Before I learned what western love~

Flangst Klance és Shadam egy karácsonyról sok évvel későbbről.
Korhatár: +18
Terjedelem: 6400 szó
Figyelmeztetés: karácsony, nem tudok állatokkal írni, Keith szemszög, hó!(hohoho)
A kép Red munkája.

Nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

Egészen békés, puha csütörtök van, a nap utolsó sugarai átkukucskálnak a mamutfenyők ágain, meleg, aranyszín ragyogással egy utolsót ölelve a tájon, míg pompázatos szarvasbikák tapodják a vékony hóréteget. Nem tudnak mit kezdeni az ember közelségével, meg is szokták, mégis idegenkednek, főként Keithszel, aki szürke, pufis kölcsönmellényben figyeli őket, kesztyűtlen, vörös kezeit dörzsölgetve.
– Szívesen segítek – ajánlja, és már éppen átkarolná magát, mikor felsejlik benne egy érzelemfoszlány a mozdulat ismerősségéről, szóval inkább a zsebébe süllyeszti kezeit.
– Vendég vagy – mutat rá Shiro, és lesújt a fejszével. A hasadó fának hátborzongató, kegyetlen hangja van, mint egy csonttörés. Nyugodj le!
– Tulajdonképpen nem – emlékezteti Keith, és a szavai nyomán párapamacsok születnek és élnek tiszavirág életet.
Keményre és csúszósra tapossa maga alatt a havat, pedig nem is fázik igazán, inkább csak a tehetetlenséggel küzd, a tenni akarás ösztönével. Nem akarja hagyni, hogy legyen ideje gondolkodni, nem akar megtorpanni, mert amihez igazán ért az ennyi: menni előre.
Rá akar kérdezni, hogy Lance mikor érkezik, mégsem bírja rávenni magát, hogy kiejtse a fiú nevét a száján. Helyette Shiro profilját fürkészi, a gyöngyöző verejtéket a halántékán, ami valamikor favágás közben került oda, a kényelmesen otthonos ezüst borostát az állán, amit csak azért vesz észre, mert megcsillan rajta a fény és serceg, amikor megvakarja.
– Nem számítottam rá, hogy ennyire hideg lesz – vallja meg sokadszorra, és Shiro csak elnéző, szinte bocsánatkérő mosolyt küld rá válaszul. – Azt hittem, szűk családi körben töltitek az ünnepeket.
– Az öcsém vagy – mondja, és sötét pillantást kap érte. – Különben... hivatalosan az van, hogy te és Lance itt töltitek a huszonnegyedikét és ötödikét, hatodikán reggel hazaeresztünk titeket és még aznap valamikor érkeznek Adam szülei. Velük meg majd harmincadikán repülünk át anyuékhoz harmadikáig. – Míg beszél a combjai közé szorítja a fejszét, aztán összecsapja a tenyereit. – Mindenki boldog.
– Ja, tökre. – Keith hangjában mézgás keserűség csendül, amitől szörnyen érzi magát. Szörnyűbben. Azok az idők jutnak eszébe, mikor gyermekként egyedül töltötte a karácsonyt. Vagy legalábbis magányosan.
– Sajnálom, ami történt, őszintén. Remélem, tudod, hogy Adamre és rám mindenben számíthatsz.
Csak bólint, de nem hiszi el igazán, amiért szégyelli magát, mert nincs szíve azt kérni, hogy Shiro küldje haza Lance-t. Hogy mondja azt, nem jöhet. Nem lehet kegyetlen csak azért, mert éppen szarul érzi magát. Ő szakított a másikkal, most el kell viselnie a következményeit.
Monoton mozdulatokkal szedi össze a szétpattant hasábokat, a fogai csak a hidegtől és nem az üresre fagyott lelkétől vacognak.
– Szerintem ennyi elég lesz egyelőre – állapítja meg Shiro, és Keith nem tudja félretenni a tényt, hogy piheg, amikor a fejszére támaszkodik. – Segítesz bevinni?
Keith bólint és hálás azért, hogy Shiro segít neki kinyitni az ajtót, mert nem sokat lát, részben a rakástól, részben valami teljesen mástól.
A nevadai rönkház, amiben laknak otthonos, meleg és hatalmas. Minden modern és praktikus, és kicsit minimalista, már attól elveszik egy kicsit hogy Adam szenvedélyesen szerelmes a rejtett fiókokba, tehát még a cipősszekrény sem úszta meg az előszobában, aminek tövébe most odarúgja tocsogó bakancsait.
A fehér tölgy hajópadlón három hólatyakos mancsnyom virít, a negyedik a madeira tapétán, és Keith titokban mosolyog azon, ahogy elképzeli Adam arcát, amikor meglátja. A fát a kandalló mellé szórja, amihez Shiro ragaszkodott annyira nagyon, mindenesetre Keith őszinte gyönyört érez már a padlófűtés gondolatára is.
Adamet a konyhában érik tetten, polár melegítő nadrágban, lazacszínű I'm special snowflakes of science pulcsiban és bolyhos zokniban. Shiro egyszer azzal magyarázta párja sajátságosan vett öltözködési stílusát, hogy túl sokszor kell egyenruhát hordania ahhoz, hogy egyáltalán érdekelje, mi van rajta egyébként. Lance akkor mondott neki egy olyan viccet, amit nem értett és azóta talán már mindegy is érte.
– Hé, ennek jó illata van – dorombolja Shiro, és hangja egészen más most, mint amikor Keithhez beszél. Átkarolja, hátulról bújik hozzá, és Keith legszívesebben elfordulna a jelenet intimségétől.
– Találtam egy forró csoki receptet – válaszolja, és a másik nyakára simítja a tenyerét, csak egy egészen tétova pillanatra. – Menta kell bele.
– Úgy hangzik, mint ami fincsi. Ugye, Keith?
Keith mormol valamit az orra alatt, és bögréket vesz elő a konyhaszekrényből. A kedvence az, ami egyszerű, citrom-narancs csíkos, mert ez volt Lance sorozatozós bögréje, mielőtt Shiróék örökbe nem fogadták. Hirtelen szúrást érez a láttán, szeretné látni darabokban, csorbán, úgy, ahogy a kapcsolatuk kinéz most.
– Keith... hé, Keith... – Fogalma sincs róla, Adam mióta szólongatja, de Shiro is felvont szemöldökkel, kicsit aggódóan pislog rá. – Minden rendben?
