóstol, aztán az ajkaiba és megint a bőrébe.
A fenekére vezeti Chuuya kezét, elégedetten nyög, amikor az ujjai a puha bőrbe mélyednek, és a vállának préseli a homlokát, ahogy finoman masszírozza bele a síkosítót. Remegősen sóhajt és Chuuya oldalának feszíti a térdeit, mikor belévezeti az egyik ujját.
– Jól vagy? – kérdezi rekedten, és érzi, hogy Dazai megfeszül az ujja körül. Talán nem a megfelelő pózt választotta, de a kör körülöttük tényleg kicsi. – Szeretnél...?
– Nem. Nem, folytasd, minden rendben – mondja lassan, és végre, végre felnéz. A szemei furcsán csillognak és hosszan préseli az ajkait Chuuyáénak.
– Dőlj nekem – kéri Chuuya, és a szabad kezével maga felé dönti. Dazai engedelmesen előre dől, a vér a mellkasán Chuuya bőrére tapad, a hold fényében szürkének tetszik a bőre és porcellánszerűnek.
Így jobban hozzá fér, a második ujjára élesen szívja be a levegőt, de lasssú köröket ír le a csípőjével körülötte és Chuuya hagyja neki, mert szeretne az ő tempójában haladni, mert teljesen kemény és nedves és lüktető és képtelen mit kezdeni az érzéssel.
Aztán Dazai elrántja a kezét, engedi, hogy a síkos ujjak a combjába marjanak, és félig térdelve, félig guggolva ereszkedik rá. Visszatartja a lélegzetét, megfeszül és beharapja az alsó ajkát, a sűrű szempillái az arcán remegnek és Chuuya felsimít a combján, aztán vissza a térdéig és újra, halk, biztató bókokat becéz a vállára, a kulcscsontjára és nagyot nyel, mikor Dazai végre, reszketegen, halványan felnyög.
És ahogy mozogni kezd Chuuyán, az ágyékába és a gyomrába forróság költözik, a bőre lángol és fázik, az izmai megfeszülnek, egymás ajkai közé zihálnak és nyögnek, a fogaik összekoccannak és Dazai Chuuya alsó ajkába tép, a saját vérét nyalja róla, miközben barázdákat karmol a hátába és a vállába. És Chuuya belékapaszkodik, közel tartja magához, szeretné felfalni, a benne szunnyadó erő szeretne kitörni és bekebelezni, szédül és homályosan lát és Dazai nevét nyögi, ahogy a combja alá nyúl, hogy segítsen neki.
Chuuya orgazmusa hirtelen és forró, torokmélyről szakad ki belőle a nyögés, feljebb és feljebb löki magát, a feje hátrabicsaklik és önkívületben szorítja Dazai bőrét, ahogy az élvezet lassú hullámokban söpör végig rajta. Nem kap levegőt és nem lát, nem érzi, ahogy Dazai a vállába harapva nyüszít és tovább mozog, lassabban, elszántabban.
Amikor a combjai közé nyúl, hogy megmarkolja, Dazai hangosan kap levegő után, a nyelvével nedvesíti meg az ajkait és lehunyja a szemeit. Beleolvad az érintésbe, hozzá igazítja a mozdulatait és Chuuya nevét nyögi, ahogy végigsöpör rajta az orgazmus. A háta megfeszül, az izmai Chuuya köré feszülnek és hosszú, forró csíkban sperma fröccsen a kezére, ahogy még utoljára csókra hajol.
Ez most lusta, hasonló, mint a legelső, kicsit álmoskás és szikrák pattannak a nyelvéről, mikor elhúzódik.
– Hogy érzed magad? – mosolyog rá Dazai. Még mindig zihál, a haja csapzottan tapad a homlokára, de remegő ujjakkal simít egy tincset Chuuya füle mögé, ahogy a fiú felhúzott térdeinek dől.
– Semmi szokatlan – ismeri be, ahogy az ujjabegyeivel lassan simít végig Dazai combjain és csípőjén. Aztán finoman megemeli és hagyja, hogy visszaereszkedjen a hasára, figyelmen kívül hagyva a lassan gyűlő spermatócsát, amit hagy. – Szeretnél egy fürdőt?
– Még nem – rázza meg a fejét, és csücsörítve mered az egyik gyertyára Chuuya háta mögött.
A láng lassan megremeg, aztán elalszik, vékony füstcsíkot hagyva maga után. A többi követi, a nadragulyakör felfodrozódik és Dazai torka hirtelen lesz homokszáraz. A köhögés váratlanul buggyan fel belőle, fekete vért permetez Chuuya mellkasára és arcára, a saját ujjaira, amiket a szája elé kap és Chuuya tekintete rémületet tükröz, olyan halálfélelmet, amit Dazai soha nem érzett.
És a fogai vacogva koccannak össze, az ajkai fázósan változnak lilába és kékbe, miközben a bőre lángol, a belsőszervei máglyán égnek a csontjaival és képztelen megmozdulni, hörögve kap levegő után és a padlóra roskad, a saját hajába tép, az öklébe harapja az üvöltést, de sajognak a fogai és mikor Chuuya a hátára fordítja, vér csordul a szemeiből, az orrából...
– Dazai! – üvölti, és a neve végigvisszhangzik a padlásszobán, ahogy Chuuya az ajtó felé pislant, aztán vissza rá, mert nem akarja egyedül hagyni, de segítségre van szüksége. – A francba... A francba...
***
Fehér párnák közt tér magához, a napfénytől fájnak a szemei, hasogat a feje és száraznak érzi a száját. Az éjjeliszekrényen egy csokor nárcisz sárgállik fehér vázában, próbál elfordulni tőle, de mindene hasogat, a térdei vészesen roppannak és nehéznek érzi mindenét.
Mellette a széken Odasaku a könyvét olvassa, a fészkelődésre felkapja a fejét, az arca kifejezéstelen, a szemei megkönnyebbülést tükröznek. Lassan teszi félre a könyvet és segít Dazainak feljebb ülni, a háta mögé csúsztatja a párnát és szótlanul vár, hogy megszólaljon, noha Dazia nem biztos benne, hogy tudja, mit akar mondani.
– Szomjas vagyok – böki ki végül, noha a hangja erőtlen és távoli. Az egyik füle tompán zúg, de lehet, hogy a zúgás inkább valami nála hatalmasabb lény suttogása.
– Elment az eszed? – Odasaku nem emeli fel a hangját, mégis feddőnek hat, ahogy vizet tölt egy kancsóból és óvatosan Dazai kezébe adja a poharat. – Mégis mit gondoltál?
– Mori--
– Mori őrjöng – vág közbe, és Dazai elégedetten elmosolyodik. – Te... Téged komolyan nem érdekel az egész? Amit Chuuyával műveltél, vagy magaddal...
– Sikerült? – kérdezi hirtelen, és kishíján kiönti a vizet, szóval Odasaku elveszi tőle.
A férfi nem válaszol, és Dazai az ablak felé pillant, mérlegeli magában a teste jeleit, keresi a változást, az egyértelmű jeleket. Nem talál semmit.
Nincs suttogás.
Nincs sötétség.
Nincs semmi.
Nem feszíti a mágia, nem akarja semmi lenyúzni az eleven testét, hogy valami éterire és sebezhetetlenre cserélje, semmi nem akarja kilökni és az egész ijesztően békés és nyugodt. Üres, és csak arra vár, hogy Dazai megtöltse érzelmekkel, gondolatokkal, vágyakkal és emberi dolgokkal.
– Chuuya jól van? – A hangja felismerhetetlenül sírós és büszke.
– Egész nap kint ül a kertben és verseket ír. Legalább is ezt mondta, nekem inkább tűnt kötésmágiának. Szóljak neki?
Dazai megcsóválja a fejét, újra az ablak felé pillant, aztán visszacsúszik a matracra és az orráig húzza a ropogós, fehér takarót.
– Szerintem visszaalszom.
***
Chuuya akkor is a kertben van, mikor a legnagyobb szüksége van rá. Mikor a démonai helyett a gyász marcangolja a lelkét, lassan, fájdalmasan kérődzik rajta és nem engedi el egy pillanatra sem. Ott ül ahol korábban Odasaku, a kis asztalon félig teleírt könyv és vörös színű tea, felkapja a fejét Dazai érkeztére, zavartan tűr a füle mögé egy tincset és kezét nyújtja neki.
Dazai elfogadja és sírósan felcsuklik, a szemei vörösek és sötét karikák szegélyezik, elsőre úgy tűnik, jól van, és Chuuya tudja, a kirágott ajkaiból tudja, hogy a sebei belülről fakadnak.
– Nagyon sajnálom – mondja csendesen, és feláll, hogy az ölelésébe vonja a másikat.
Ez most teljesen más, ebben semmi erotikus nincs, keményen karolja át a mellkasát, a lapockáit dörzsöli, a haját simogatja és Dazai a vállára hajtja a homlokát. Egészen meggörnyed tőle, a csigolyái fenyegetően merednek keresztül a bőrén, vesz egy mély levegőt, aztán egy másikat és Chuuya hajába markol.
– Odalöktem neki magam helyett – suttogja rekedten, és úgy érzi, összecsuklanak alatta a lábai. Szoknyát visel, hogy ne láthassák a térde remegését. – Tudhattam volna, hogy el fogja venni tőlem az egyetlen dolgot, ami számít. Hogy--
– Nem a te hibád volt – szakítja félbe Chuuya, és még párszor elismétli. – Sakunosuke tudta, mit vállal és beleegyezett. Nem tehettél semmit.
– Én... elmegyek innen. Még ma.
Nem hívja, és Chuuya pontosan tudja, miért.
***
Gyermeteg csillogással a szemeiben figyeli, ahogy Chuuya fürge ujjakkal sárga koszorút fon, halkan dúdol hozzá és néha mosolyogva pillant fel Dazaira, aki sugárzó mosolyt villant rá cserébe.
Egy gombakörben ülnek összefont lábakkal, sötét üvegből bort kortyolnak és Dazai néha lepöcköli a pitypangok fejét. A nyakában hosszú láncon ametiszt lóg, néha megcsillan rajta a napfény, amikor levegőt vesz és ettől olyan, mintha a kristály is lélegezne. Mintha Odasaku is lélegezne.
– Izgulsz? – kérdezi, ahogy figyeli a sárga fej útját Chuuya térde felé, aztán inkább a százszorszépek felé terelődik a figyelme.
– Nem különösebben – vallja be, és halkan káromkodik, ahogy visszafűz egy zöld szárat. – Hiányoztál.
– De most már maradok – biztosítja, és apró karikába fűzött százszorszépet nyújt felé. – Add a kezed.
Chuuya mosolyogva nyújtja oda a balját, és Dazai ráhúzza a zöld karikát, mint egy gyűrűt, mintha a virág feje apró, fehér-sárga kő lenne. Hagyja, hogy a bütykeire csókoljon, aztán a kézfejével simít az arcára, a bőre napmeleg és puha.
– Nem én öltem meg – jegyzi meg végül a kezeit bámulva. Az utolsó simítást végzi a koszorún, felemeli és megforgatja párszor, hogy ellenőrízze.
– Tudom.
– Nem én voltam, de ott voltam, és... néha azt kívánom, bárcsak te is ott lettél volna – folytatja. – Most te lehetnél a helyemben.
Dazai megrázza a fejét, aztán kicsit előredől, és Chuuya úgy koronázza meg a koszorúval, mintha király lenne a saját élete fölött. A puha, meleg, virágillatú tenyereibe fogja az arcát, a hüvelyujjai hóbortosan szaladnak végig a szemei alatt, kiélvezi, hogy most már nem kell kesztyűt hordania és szeretetteljesen rámosolyog mielőtt napízű csókot csen az ajkairól. Dazai lehunyja a szemeit, belesimul az érzésbe, Chuuya ismerős ízébe, a melegébe, a közelségébe.
– Tudod, hogy nem lehet. Akkor este megöltem Arahabakit és vele halt mindenem. – A mellkasára szorítja a kezét, úgy pislog Chuuyára, aki a száját rágja. – Nem tartozhatom egy covenhez sem többé.
– Az enyémben mindig lesz helyed – biztosítja, és szórakozottan hinti be virágporral a járomcsontját. – Mostmár én vagyok a supreme, enyém a döntés. A Tanács csináljon, amit akar, mert nem bánthatnak többé.
Dazai vakító mosolyt villant felé és újabb csókra hajol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése