2019. január 1., kedd

Hortenzia~


Voltron nyolcadik évad fix-it, mert muszáj voltam. Most ajándék korhatár nélküli Klance-szel és virágokkal.


Hortenzia
|| Köszönöm, hogy megértesz! ||





  Lance tenyere forró a bőrén, az érintése otthonos, régről ismert és Keith összes érzéke a gyomrába ugrik tőle. Még mindig. Magasról, keskeny sugárban locsolja a vizet egy robusztus fémkannából, a kis palánta, apró zöld hajtás csupán, hálásan kortyolja és összemosolyognak. Lance mosolyán árnyék, a gesztus csak homályos maszata annak, amit Keith régről ismer, és nem igazán tudja, milyen véleményt is illene formálnia a dologról. Vagy, hogy illene-e egyáltalán.
  – Fáradtnak tűnsz – jegyzi meg Lance, és a kannát a földre huppantja, ahogy a sarkain hintázik és a zsebébe süllyeszti a kezeit.
  Mindig ez megy közöttük. Lehetne egyszerű, udvarias csevegés, a kötelező körök, külső szemlélő szerint talán az is, de ők tudják, hogy ez többről szól, mert minden válasz számít. Minden lehetőség számít.
  – Vizet vittünk a Krellre – meséli türelmesen, mert ezen a helyen csak így lehet, mert Lance-szel csak így lehet. – Egy eléggé fárasztó beszélgetésen vagyok túl, hála Elderbug Blate-nek.
  – Biztos vagyok benne, hogy megoldjátok – nyugtatja Lance, és a tekintete azt üzeni,
Hiszek benned. És Keith hálásabb érte, mint amennyire elmondhatná. – Tudod, hogy segítek, bármiről is legyen szó.
  Tudja, de nem kéri, mert Lance-nek most időre van szüksége. Magával és a világgal. Az új helyzettel és a veszteséggel, ami idő közben valaki mássá formálja abból a csipkelődő, heves kamaszból, akit megismert. Hátul, a dereka mögött fűzi össze az ujjait, a tartása egyenes és Lance talán nevetne, ha bevallaná, hogy egy egészen kicsit melege van az egyenruhájában. Vagy nem. Szereti a lezserségét, a világos kantáros nadrágját a fű- és földfoltokkal, a könyékig feltűrt kék ingét és a kék sávokkal keretezett szeplőit. Nagyot nyel, lassan lépdel, határozottan, figyeli a rózsaszín és zöld méheket, a számára ismert és ismeretlen virágokat, mert mindig ez van.
  Ez az életük.
  Keith segít. Ételt és vizet oszt, takarót és gondoskodást, megmaradt űrbázisokat rombol, hogy lakóövezeteket építhessenek a helyükre. Rosszabb napjain űrszemetet (többnyire galra cirkálók és fegyverek) takarít el valami olyan fekete lyukba, ahol senkinek nincs útban. Segít a világnak feldolgozni a háborút, hogy minden megint rendben legyen, és ez nem egyszerű. Túlságosan sokszor fáradt, de ha remegő izmokkal, zsongó fejjel is, de eljön, mert tudja, hogy Lance örül neki. Hogy neki beszélhet a virágairól, az érzéseiről, az egész gazdaságáról. Kivéve a veszteségéről. Arról sosem.
  – Attól, hogy a szemeddel fenyegeted az azáleákat, még nem fognak gyorsabban nőni – súgja Lance egészen közelről, és Keith hosszan szívja magába a szavakat, mert öröm csordul bennük.
  Egyszer rákérdezett, és Lance azt mondta, az azálea az első szerelem virága.