– Persze.
– Mennyi cukrot szeretnél?
– Semennyit.
– Jó. Ideadod a bögrédet?
Amikor az ujjai elengedik a porcelánt, észreveszi, hogy remeg a keze, szóval elrejti. És akkor jön rá, hogy még mindig Shiro kölcsönmellényét viseli, ami legalább indokot ad, hogy elmeneküljön. Bágyadtan ácsorog az öblítő- és parfümillatú előszobában, egy szarvasos festményre mered és a gyomra egészen felkavarodik, hogy savat és szorítást érez a torkában, egy visszanyelhetetlen csomót.
Mélyet lélegzik, belégzés-kilégzés, és csak akkor óvakodik vissza, mikor nevetést hall bentről. Shiro öblös hahahája és Adam rövid, konszolidált egyszótagos hája.
Mikor a bátyjához menekült, nem gondolt arra, hogy Adam és ő szerelmesek egymásba és velük együtt megkapja azt a kankalin illatú, balzsamos karácsonyi szeretethullámot is, amire talán nincs felkészülve. Hirtelen arra gondol, mi lehet most Lance-szel, szóval felrántja az ajtót, a léptei dübörögnek, és amikor megtalálja Shiro tekintetét, a szürke szemekbe mered, a létezésébe, a törődésébe kapaszkodik.
A csokoládéikkal kiülnek a levendulaillatú nappaliba, ő ül középre, hogy bebugyolálhassa magát a pillanatba. A bútor csónak alakú, öt személyes modern csoda, Keith válla mégis a bátyjának feszül, a teste forró a vastag pulcsi alatt és Adam karcsú lábszára valahogy az ölébe kerül, és nem bánja, egyáltalán nem. Valami romantikus vígjátékot néznek, ami nem is igazán vicces és már az első fél órában érezhető a szerelem-mindent-legyőz hangulat, amire Keith nem is igazán kíváncsi. Behunyja a szemeit, talán el is alszik kicsit, mert feszes, táguló csendre ébred, Adam lábai puha polártakaróra cserélődtek, Cosmo álla a tenyerének nyomódik, forrón lélegzik a bőrének, a sprőd bunda alatt a szőre puha és élet-meleg.
– Merre jártál? – mormolja, és homlokát a farkas orrának dönti, onnan Cosmónak csak egyetlen szeme van, és olyan, mintha mosolyogna rá.
Halk beszélgetés szüremlik felé a mosókonyhából, de igazán nincs kedve most senki társaságához, szóval hosszú percekig agonizál a kanapén, a karácsonyra gondol, azokra az időkre, amiket az apjával töltött és, hogy már nem is igazán tudja felidézni magában a férfi hangját. A kubai otthon melegére, a sült banán és a hideg mangólé ízére, a friss tejre, hogy Lance anyukája mindig bevonta őt is a díszítésbe, nem csak azért szerették, mert a fiuk őt választotta, mert az öccsük őbelé szerelmes. Keith két éve tartott a karjaiban kisbabát életében először.
Shiróéknál nyugodt csend van, az elektromos illatosító szabályos időközönként fahéjas-narancsos karácsonyillatot permetez, Adam krimijei ábécésorrendbe rendezve pihennek a polcon, a gerincükön látszik, hogy egyik sem kézről-kézre járt, agyonolvasott példány, ahogy Shiro sci-fijei sem. Minden a tökéletes, idilli és ritkán lakott otthont idézi, ami tulajdonképpen így is van.
Cosmo hirtelen ugrik meg, már azelőtt az ajtónál terem, hogy a csengő egyáltalán megszólalna. Mellső lábaival a műanyagnak feszül, két rövid vakkantást engedélyez magának mielőtt Keith elé kocogna, lustán, lógó nyelvvel.
– Jól van, pajti – súgja, és az állat bundájába fúrja az ujjait a nyakánál, ahogy szabad kezével lenyomja a kilincset.
A nevetős tekintetű, mosoly-ráncolta Shiro éppen akkor dugja ki a fejét a mosókonyha tolóajtaján, mikor fogadott öccse Lance arcába csapja az ajtót. A fehér műanyag iszonytatót döndül, a túloldalt várakozó fiú mégis eléggé merész ahhoz, hogy rátenyereljen a csengőre.
– Mi történik? – kérdezi Shiro, és maga indul ajtót nyitni.
Lance mustár sárga pufidzsekit visel, bélelt bakancsot, vezeték nélküli, megviselt fejhallgatót a nyakában és egy helyben toporog miközben bőszeket szipog a hidegben. Keith nem tudja levenni a szemét a bojtos sapkájáról, meg akarja érinteni, le akarja cibálni róla, bele akar szagolni, mert biztos benne, hogy Lance-sampon illatú.
Bénultan bámulnak egymásra egy egészen végtelennek tetsző pillanatig, aztán Lance a karjait nyújtja, szoros, szinte meghitt ölelésbe zárja Shirót és a küszöbhöz veri a havat a bakancsáról, közben az időjárásról motyog meg az útról. Kerüli Keith tekintetét, csak futólag köszön oda, de mindegy, mert neki sípol a füle.
– Na, add ide a bőröndöd, úgy – mondja azonnal Shiro, és kikapja a gurulós szörnyeteget a kezéből, a nappali felé masíroz vele, és Keith könyörgően pislog utána.Ne hagyj egyedül!
Úgy érzi, nincs mibe kapaszkodnia, nincs hova futnia, miközben üldözi a valóság, ami már nem is a sajátja. Hagyja, hogy Lance ellépjen mellette, nem kellene, hogy számítson az ismerős mozdulat, amivel felakasztja a kabátját, vagy az illata, az elérhetetlensége, hogy már semminek sem szabadna ugyanazt jelentenie.
Fogalma sincsen, mit kellene mondania, hogy kellene-e egyáltalán, csak figyeli a profilját, hallgatja a csendet és bénán toporog, kezében a jelenével.
– Elmehetek – motyogja Lance, miközben a lábujjait bámulja. Az arcát pirosra csípte a kinti hideg.
– Már miért mennél? Hívtak, szívesen látnak – feleli lassan, mert meg kell rágnia minden szót.
– Nézd, ők a te családod, nem vehetem el őket tőled, semmilyen meghívás miatt sem.
– Lance, te sosem... ehh... csak hagyjuk – kéri, és menekül, mert muszáj menekülnie.
Ismét úgy érzi magát, mint amikor kamaszok voltak és folyton csak marakodtak. Értelmetlen, gyermeteg játék az egész, figyelemfelkeltés, elfojtás és csupa-csupa olyan érzelem, amit tizenpár évesen képtelenek voltak meghatározni. És most megint itt tartanak, Lance-ben felbuggyan az önvád és ő képtelen megvigasztalni, vagy azt mondani, nincs igaza és tudja, hogy sosem lenne képes megfosztani őt semmitől.
A konyhapultnak támaszkodik, mélyeket lélegzik, talán kicsit zihál is és muszáj a tenyereibe temetnie az arcát, mert forog vele a helyiség. A nappali felől jókedvű beszélgetés száll felé és motozás, biztosan az útról faggatják és a családjáról, azokról, akiket maga mögött hagyott Kubában, mert Shiro és Adam a világ legkedvesebb emberei. A bőrén még ott van a viszontlátás illata, érzi a tenyerén, mikor a bőrébe harap.
Zoknis talpak dobognak a padlón, puhák, sietősek és Shiro testrészei töltik ki a látómezejét. Az alkarja íve, a pulcsija színe, a shirósága.
– Figyelj...
– Ne! Majd... ne küld el!
– Nem akartam – vallja be, és a mosogatógépet fixírozza, minta az elszabadulhatna.
– Nem?
– Persze, hogy nem. Lance a vendégünk, ráadásul remek alkalom, hogy megbeszéljétek a dolgokat. Nyugiban. – Összefonja a karjait maga előtt, ilyenkor mindig a magabiztos báty, a határozott pilóta, akire felnézhet. A szemöldöke enyhén megszalad, mielőtt folytatná, és Keith már ettől gyanút fog. – Főleg, hogy egy szobában kell aludnotok.
– Mi van? – Keith vérnyomása a fülében sípol, akárhogy számolgatja, egy meg egy az kettő. – Mi van a másik szobával?
– Adam szüleinek lett rendbe téve, meg különben is az volt megbeszélve, hogy együtt jöttök, nem...
– Tök jó a kanapé is, komolyan.
Mielőtt Shiro bármit mondhatna, Adam nyomakodik a konyhába. Lance-nek tölt forrócsokit és közben valahogy végig Keitht mustrálja a szemüvege fölül, szigorúan, összepréselt ajkakkal. Őszintén kíváncsi rá, hogy még a rémesen röhejes pulóvere ellenére is hogyan képes komolyanvehetőnek tűnni.
Hárman toporognak a konyhában, némán és a szavak elakadnak félúton valahol a karácsonyillatban és a deres ablaksarkakban. Keith nem tudja, mit mondhatna, Shiro már elmondott mindent, Adam pedig talán éppen most rágja a nehéz ízű szavakat.
– A saját karácsonyotokat úgy vágjátok tönkre, ahogy ti akarjátok, de ebben a házban nem fogtok letargiába esni – közli, és egészen tanárbácsis a hangja, ahogy a bögrét szorongatja. – Szóval megmondom, mi lesz. Kimegyünk, nem most, később. És a hóban kiadhatjátok magatokból az indulataitokat. Utána elviselitek egymást az elkövetkezendő két napban.
– Huszonharmadika van – fakad ki Keith, a férfi bolyhos zokniját bámulja, aztán a saját lábujjait. – Direkt...
– Meghagytuk a fát, hogy közösen díszíthessünk! – Shiro összecsapja a tenyereit, úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna Keith szavait, csak hosszú csókot nyom Adam halántékára és felszökik az emeletre.
Keith követi Adamet és a bögrét a nappaliba, ahol Lance a legnagyobb természetességgel dögönyözi Cosmót, a farkas vidáman csahol, négy lába az égnek, és amint meglátja a gazdáját, felpattan, Keithhez szökken és a térdének feszül. Lance csalódott, a dohányzóasztalnak dönti a hátát, felhúzza a térdeit és hálát rebeg a forró italért, amit Adam a kezébe nyom.
– Remélem, hoztál elég meleg ruhát – figyelmezteti Adam, és Lance értetlen pillantására gonosz kis mosoly fut át az arcán. – A terv: hócsata.
– Mert nem háborúztunk még eleget....
– Figyelmeztetlek, egy igazi mesterlövésszel van dogotok – feleli, és úgy iszik, hogy Keith egyszerűen nem hiszi el, hogy nem égeti végig a nyelőcsövét. A bögréjét az asztalra teszi, elnyújtott nyögéssel tápászkodik fel. Egy másik életben, vagy csak nem olyan sokkal korábban odamenne segíteni neki. – Hogy lesznek a csapatok?
– Kő-papír-olló? – ajánlja Shiro, és végül ez marad, mert senkinek nincs jobb ötlete.
– Cosmo az én csapatomban lesz! – vágja rá Lance, és körbenéz az állat után, de az vidáman hentereg a kandalló előtt.
– Cosmo velem van!
– Nem visszük ki – dönti el Adam, és teljes komolysággal előre nyújtja az öklét. – Akkor...
A csapatok így alakulnak: Shiro van Keithszel és Adam Lance-szel. És eleinte komolyan elhiszik, hogy a latin fiú könnyű célpont lesz a sárga kabátja miatt, végül mégis Shiro kapja az első találatot. A bomba a vállába csapódik, a fekete kabátjára porhó tapad és Lance győzedelmesen pacsizik le Adammel. Az ellentámadás azonnali, hirtelen, közeli, mert Keith ebben a legjobb, szóval mikor kibukkan a szitáló jeges hófüggöny mögül, Lance már képtelen védekezni, magával rántja a földre. Adamtől rögtön kap egy dundi hógolyót az arcába, a távolból Shiro csalást kiabál érte, szóval párja őt is célba veszi, futva tűnnek el a fák sűrűjében és ő kettesben marad Lance-szel.
Lance ujjai fájdalmasan vörösek, mert nem visel kesztyűt, de pont ezért tud annyira kitartóan Keithbe kapaszkodni, így egyszerre hemperednek bele a mély hóba. A kabátja és a bakancsa megtelik nedvességgel, a haja nyirkos fészek és bosszúból, meg egy kicsit elfojtásból beássa a másik fiút.
– Ne, ez hideg! – visítja Lance, és köhögve nevet, az orra piros, a szempilláin hó gyöngyözik és Keith ki akarja csókolni az első hava fölött érzett boldogságot az ajkai közül.
Egyik kezét az arcára simítja, mire megszűnik a nevetés és csak párálló zihálás marad helyette, a hó ropog, ahogy Lance fészkelődik alatta, és érzi a vizes hajának az illatát, mikor közelebb hajol hozzá. És az arcába vág egy marék havat, felpattan róla és gyúrja is a következő golyót, míg a másik prüszkölve mond valamit spanyolul.
– Várj, várj, várj!
– Mi van, megadod magad?
– Francokat! Hol vannak Shiróék?
Keith leereszti az egyetlen fegyverét, és körbenéz a csendes fák között. Ha még mindig egymást kergetnék, azt hallaniuk kellene, ha egy fenyő mögött csókolóznak, kínos lenne rajtakapni őket. Mégis, amikor megtalálják őket, gyermeteg lelkesedéssel építenek hóembert. Shiro feláldozza a sálát érte, de mielőtt levetné Adam annál fogva húzza magához, és úgy csókolja, hogy Keith egészen irigy lesz érte, és vágyakozva sandít Lance felé, aki úgy tesz, mintha az új hópajti ágkarját igazgatná.
– Fadíszítés közben megkóstolhatnánk azt a likőrt, amit Hunktól kaptunk karácsonyra – ajánlja Shiro, mikor már a ház felé tartanak. Keith nem tudja levenni a szemét a kesztyűs kezeikről, ahogy összefont ujjakkal sétálnak.
– Azért lehet, én még kijövök később – leheli Lance, és bőszet szipog hozzá. A szemei csillogásából egyértelmű, hogy örökké tartó szerelemre lobbant a hóval, és ezt még egy alapos megfázás sem veheti el tőle.
Vannak szerelmek, amik örökké tartanak; tavaly még elhitte, hogy az övék is ilyen.
– Ne menj messzire, és vigyázz a farkasokkal – figyelmezteti Adam, és Lance nem tudja, hogy csak viccel. Hogy az egyetlen élőlény, akitől tartania kellene az Cosmo.
Odabent kellemes meleg van, Adam szemüvegét fehér pára lepi el, és Keith kabátja alól még kihullik egy marék hó, amikor leveszi. Át kell öltöznie, talán egy forró fürdőt is megérdemel, de képtelen elmenni afölött, ahogy Lance a markát leheli és az ujjait dörzsöli. Szinte ösztönösen kapja el a kezét, a tenyereibe zárja az ujjait, finoman masszíroz beléjük életet és akkor néz a szemeibe, mikor Lance sóhajt.
– Köszönöm – mondja, és a hangja elfúló, remegős.
– Nem hoztál kesztyűt?
– Hoztam. De még sosem fogtam havat.
– Tudom.
A mosolya mosolyra talál, és Lance az ujjaiba kapaszkodik, mikor el akarja engedni, végül inkább zsebre dugja a kezeit, megköszörül a torkát és kényszeríti magát, hogy elforduljon. Anélkül indul az emeletre, hogy bárkinek szólna, mire felér vacognak a fogai, szabályosan letépi magáról a pulcsiját és a kád beépített paneljén kétszer is mellékoppint, mikor megadja a hőmérsékletet és a vízsugár erősségét. A szerkezet felcsipog és Keith nehéz gőzt lélegzik, köhög és úgy érzi, folyik az orra.
A víz illatos, vörösre csókolja a bőrét, de elnyújtózik benne, az anyajegyeket számolja a mellkasán (három van belőlük), ismeri már őket és Lance is ismeri, mert már megpróbálta lecsókolni róla őket.
Arra gondol, amiért szakítottak. A szavakra, amiket akkor a fejéhez vágott, a tekintetére, ami újra lezuhant olyan mélyre, ahonnan már csak küzdelem árán hozhatta fel. Arra gondolt, amikor hajnalban bekopogott a bátyja ajtaján, és Adamnek kellett bevallania, hogy szakított Lance-szel.
Lejjebb csúszik a vízben, egészen sokáig nem vesz levegőt, aztán kövér buborékokba tátogja Lance nevét, próbálja elengedni az érzelmeit csak egy rövid időre, csak annyira, hogy az izmai is felejtsenek.
Nem mondta ki, hogy szakít, mert nem szeretett volna véget vetni a kapcsolatnak, csak egy kis időre volt szüksége. Lance szeretete a legértékesebb, amit Keith valaha kapott az élettől Shirót leszámítva, mert feltétel nélküli, roppant és mélyről fakad, Lance lényegéből. És ő akkor úgy érezte, nincsenek olyan mélységei, amiből hasonló érzés fakadhatna, hogy őt nem tanították meg, milyen az, amikor a felszín alattról kell beszélnie.
Arra riad, hogy Shiro bekopog hozzá, és ő komótosan teker maga köré egy törölközőt, a haja nyirkos ott, ahol a vízbe ért és nem mer a tükörbe nézni, úgy lép ki a fürdőből.
– Minden rendben? – kérdezi, és a szemeiben aggódás csillan, mikor végigméri.
– Persze – biccent, és hozzá akarja tenni, hogy arra volt szüksége, hogy kellemes átmelegedjen, de nem teszi.
– Segítesz nekem lehozni a padlásról a díszeket? – kérdezi, és a plafon felé mutat, mintha nem lenne egyértelmű. – Majd, ha felöltöztél.
– Sietek – ígéri, és csak egészen kevés bűntudatot érez, amiért nem hívja be Shirót.
Arcon csapja az ágyra fektetett bőrönd, hogy nem vicceltek, amikor a közös szobáról beszéltek, hogy mostantól térfelekre oszlik az ágy, hogy megint osztoznia kell. Úgy rángatja ki az alsógatyáját a saját utazótáskájából, mintha az tehetne mindenről, ösztönösen bújik bele a szürke nadrágba és a pólóba, amire a Tini Ninja Teknősöket írták spanyolul, alatta egy béna, kifakult rajzzal. Balzsamos emlékei vannak a pólóról. Ujjait végigfuttatja a bőrönd bordás oldalán, felkapja a cipzáros pulcsiját és gondolkodik, hogy visszamegy egy zokniért még mielőtt kimenne Shiróhoz.
A férfi már lehúzta a padlásra vezető létrát, annak támaszkodva méri végig Keitht, amitől ő csak belülről rágja a száját és lustán utána kapaszkodik. Még sosem járt a padlásukon, szóval nem számít sokra a poron és a kaotikus káoszon kívül a sötétben. Ehelyett ami fogadja az egészen más, már-már a nyelve hegyén van, hogy odaszúrja Shirónak, amíg Lance itt van, felköltözik ide, mert a tetőablak indokolatlanul sok fényt enged be, alig kell behúznia a nyakát és a rengeteg doboz között csak elvétve talál pókhálót. A padló recseg a talpuk alatt, és csak annyira van hűvös, hogy Keith karján égnek álljon tőle a szőr, de Shirót láthatóan nem zökkenti ki a küldetéséből, mert céltudatosan kutakodik.
– Beszélni szerettem volna veled – mondja ki végül, és nem néz felé, de a matatás abbamarad.
– Miről? – A kérdés kaparja a torkát, az egyik doboz ragasztását kapargatja, amire az van írva, szakácskönyvek. Adam kézírásával.
– Rólad. És Lance-ről – feleli egészen halkan, és az egyik fa tárolóra ül, hogy szemben lehessen vele. – Keith, tudom, hogy semmi közöm a magánéletetekhez, és csak ti irányíthatjátok ezt az egészet, de az öcsém vagy, és rossz nézni azt ami most van veletek.
– Megijedtem attól, hogy... Lance érzéseitől. Vagy a sajátjaimtól – motyogja, és félrenéz, mert képtelen tartani a szemkontaktust. Lecsúszik a földre, a doboznak dönti a hátát és hátraveti a fejét. – Túlságosan...
– Szerelmes vagy Lance-be?
Most újra felé néz, a tekintetében és a hangjában ott az üzenet, hogy a válasz olyan természetes, mintha Shiro azt kérdezte volna tőle, oxigén nélkül meghalna-e: – Igen.
– Akkor?
– Nem tudom.
– Figyelj, nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy McClainék nem fognak kihajítani, ha nem vagy tökéletes. Ha nem olyan vagy, mint akit a fiuknak képzeltek. Nekik nem azért kellesz, mert nevelni akarnak, hanem azért, aki vagy. – A hangja csendes, türelmes és Keith szinte elharapja az alsó ajkát, megdörzsöli az arcát, hogy letörölje az érzelmeit, de semmivel nem lesz jobb. – Azt hiszem, rossz helyen kerestem.
– Mi van?
– Ezek a régi számláink meg az adóbevallás-másolataink. Jó ég, minek tartunk meg egyáltalán ilyeneket? – A váltás olyan éles, hogy Keith a pulcsija ujjába nevet.
Viszont illik segítenie, ha már feljött, még akkor is, ha Shiro csak azért hívta, hogy nyakon csíphesse végre. Egy dobozban rátalál azokra az esküvői képekre, amiket nem raktak ki, például azt, amin Shiro szamárfület mutat Adamnek, vagy amin Adam grimaszol és amin Matthew behajol kettejük csókja közé. Az egyik csoportkép hátterében egymásba karolnak Lance-szel, az arcukon büszkeség és boldogság. Bé betűs szavak, amik nem tartanak örökké.
– Megvan!
Shiro nehéz dobozt húz elő, aminek a sarkát valami megrágta, abban vannak az égők, a gömbök és csupa-csupa törékeny dolog, amit kettejüknek kell levinni a padlásról.
A fa hatalmas, Lance és Adam kedélyesen beszélgetnek a konyhában, poharak koccannak egymásnak és Adam nevetése harsány, mindent betöltő.
– Szóval ehhez lehet, kelleni fog létra – konstatálja Shiro, és a nyakát nyújtja, miközben az állát dörzsöli, mint általában, amikor elgondolkodik valamin. – Addig elkezdheted az alját.
Keith azzal kezdi, hogy kipakolja azt, amit lehoztak és rendszerezi őket valahogy. Fogalma sincs, hogyan kellene hozzákezdenie, csinált már ilyet korábban, amikor még élt az apja (túl kicsi volt, hogy emlékezzen rá), és Lance-szel, ahol inkább a kicsik szórakoztatása volt a cél, mintsem az esztétikai magaslatok elérése.
Mindenesetre mikor a két fiú likőrrel felszerelkezve rájuk néz már büszkén feszítenek és csak egy-két gömböt kell arrébb rakni, vagy megigazítani, annak ellenére is, hogy Cosmo végig lelkes hadjáratokat indított ellenük. Lance elismerően füttyent és Adamnek sincs hozzáfűznivalója, szóval ő és Shiro kaphatnak egy-egy poharat.
– Az ott Shiro, Adam és Matt? – hunyorít Lance, és az ujjai közé csippent egy képet. A mozdulat hevétől egy vörös gömb vidám himbálózásba kezd. – Ezek meg mi vagyunk?
– A Garrison karácsonyi vacsorája, nem? – kérdezi Adam is. – Ezt én csináltam. Azok meg a szüleim.
– És a bátyám – súgja Shiro, és Keith mellkasa egészen átmelegszik a meghatottságuktól.
– Nem hagyhattam őket a padláson – magyarázza, és ártatlanul vonja meg a vállait. A fülei égnek, mert nem szokott ilyeneket csinálni és zavarban van a többiek boldogságától.
– Nochabuena...
– Tessék? – Shiro udvariasan fordul Lance felé, akinek a járomcsontjából indul a pír és végigcikázik egészen a nyakáig.


Amikor Lance benyit, sötét van, de a szabadság és a tenger illatát hozza magával, egy korty napsütést és Keith az álláig rántja a takarót. Összekucorodik alatta, mert fáznak a lábai, lehunyja a szemeit, mert hullámzik vele az ágy és a szívverésén keresztül hallgatja Lance motozását a sötétben.
– Felkapcsolhatod a villanyt – motyogja, és nem mer megmozdulni.
– Megoldom – bizonygatja, és Keith felhúzott térdére simul a tenyere, a másik az oldalában, aztán mindkettő eltűnik és a fiú hangos csattanással ütközik az ágynak. – Francba! Bocs, nem akartam--
– Semmi baj.
A fejében vibrál a gondolat, hogy ha ez korábban történik, most bocsánatkérések és szabadkozások helyett csókolóznának. Hogy Lance nem rántotta volna el a kezét, talán csak a takarója alá bújt volna és a csókjaival melegíti.
Ehelyett most sután mászik fel az ágyra miután eltapogatózott a másik oldalra, érzi, hogy betekeri magát a saját takarójával és Keith nem tehet róla, muszáj felé fordulnia. Az ágy még így is elég széles ahhoz, hogy a szemei ragyogása távoli csillagoknak tűnjenek.
– Szép lett a fa – susogja Lance a sötétnek, és a párna puhán ropog a tenyere alatt. – Jó ötlet volt ez a dolog a képekkel, kicsit úgy éreztem, otthon vagyok tőle, és...
– Köszönöm. – A szavait elnyeli a takaró, és úgy érzi, túl hangosan veszi a levegőt. – Hazudnék, ha azt mondanám, nem az jutott eszembe, mikor megláttam a fotókat, hogy tavaly... tavaly apukád rengeteget mesélt a hagyományaitokról díszítés közben.
– Kérdezett amúgy felőled – vallja be, és csak egészen annyira magasabb a hangja, hogy Keith észreveszi. – Mondtam, hogy most inkább a saját családoddal vagy. Meg azt is, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem szereted őket. Ők nem tettek semmit.
– Ahogy te sem, Lance.
– Heh, érdekel, mit mondott erre Silvio?
– Persze.
– Hogy mondjam meg neked, ne legyél buta, és hozd el Shiróékat hozzánk, mert te már a családunk része vagy, szóval a te családod a miénk is.
Nem mond rá semmit, csak némán a markába gyűri a takarót és egészen addig hallgat, hogy biztos benne, Lance már alszik. Hallgatja a légzését, egészen kicsit törleszkedik közelebb, csak annyira, hogy érezze az éjszakai arckrém tiszta illatát, amit már annyira ismer, hogy otthon-érzés költözik tőle a szívébe.
A torkában szorító, feszes érzés gyűlik, a szemei szúrnak, forróság égeti őket és úgy sírja álomba magát, hogy Lance kisujja az övébe kapaszkodik.
Arra ébred, hogy a nyelve a szájpadlására tapad, a karja zsibbad Lance hasa alatt és a sötétítőn fehér fény szüremlik át. A takarón kívüli világ hideg, lúdbőrös és a másik méltatlanul horkant, mikor kiszabadítja magát alóla. A gerince ropog, ahogy nyújtózik, a fekete farmerét húzza magára, vörös norvégmintás pulóverrel és a lehető leghalkabban oson le a lépcsőn, de így is Adambe ütközik, aki egy kancsóból tölt friss vizet Cosmónak. A másik kezében bögrét szorongat, kávé gőzölög benne, feketén, cukor nélkül.
– Ó, hello. Azt hittem, még nincs fenn senki – magyarázkodik Keith, és a fémtálat bámulja, ahogy a vízgyűrűk lassan elülnek benne. – Kösz.
– Takashi ellopta a takarómat – vallja be a férfi, és a csuklója mögé rejt egy ásítást. – Soha nem fogom megszokni a hideget és a havat. Odáig vagyok érte, persze, csak... szokatlan ez azután, hogy másban nő fel az ember.
– Azt hiszem, ismerem az érzést – biztosítja Keith, és mikor a konyhapultnak támaszkodik, csak akkor figyeli meg Adamet, aki kócos és lila pulcsit visel, amin Einstein kíván kellemes ünnepeket mindenkinek. Mikulás sapkában.
– Arra gondoltam mára, hogy nézhetnénk valamit. Valami klasszikust, amit már mind láttunk – magyarázza Adam, miközben egy narancsot dobál ide-oda.
Erre aztán Cosmo is felpillant és játékos kedvvel szalad oda hozzájuk. Keith meglapogatja az orrát, cserébe Cosmo a tenyerébe nyal és a szemeivel követi a narancs útját, míg fejét gazdája combján pihenteti. Az álla meleg, Keith még a farmeren keresztül is érzi.
– Hát, csalódni fogsz. Nem túl széles a repertoárom filmek terén. Lance az, aki bármit tud idézni fejből, bármiből.
– Nos, szeretem elvenni mások szüzességét. Így, vagy úgy. – Attól, ahogy rámosolyog a szemüvege fölött Keith arca lángra lobban, pedig a sógoráról van szó. Shiro férjéről.
– Ne hidd el egy szavát sem reggeli előtt! – kiálltja Shiro, amitől Keith szívverése megugrik, pedig elvileg minden eshetőségre fel van készülve. Már nem vagy biológiai fegyver állandó harckészültségben. A bátyja kockás pizsamanadrágban és egy atlétára felkapott köntösben toppan be, a nyaka ki van szívva, ezenkívül kipihentnek tűnik, csak hangosan ásít bele a hűtőbe.
– Ha szemtelen vagy, nem kapsz a karácsonyi süleményből, Takashi – figyelmezteti játékosan Adam, és Keith gyomra görcsbe rándul attól, ahogy egymásra néznek utána. A szemeikben szétolvadó boldogságtól.
– Úgy érted, sütemény?
– Te most komolyan...
Nevetnek, és Keith szeretne velük nevetni, mert szívmelengető, ahogy ezek ketten imádják egymást és néha, főleg késő este és kora reggel, Lance is spanyolul ejteti a szavakat. Egyszer még az ő nevét is latinosan ejtette és sosem vallotta be neki, de tetszett.
Shiro magasról önti a tejet egy terminátoros bögrébe, a friss kávé illata betölti a konyhát, felélénkíti és leguggol Cosmóhoz, hogy a bundájába temethesse az arcát. A sprőd szőr és a forró bőr megnyugtatja, pedig észre sem veszi, hogy ideges, aztán a talaj kiszalad a lábai alól, a rántás ismerős és hirtelen, aztán mancsok csapódnak a mellkasába, Keith hanyatt vágódik a friss hóban és reszket, és fázik, de oldalra hengeredik, a nyakánál kapja el Cosmót, maga alá gyűri és próbálja lenyomni a hóba. A farkas prüszköl, liheg, elszalad és tisztes távolból nézi, ahogy gazdája hason kúszik felé, hogy a megfelelő pillanatban mögé kerülhessen. Mielőtt Keitht belepné a hó még kék szikrákat lát elpattanni és az orrában megül az ózon szúrós szaga. És csak fekszik ott a hátsókertben, a ruhái vizesek, a haja vizes, az élete vizes és úgy nevet, hogy fáj tőle a torka.
Mindenesetre mire bemegy a lakásba határozottan didereg és vacog a foga, de a kedve jó és nem tudja levakarni a vigyort az arcáról. Még akkor sem, mikor Lance karikás szemekkel néz végig rajta a kávéja fölül, egyik lábát felhúzza a mellkasához és az a fagyalszín garbó van rajta, amit Keith annyira szeret, mert csak sejtetni engedi azokat a részeket a nyakából, ahová a legédesebbeket csókolja.
– Meg akartalak kérni, hogy segíts ebédet készíteni, de inkább öltözz át.
– Azt hittem, íratlan szabály, hogy Adam főz – jegyzi meg, és tényleg úgy érzi, rá fog fagyni a pulóvere. – Amúgy hová lett az álompár?
– Shiro megnézi a kandallót, Adam meg mosdón. – A mozdulatban, amivel legyint benne van az édesanyja. – Arra gondoltam, hogy ha már vendégségben vagyunk, meglephetnénk őket, vagy valami.
– Jó.
Keith nem mondja, hogy igazából csak Lance van vendégségben, mert nem lenne őszinte. Helyette felszalad átöltözni valamibe, amit amúgy sem sajnál, és mikor visszaér, Lance már jegesmedvés kötényben feszít, végtelenhosszú ujjaival egy fej hagymát görget a vágódeszkán.
– Tudsz tojást szétválasztani? – kérdezi azonnal, és Keith hosszan mered a két tojásra a kezében mielőtt elvenné tőle.
Lance belevág a hagymába, de arra figyel, amit ő csinál, mert van valami furcsán intim abban, ahogy az ujjain végigcsorog az átlátszó fehérje. Nagyot nyel, és módszeresen fejti le a hagyma héját.
– Baaahh, nem látok! – kiálltja, és mikor Keith felnéz, a szemei vörösek és könnyben úsznak, az arcán kövér cseppek peregnek és közben csupa fog nevetéssel szipog. – Keith, ez olyan szomorú... ffh... megöltem egy hagymát. És, ha volt családja? Kis hagymababák meg minden?
– Hülye vagy.
Adam így kapja rajta őket, könnyezve-nevetve, hagymaszagban. És ki is hátrál, mielőtt észrevehetnék.
– Mi is lesz ez? – tudakolja végül Keith, míg Lance egy papírtörlővel lapogatja a szemeit.
– Nem tudom, Hunktól tanultam, és tudom, hogy finom. Meg találtam lazacot a hűtőben, szóval... – Vállat von, és a csípőjével löki arrébb Keitht, aki a tojásfehérjét keveri el sóval, és aki azonnal viszonozza is.
– Az a lényeg, hogy meg kell tölteni a halat – magyarázza, és kidugja a nyelve hegyét, ahogy bevágja a lazacot.
– Csinálhatom én is.
– Ahhoz kést kellene a kezedbe adnom.
– Tudok bánni vele – mondja, és a hangja csípősebb, mint szeretné.
– Tudom. Abban nem vagyok biztos, hogy nem csak a szavaiddal akarsz belém szúrni.
A pillanat kipukkad, és már egyáltalán nem figyelnek a halra meg a sóra, vagy arra, hogy az ebéd ajándék lenne a vendéglátóiknak. Lance kezéből a kés csilingelve billeg a márványpulton, a kezeit összefonja maga előtt és Keith álla megfeszül, ahogy a kezeit ökölbe szorítja maga mellett.
– Mondtam, hogy csak időre van szükségem – vágja hozzá Keith, és maga sem tudja, miért kapkodja a levegőt.
– Mihez? Hogy eldöntsd, velem akarsz-e lenni? Hogy mérlegelhesd, elég jó vagyok-e hozzád?
– Hogy átgondolhassam, tudok-e annyit adni neked, amennyit te adtál nekem.
– Tisztában vagyok azzal, mennyire új neked ez az egész, Keith. – Lance hangja puhán tapad a bútoroknak, és beivódik Keith bőre alá. – Nincsenek feléd elvárásaim, annyit adsz, amennyit magadból tudsz.
Keith belülről rágja a száját, azon gondolkodik, mit mondhatna, talán most megpróbálhatná rendezni a dolgokat kettejük között, összeszedhetné magát de felbukkan Shiro, a járomcsontján koromfolt húzódik, közéjük furakszik, hogy kezet mosson és kíváncsian fordul a hal irányába.
– Remélem, nem szúrjátok el – mondja, és bazsalikomlevelet csen az asztalról. – Mert eddig ez eléggé úgy néz ki, mint ami rendben van.
– Aha, csak meg kell tölteni minden jóval, megkenni ezzel a cuccal, amit Keith csinált és mehet is a sütőbe – magyarázza Lance, és a hangja tompa.
Keith nem szól hozzá, míg befejezik az ebédet és végül Cosmo megkapja Lance szinte érintetlen tányérját, vígan habzsolja és egyikük sem tesz rá megjegyzést. Helyette Shiro valami atyai gondoskodással terel mindenkit a kanapéra, a tévé hatalmas, keskeny, keret nélküli szörnyeteg, csúcstechnológia, olyan, amiről Keith elképzelhetetlennek tartja, hogy a legrosszabb filmet se varázsolná élvezhetővé.
– Puskát kellett volna hoznunk, baszd meg! – ordítja Lance, ahogy elterpeszkedik Keith mellett, és rajta kívül mindenki nevet. Shiro kényelmesen Adam mellkasának dől, a combját átfekteti a combján és biztos benne, hogy a nevetése végigrezonál Adam bordáin, mint egy dorombolás.
– Ponyvaregény? Ez nagyon... karácsonyi.
– Anyu sosem engedte meg nekünk, hogy megnézzük – meséli Lance, inkább csak neki. – Főleg azért, mert csúnyán beszélnek benne. Szóval tizenöt évesen láttam először Hunkkal, meg egy vietnami csajjal. Persze Veronica megtudta...
Keith szeretné megkérdezni, mikori a film, de ahogy zajlanak az események és Samuel L. Jackson elszónokolja két lövés közt az ikonikus Ezékiel-jelenetet, egyre nyomottabbnak érzi magát, már nem is követi, hogy kit lőnek szitává és a film vége teljesen kimarad, mert belealszik Lance pulcsijába és az illatába. Arra már egyáltalán nem emlékszik, mikor Lance átkarolja a vállát.
És arra ébred, hogy elfeküdte a nyakát, meg, hogy Lance álla a fültövének préselődik. Mielőtt megmozdulna tudja, hogy lehetetlen anélkül kiszabadítania magát, hogy felébresztené, szóval a tőle telhető óvatossággal paskolja meg a combját.
– Hupsz, hát... bocs – csámcsogja, és ásít, miközben kinyújtózik. – Olyan jót aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni.
– Rosszul aludtam az éjjel – vallja be, és kiroppantja a nyakát. – Figyelj, Lance... én...
– Sajnálom, azt amit a konyhában mondtam. Nem kellett volna.
– Nem, nem. Én sajnálom, hogy hülye voltam, és rájöttem, hogy te m... engem választottál és nem valaki mást, szóval nyilván elfogadtad azt is, amilyen vagyok.
– Hülye mullet vagy – súgja Lance, és Keithnek fogalma sincs, mikor fogták meg egymás kezét, de az ujjai melegek és puhák és nem akarja elengedni. – De... szeretlek.
– Én is szeretlek.
Lance ujjai azonnal a hajába simulnak, mikor Keith közelebb hajol hozzá. A bőre bizsereg attól, hogy a lélegzete forrón csapódik le rajta, Lance szempillái remegnek, ahogy lehunyja a szemeit, a szeplői télfakóak, belesimulnak a latteszínű bőrébe és Keith először az orrnyergére csókol, utána az ajkaira. A nyelvére sóhajtja a nevét, mohón szívja be az alsó ajkát és az ujjai a hasfalára feszülnek a pulóvere alatt, miközben hanyatt dönti a kanapén és a lábai közé térdel.
– Fel kellene mennünk...
– Adam megöl, ha összekenjük a kanapét – helyesel Lance, és a fogai közé csípi Keith fülcimpáját. – Hoztál...?
– Nem, de mindig van az éjjeliszekrény fiókjában – feleli, és hátradönti a fejét. A kezeit Lance nadrágjába csúsztatja, és a fenekébe markol, miközben az ajkai után kap.
Összekapaszkodva nevetnek felfelé a lépcsőn, harapós csókokat marnak egymás ajkára és Keith szuszogós nevetéssel tapasztja a tenyerét Lance szájára, hogy belé fojtsa a hangos nyögést, amivel ágyéka az ágyékának feszül.
– Szerintem Shiróék is ledőltek aludni – magyarázza halkan, és a szájába nyal.
Lance magával rántja a közös szobájukba, kapkodva cibálja le róla a felsőjét és Keith még ennyire sem akar elszakadni tőle. Hanyatt dönti Lance-t a matracon a gyűrött ágynemű közé, a köldökére csókol és a bordái ívére, végignyal a medencéje ívén és hagyja, hogy a másik ujjai a hajába marjanak, lehetetlen pózba görnyedve a vállába, és szexinek érzi magát, mikor a fogaival húzza le a cipzárját.
– Szeretem, mikor váratlan dolgokat csinálsz – jegyzi meg Lance, mikor Keith fölé térdel. A fenekére paskol, a farzsebébe kapaszkodik és úgy húzza közelebb magához. – Hmm... ami azt illeti, levehetnéd ezt a nadrágot, úgy látom, szűk rád.
– Az miattad van – feleli, de hagyja, hogy Lance vetkőztesse, lassan, komótosan, mert most nem sietnek sehová.
Visszafogottan nyög, mikor Lance feljebb löki a csípőjét, csupaszon simulnak egymásra, közös a lüktetésük, közös a zihálásuk és a másik a fenekére csókol, míg óvszer és síkosító után tapogatózik.
– Hé, így sem egyszerű – feddi meg játékosan, és muszáj a matracba simítania a mellkasát, mikor végigsimít a merevedésén, mert nem kap levegőt.
Finoman fogja a markába, a hüvelyujjával dörzsölgeti csak és Keithnek melege van és reszket és az óvszert a markába gyűri, ahogy a lepedőbe kapaszkodik. Lance kifejti az ujjai közül, nem látja, de hallja, hogy a zacskó csúszik az ujjai között és csak akkor fordul felé, mikor rágörgeti a gumit.
Harmadjára dönti el, és megéri, mert Lance átkarolja a nyakát a lábaival, a kezei a kezében és elnyújtottan nyög alatta és gyönyörű közben és kívánatos. Lassan mozog, kényelmesen, lustán, egyik kezét Lance bokájára kulcsolja és a szájába nyögi a nevét, mert amit ő művel a csípőjével közben az leírhatatlan és...
– Hallottuk, hogy fenn vagytok, és-- baszki! – Adamen ugyan nem volt rajta a szemüvege, az ajtó így is hangosat döndül a háta mögött és ezzel egy időben Lance riadt nyikkanást hallat alatta.
– Legalább tudják, hogy szent a béke – mutat rá Lance, és egészen aprót fészkelődik csak mielőtt Keith kulcscsontjára csókolna.
– Most... ne ijedj meg, jó? – kéri, és túlságosan is nyugodtnak érzi a saját hangját.
– Keith?
– Nem tudom kihúzni. – Idegesen nyalja meg az alsó ajkát, és Lance kék szemeibe néz, amik először meglepődöttek, aztán felolvadnak és a mellkasába prüszköli a nevetést. – Ne röhögj! Nem fáj?
– Ha fájna, nem röhögnék – mondja, és megpróbálja leengedni a lábait, de feladja. Helyette vesz egy mély levegőt. – Oké, nem gáz. Próbáljunk lazítani...
Másfél óra. Ennyi kell ahhoz, hogy Keith mozdulhasson. Már csak félig van merevedése, de elsütötték közben az összes viccet arról, hogy ennyire közel még amúgy sem voltak egymáshoz ennyire sokáig, meg, hogy elmondhatják magukról, hogy másfél óra a rekordjuk az ágyban. Nem mintha valaha is dicsekedni akarnának bárkinek ilyesmikkel. Mindenesetre Lance ízületei ropognak és Keith kuncogva dől mellé, a felkarjára csókol és a vállára, a mellkasára és az állára.
– Nem mondod komolyan, hogy te még ezt be akarod fejezni?
– Dehogy. De, ha már a békülős szexet szabotálták, vedd... békülős utójátéknak. Megérdemled.
Jóízűen csókolóznak és csak Keith keze indul meg simogatóan, a mozdulatai nyomán az ujjai ragadnak és nedvesek és Lance az ajkaiba zihál és úgy érzi, az univerzum meg is szakadhat, akkor sem szerezhet neki jobb karácsonyi ajándékot, mint Lance boldogsága.