  – Lehet, hogy viszek egy csokorral.
  – Találkoztál valakivel, és nem is mondod? Ismerem? – kérdezi, és a mozdulat félbemarad, amivel oldalba akarja bökni.
  – Shirónak – teszi hozzá sietve, és a kövek csikorognak a talpa alatt. Lance világa nyugodt, békés, csendes és illatos. Nem akaródzik a szemeibe nézni. – Tudod, hogy én...
  – Keith – kezdi lassan, és ízlelgeti magában a nevét egy darabig –, magányosnak érzed magad?
  – Már megszoktam egyedül – vonja meg a vállait, és a nyelvébe harap, mert tudja, amint kimondja, hogy azt kellett volna mondania, nem magányos, mert ott van Krolia és ott van Cosmo, és ide is bármikor jöhet, ha arról van szó.
  – Szeretnéd megnézni a borjút? Délelőtt született – ajánlja Lance hirtelen, mert valahonnan tehén bőg feléjük. – Vagy sietsz?
  Lance-t boldoggá teszi az új élet, az éles, próbálkozó bőgés, az ingatag lábak remegése, a cuppanó szürcsölés, amivel a borjú az anyja tőgyére tapad, és Keith egészen meghatódik, pedig az orrába istállószag telepszik, amitől tüsszenthetnékje van és úgy érzi, le kell tusolnia.
  Mindketten a kapura támaszkodnak, a könyöke Lance könyökéhez ér és Keith nem érzi úgy, hogy bárhová mennie kellene innen, hogy bármi mást jelenthetne az otthon.
  – Megígértem Kroliának, hogy benézek – vallja be végül. Hirtelen szakítja szét a köréjük ülő csendet, idegennek érzi a saját hangját. – Elküldte a koordinátákat, valahol a Niloofar közelében vannak Kolivannel.
  – Az nem a Karthulian Rendszerben van? – Lance kék sávjai ráncokba futnak, mikor összevonja a szemöldökét gondolkodás közben. – Ott még háború van, nem?
  – Ja, meg homok.
  Keith szinte soha nem beszél Lance-nek háborúról, arról, hogy az univerzum néhány szegletében még mindig egymásnak esnek különböző fajok, vagy egy bolygó ugyanazon lakói pusztán politikai nézetkülönbségek miatt, vagy természeti javak miatt. A zavargások megszüntetésével az anyja, a háború áldozataival ő foglalkozik. Értelmet kell találnia azok életének, akik a háború végével elvesztettek mindent.
  Mire felocsúdik addigra Lance már nincs mellette, egy csapat alacsony virág között guggol, a háta meghajlik és a színes szirmokat cirógatja, suttog nekik, aztán felegyenesedik, a mosolyában van valami megfoghatatlan, és takaros csokrot nyom a kezébe.
  Sarkantyúvirág. Azért ismeri, mert Lance ismeri, mert vele volt, amikor április közepén ültette őket. Akkor még úgy érezte, nincs kiút. Orrát a puha szirmok közé fúrja, a mosolya virágporos narancssárga és vörös.
  – Anyukádnak.
  – Még a vasvirág sem hervadt el. – Keith a virágok közül pislog rá, Lance szemei visszatükrözik az eget felettük.
  – Amikor kinyíltak, a színükről Krolia jutott eszembe – meséli, és a farmere zsebébe süllyesztett kezekkel úgy néz ki, akár egy csenevész kisfiú. Keith szerint így nézhetett ki, mikor még Kubában lakott.
  Talán mégsem változtak annyit, amennyit hitte.

×××

  Amikor legközelebb jön, Lance a primuláknak énekel. A nyelvet nem érti, a gitár idétlen szögben van a combjára fektetve és úgy pengeti, mintha hárfán játszana. Keith a borostyán mögül figyeli, a lába nem ereszti közelebb, az elmúlt félóra eseményei nem eresztik közelebb.


… Si la mar fuera de tinta
Y el cielo fuera papel,
No se podría escribir
Lo mucho que es mir querer...

  Lance hangja megtörik a sorok végén, elcsuklik és Keith össze akarja fércelni. Úgy érzi, mintha rajtakapta volna valamin, ami csak az övé és ez talán azért van, mert Lance évek óta magába fojtja a dalait, nem beszél az anyanyelvén sem, csak akkor, amikor reszketve, nyirkosan ébred rémálmokból. Most halványan derengenek a kék jelek a járomcsontján és Keith elfordul, elmegy, mert ez az a része Lance életének, amiről senkivel nem beszél, amit még neki sem említett korábban.
  És ő szeretné meghagyni neki.

×××

  A levegőben gyümölcs és tea illat terjeng, a kerti asztalon rózsaszín szegfűszálak pihennek mentaszín vázában és Lance magának jegyzetel valamit egy datapadba. Fel sem néz rá, csak az ölébe fekteti a kütyüjét kijelzővel lefelé, és a teáskannát babrálja, egészen addig, míg Cosmo a másik tenyerébe nem nyal.
  – Ó, hé! Hello! – Míg Keith csikorogva kihúz magának egy széket, addig Lance a tenyereibe fogja a farkas pofáját, egészen közel hajol hozzá. – Bármennyire szeretlek, ha letaposod a kertet, kitiltalak!
  – Hoztam neked valamit – jegyzi meg Keith szinte tárgyilagosan, és úgy érzi, kapar a torka. Otthonos mozdulattal nyúl a kedvenc csészéje felé, és várja Lance szemében a régi lelkesedést.
  – Hol voltál? Megsérültél? – A kérdésben benne van minden féltése, minden aggodalma és szeretete.
  – Nagyon megkérlek, ha legközelebb a taujeerik azt mondják, enyhe évszak van, emlékeztess a savas esőre. Ami nem is esik, hanem így... szitál. Banjal miatt megégettem magam, és a légszűrőm is...
  – Mi van a légszűrőddel?
  – Semmi. Majd kitakarítom. – Nem akarja megmondani neki, hogy beadta a kulcsot és már csak akkor vette észre, hogy mérgező gázt lélegzik, amikor szédült. Már a napját sem akarta rázúdítani, szóval inkább gyorsan az asztalra huppantja a bársonyzacskót, és sejtelmes mozdulattal tolja át Lance oldalára.
  – Mi ez? – kérdezi, és épp hogy megpiszkálja az arany pántot.
  – Az ajándékod.
  Szürke, hideg kövek pottyannak Lance markába, az ujjai és a tenyere ezüstösen csillognak tőle, ahogy forgatja, csilingelve összekoccantja és megszagolja. – Hát, köszönöm.
  – A Taujeer körüli aszteroidamezőből vannak – mondja lassan, és valami lila gyümölcs szeletét pottyantja a teába, amitől az befeketedik. – Az elektromágnesesség miatt tele vannak ásványi anyaggal, Banjal a jövőben ezzel szeretne kereskedni, hogy élhetőbbé tegye a népének az életet a bolygón.
  – Máris tudom, mire fogom használni – súgja, de többet nem árul el, helyette kinyúl és leemeli a tetőt az egyik tálkáról.
  Az alteani méz sajátságossága, hogy opálszínű, kicsit savanykás mellékíze van és Keith személy szerint csuklani szokott tőle. Akár órákon keresztül. Szóval kényelmesen hátradől, kicsit talán billeg is, úgy nézi, hogy Lance bűnös élvezettel kanalazza a masszát az italába.
  – Ha szeretnél, lefürödhetsz.
  A kerti tust fogadja el, mert ha bemegy, ha átlépi a küszöböt, akkor az olyan, mintha maradna. Mintha nem csak beugrott volna egy jó barátjához, a legjobb barátjához.
  A réz csövek zörögnek, ahogy keresztülzubog rajtuk a víz, Keith a hideg zuhanyra esküszik, a bőre enyhén lúdbőrzik csak és talán egyetlen árnyalattal lilább, mint indokolt. És hosszan toporog mielőtt Lance levendula szappanjáért nyúl. Csípi a horzsolásait, de nem számít, mert a világa Lance illatú szuszogás és jeges csók. A zuhanyrózsa felé kell fordítania az arcát, és Lance meglepi a puha törölközővel, amit a kis kerti tus falára hajt.
  – Remélem, jó még rád a pólód. A piros – súgja, mert már egy ideje így beszél, suttogásokban. A háta nagyot puffan, mikor odatámaszkodik, és Keith nem bánja, mert Lance legalább most önszántából akar beszélgetni vele.
  – Nem is tudtam, hogy még megvan.
  – Mindig várlak – magyarázza, és ettől Keithnek nagyot kell nyelnie, miközben elzárja a vizet.
  Valahogy egyáltalán nem kényelmetlen a meztelensége, Lance közelében nem, szóval komótosan áll neki szárogatni magát. Szeretne mondani valamit, amivel felvidítja, amivel megnyugtatja, de a feje tele van olyan mondatokkal, amikről tudja, hogy nem lenne helyes kiejtenie őket. A régi póló már inkább csak fakópiros, kinyúlt, de a bicepszén feszül és Keith mélyről fakadó nosztalgiával húzza magára.
  – Tudtad, hogy a Taujeeron roppant sziklaóriások éltek, és vigyázták a flórát és faunát? Hogy akár egy millió évig is életben maradtak, és csillagfénnyel locsolták a növényeket, csak aztán a bolygó magja összeomlott és minden élet elpusztult a taujeeriken kívül, akik akkoriban még csak amőbák voltak. A sziklaóriások pedig haláluk után is a bolygó körül keringenek, darabokban, hogy megvédjék azt a külső hatásoktól.
  – Ezt most találtad ki. – Lance hunyorítva néz végig rajta.
  – Talán. – Bocsánatkérő mozdulattal vonja meg a vállait, és leguggol Cosmóhoz, aki valami botot szorongat és lelkesen csóválja hozzá a farkát. – De nekem Krolia mesélte, és ezt szoktam mesélni a gyerekeknek is. Már ahol találkozunk gyerekekkel.
  A beálló csendet a bot suhanása töri meg, amit Keith eldob és a hang, amivel Cosmo utána teleportál. A nyomában szikrák és ózonszag.

×××

  Lance a vállába hüppög, az ujjai görcsösen szorítják a ruháját a karján és az oldalán és Keith nem tehet mást, csak puhán dörzsöli a hátát. A szempillái csillag alakban tapadnak össze, az arca piros és a kék sávokra száraz foltokat marnak a könnyei.
  – Ssss... – csitítja, és a hajára simít, mert most Lance kicsi és törékeny. Esendő. Fogja a kezét, míg iszik, de a pohár a fogainak koccan, és röviden köhög utána.
  Félig ráigazítja a takarót, bebugyolálja saját magával együtt, azért vannak a szobájában, az ágyában, mert itt talált rá a takarói alá gömbölyödve a sötétben. Keith pontosan tudja, azért lehet vele most, azért láthatja így, mert ő ismeri a gyász keserű ízét a szájpadlásán.

×××

  Keith sokáig nem keresi a borongós, sűrű, nyúlós napok után, úgy érzi, időt kell hagynia, hogy Lance érzései visszasüllyedhessenek az iszapos közönyburok alá, a málló tagadásfal mögé, amit gondosan építget. És úgy érzi, másból sem áll, mint várakozásból, miközben figyeli, ahogy Lance ki tudja, meddig tartó élete elhervad a bánattól. Szeretne tenni ellene, szeretné kimozdítani, látni a régi mosolyát, vagy egy újat, ami a megváltozott világnak szól.
  – Gyere velem repülni! Jó leszel úgy, ahogy vagy!
  A teraszon ülnek, Lance térdnadrágot és ibolyaszín kardigánt visel a pólója fölött. Mezítláb van, a lábujjait a nap felé nyújtja, a kezeit keresztbe fonja a hasán, a mutatóujján rögtönzött, frozenes sebtapasz és egészen eddig valami dalt fütyült, amit régen imádott. Most a vibráló kék szemei Keithen függenek, némi riadalom csordul az íriszeiben és ő látja mögöttük a vágyat, az akarást. Mert ismeri.
  – Nem hiszem, hogy megvan a rutinom...
  – Jó, jó, ezt majd meséld el annak, aki nem tudja, hogy te voltál Vörös pilótája.
  – De...
  – Figyelj, nem azt mondom, hogy vezesd a gépemet. Csak gyere fel velem. Nem megyünk messzire, ígérem.
  Van valami egészen intim abban, ahogy elkapja a kezeit, az ujjai melegek, de szárazak, a tenyere kemény és amikor összeakasztja az ujjait az övéivel, az olyan, mintha ez lenne a jövő. Végül Lance enged, hagyja magát felhúzni, nem számít, hogy mezítláb van, nem számít semmi, csak a gépiesen hisszenő ajtó, a kabin, amitől mindig fémes ízt érez a nyelvén és a mozdulat, amivel a székébe nyomja a másikat.
  Keith gépe könnyen emelkedik fel, a fiú Lance vállába markol, az állát az ülésre támasztja, úgy figyeli a határozott mozdulatait, az ösztönök rutinját és a beleégett reflexet, amivel irányít. Kicsit arra emlékezteti, mikor Lance először repült Kékkel az ariznoai sivatagban, és mégis egészen más. Érzi a belőle áradó energiát, a repülés iránti szenvedélyt és látja az ideges izgalmat abban, ahogy a botkormányt szorítja, szinte elfehéredő, merev ujjakkal. És nem érik el a csillagokat.
  – Átállíthatod robotpilótára – ajánlja Keith, és még háromszor meg kell ismételnie, mire eljut Lance-ig az információ.
  – Jól vagyok – motyogja, és inkább ígéretnek hangzik, mintsem ténynek. – Jól vagyok.
  Keith navigálásának hála az egyik boróka bokorban landolnak, de nem mérges, mert talán már nem is maradtak ilyen érzelmei. Vagy annyi nem, hogy dühös legyen, és ettől Keithben lobban harag.
  – Ha nem mondasz semmit, megyek és most azonnal kiégetem a virágokat, amiket a puig miniszterelnök-asszonytól kaptál! – kiáltja, és csupán célzásértékkel indul kifelé, mikor Lance a mellkasához húzza a térdeit, összekucorodik és elrejti az arcát.
  – Hé, Lance... – szólítja puhán, de nem vár választ, és nem is kap.

×××

  Mindig különleges az, amikor Keith ott marad éjszakára. Hajnalig beszélgetnek, mert Lance rossz alvó és őt ez nem zavarja, szívesen hallgatja, ahogy beszél, mikor ő már félálomban bóbiskol, a poharába kapaszkodik és figyeli Cosmót, aki elégedetten rágódik a vacsora maradékán.
  És Lance mellett ébredni is különleges, mert Lance álmában gyönyörű, Keith sóvárgást érez és megnyugvást, szeretne örökké bennragadni a pillanatban, és a rákövetkezendőben, amiben Lance csámcsogva nyújtózik, a csípőjét a matrac felé löki és a combjai nedvesek, a lepedő alatta ragadós és még egészen merev az alsónadrágjában az éjszakai magömlésétől.
  Nem beszélnek róla, mert nem érzik úgy, hogy érdemes lenne szavakat fecsérelni ilyesmire, de Keith nyeldekelve képzeli el Lance-t meztelenül.

×××

  – Griffin közölte velem, hogy legszívesebben hibernálna és átadna Vadernek. Fogalmam sincs, mit akart ezzel, de...
  – Hé, hé, hé! Lassíts! Azt akarod mondani, hogy te még nem láttad a Star Warst? Soha?
  – Hát... A Robot Chickent láttam, mert Shirót érdekelte – vallja be, és úgy érzi, nagyon lemaradt valamiről, ezért gyorsan korrigál. – De a Moulin Rouge-t láttam!
  – Keith, miért?
  – Ewan McGregor tehetséges színész. – Megvonja a vállait, és a mosolya egészen elszelídül Lance jókedvétől. Talán ezúttal sikerül, talán megragadhatja a boldogsága velejét.
  – Tetszik neked? – kérdezi, és a hangja legalább olyan szenvtelen, mint a szemöldöke íve. Ez jó.
  – Mondom, jó színész – ismétli, és lehuppan az egyik kedvenc padjára Lance mellé. Aztán mielőtt átgondolná, már ki is mondja: – Nem szeretek a Földre járni.
  – Nem kell odajárnod – mutat rá Lance, és a tekintetével követ egy smaragdszínű pillangót.
  – A... Shiro földi. És Holték is.
  – Úgy mondod, mintha mi nem ott születtünk volna – mondja, és a hangja nevetős csipkelődés, a válla napsütötte meleg, ahogy az övének koccantja. Lance tudja, miről van szó, Lance megérti őt, ahogy ő is megérti Lance-t és ehhez valamit nem kell kimondani.
  – Nem fősz meg a napon? – kérdez rá Lance, csak úgy hirtelen, mint általában és ő önkéntelenül a napba hunyorog. – Bemehetünk. Vagy legalább a terasz alá.
  Keith nem felel, Lance csendes kertjét vizslatja, a nyugalom félbolygónyi szigetét, teli földi és idegen planéták növényeivel. A kedvence az, amelyik szúrós, mint a rózsa és a csillag alakú szirmok a galaxisok színeit tükrözik, de ezeket sajnálja, szóval csiklandós illatú akácvirágot tör magának. A másik felé lóbálja, aztán ernyőként az arca elé tartja.
  – Majd védekezem ezzel – bizonygatja.
  – Tudtad, hogy ez amúgy ehető? Rachel és én baromi sokat megettünk belőle nyaranta. – Lance leszakít két apró virágot, oltalmazóan a markába zárja, míg az ágacskát Keith hajába tűzi a füle mögött. – Kóstold meg!
  A kezdeti zavar után a parány szirmok szétolvadnak a nyelvén, a szájpadlásán, az íze méz ígérete és az egész olyan, mintha elszopogatna egy csókot. A torkában foszlik el egy lehetett-volna csók Lance-szel.
  – Nah?
  – Ez fantasztikus – leheli, és Lance kezei után tapogatózik, de nem éri el őket.

×××

  Amikor veszekednek, Keith tudja, hogy csak ő érzi annak, mert Lance nem dühös igazán. A szégyenérzete miatt napokig nem jön.

×××

  Az asztalon csuporkacsokor és olkari fréziák, körülöttük gyöngyöző étel illatozik és Keith gyomra megkordul. Tudja, hogy Hunk küldte a pogácsát és sült húst, mert Lance anyukája más ízekkel dolgozik, és a nyelve hegyén van, hogy a másik fiú felől kérdezzen, de eszébe jut, hogy Hunk Lance másik legjobb barátja. A régebbi.
  – Ez nagyon jól néz ki – mondja őszintén, és a bokáját Cosmo oldalának préseli, mikor a farkas befészkeli magát az asztal alá.
  – Nem sokkal kerültétek el egymást a többiekkel – meséli, és lelkesen rágódik egy pogácsán. – Valami baj van?
  – És veled?
  – Minden rendben – hessenti el a kérdést, de a tekintete komoly marad, és Keith torkában gombócba gyűlik a bizonytalanság. – Szeretném, ha... amikor... elmúlik valaha?
  Keith óvatosan keresi a szavakat, ujjai a tányér peremén csúszkálnak. – Amikor Shirót elvesztettem, kétszer is, akkor az mindennél szörnyűbb volt. Én úgy érzem, most ez történik veled is.
  – Szerettem őt, Keith – motyogja, és inkább csak azért nyalja meg a száját, hogy enyhítsen a feszültségén. Keith pontosan tudja, mennyire nehéz ez most neki. – Megpróbáltam otthon élni a családommal. Kubában, úgy értem. Ők jó emberek, megpróbálták, de néha, még most is, amikor jól érzem magam, van, hogy elfog a bűntudat. Hogy szörnyű ember vagyok, amiért...
  – Tudom. De nem vagy az. Te nem. – Keith ujjai az ujjaira találnak az asztalon, puhán cirógatja a bütykeit. Az, hogy Lance miért költözött el a Földről egy olyan titok volt, amit egészen idáig magában tartott. – Te vagy a legodaadóbb személy, akit csak ismerek.
  Lance nem mondja, de Keith így is tudja, hogy van, amikor arra riad, hogy nem emlékszik Allura hangjára, vagy elfelejtett egy részletet az arcából. Olyankor csak magához öleli a párnáját, és Keith szíve megszakad, miközben a ragyogó hold fényénél hallgatja a megsemmisülését.
  – Elmenjek? – kérdezi, de a kezét nem ereszti, sőt összefűzi az ujjaikat.
  – Most érkeztél.
  – Nem gond. – De, de az, mert mellette akar lenni minden nehéz pillanatban.
  Nem engedik el egymás kezét, míg Keith gépéhez sétálnak, sokkal inkább Lance kapaszkodik az ő jelenlétébe és Cosmo előttük üget valamennyivel, a bogarakat kergeti, és prüszköl. Keith úgy érzi, minden andalító, beleveszik egy kósza pillanatra a balzsamos jelenbe és nem szeretne mondani semmit, nem szeretne búcsúzkodni.
  – Köszönöm – leheli végül Lance.
  – Rendben leszel?
  – Ühüm...
  Keith maga sem tudja, mi vezérli, mikor búcsúzóul homlokon csókolja Lance-t.

×××

  Lance feje kényelmesen illeszkedik Keith vállgödrébe, míg az egyik klasszikus Batmant nézik. A fiú csendesen ropogtat kukoricát a fülébe, Keith szinte rutinos mozdulattal simogatja az oldalát és az érzékei elpunnyadnak Lance illatától, a haja puhaságától, ahogy a nyakát csiklandozzák a tincsek. Néha rajtakapja, hogy egy-egy kultikus mondatot a karakterekkel együtt motyog, és titokban megmosolyogja.
  – Beszélnem kell Shiróval az egyértelmű filmes hiányosságaidról.
  – Apunak megvolt a Szárnyas Fejvadász kazettán. Vagy hatszázszor láttam, a végén már elkopott a szalag – vallja be, és Lance nevetve törleszkedik közelebb hozzá. – A Hegylakó. Azt tökre szerettem.
  – Jézusom, Keith, mi van még? Knight Rider? Conan a Barbár?
  – Hmm...
  A mozdulat ennyi: az ajkait az ajkaira szorítja, nem több. Száraz és sós, és túl kevés ideig tart, hogy bármelyikük elhihesse. Pont olyan, amilyennek évekkel korábban látta. Lance mégis meglepetten pislog rá, a két kis holdacska az arcán sötétebb kékben izzik, ahogy elpirul és a remegése nyomán Keithben megbánás lobban. Hogy Lance talán nem...
  – Ne haragudj – kéri.
  – Nem haragszom.
  A filmet már nem összebújva folytatják, Lance egy idő után mégis Keith keze után tapogatózik.
  – Tényleg...
  – Talán megpróbálhatnánk újra – motyogja, és úgy helyezkedik, hogy szemben lehessenek egymással.
  Az ajkai kíváncsiak, türelmesen és a csók mégsem olyan, amilyennek Keith képzeli, mert rosszkor vesz levegőt, a fogaik összekoccannak és az orra is Lancébe ütközik. Szuszogva nevetnek, és a szívverése egészen megugrik, mikor Lance az alsó ajkára nyalint, a nyelve forró és nedves és hagyja, hogy úgy csókolja, mintha szeretné. Fuldoklósan, úgy, hogy Keithben a lábujjáig bizseregjen a vágy, és nem olyan, ahogy korábban a kertben hitte, ez felkorbácsolja az idegszálait, ettől melege van és mindennél jobban akarja.
  – Akkor mi most...
  – Igen – mondja, és Lance szemei ettől úgy ragyognak, mint az óceánon végiggördülő napfény. Mint aki révbe ért.

×××

  Lance nárciszai vidáman sárgállanak a kubai otthon tövében, frissen ültette őket Keithszel, aminek az lett a vége, hogy föld és fű tört a ruháikba, ráadásul Cosmo kettőt kiásott magának minden figyelmeztetésük ellenére.
  Most mégis inkább a három szál piros tulipánba temeti az arcát, amiket Keith hozott neki.
  – Te jutottál eszembe róluk – ismeri el, és zsebre dugott kézzel toporog, mert most nincs szükség egyenruhája. Ezúttal nem csak beugrott.
  – Az jó, mert virágzanak a kaktuszok. Pont olyanok, mint te.
  – Zöld vagyok, és szúrós? – Keith szemöldöke a homlokára szalad, de mikor összenevetnek, az mindennél jobb.
  – Kitartó és állhatatos – mutat rá, és Keithbe karol. Aki többé már nem csak vendég az életében.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése