Bonfire /6.~

{Open your eyes/Open your mind/Fall in love with what you mean to me}

Először az illatok környékezték meg. A készülő étel, a bizsergető otthon illat, az ágynemű öblítőillata. A kaliforniai nap betűzött ablakán, felmelegítette a szobát és boldogsággal töltötte fel cserébe. Az asztalán könyvek, lapok, törött tollak és mechanikai vázlatok, a tökéletes szakdolgozat, ígéret egy tökéletes jövőre.
És mégsem volt biztos benne, hogy ezt akarja.
Hogy akar egyáltalán bármit.
Pizsamában botorkált ki a fürdőszobáig, hosszan bámulta magát a tükörben, az arca fiatalabb, a vonásai simábbak. Semmi megtört él, semmi roppant tekintet csak egy egyetemista fiú aki előtt még ott az egész élet. A zuhany alatt vette észre csak, hogy a tetoválása eltűnt. Megérintette a bőrét ott, ahol a mintának kellett volna lennie és nem érzett semmi szokatlant vagy furcsát. A természet anyajegyeket fröccsentett a bőrére és ez minden.
Kettőt pittyent a telefonja, de csak fogmosás közben nézte meg. Mabel valamikor beállított neki egy emlékeztetőt, hogy el ne felejtse a délutáni randiját, és volt szíves odaírni, hogy ha elhúzódna se siessen haza, majd kimenti a szülei előtt. Dippert elöntötte valami balzsamos érzés arról, mennyire szereti a testvérét és, hogy kívánni sem tudna jobb nővért, mint Mabel.
Hétvége volt, ilyenkor mindig korán vacsoráztak, aztán elütötték az időt valami közös programmal, amit a szüleik találtak ki. Az utóbbi pár alkalom azzal végződött, hogy a szüleik kérdőre vonták, mikor visz haza végre egy lányt és kínosan hümmögtek percekig mikor a fiú a kutatásaira hivatkozott.
Délutánig tanult kicsit, megnézett fél évadnyi Doctor Who-t és dél körül megkörnyékezte a pánik, ami alattomos gyilkos módjára kúszott fel a torkába. Mabel pont időben érkezett, hogy lebeszélje arról, hogy lemondja a találkozót, és végül segített neki a készülődésben.
- Fotózd le – követelte a lány, ahogy összekócolta testvérét.
- Ez nem így működik. Előbb éljem túl – hebegett Dipper, és nagyot nyelt. - Mi van, ha nem azt kapja amire számított?
- Akkor fogalma sincs róla, hogy te vagy a világ legédesebb sráca – vágta rá a lány, és összecsapta a tenyereit, ahogy hátrébb lépett. - Akarod, hogy elkísérjelek egy darabon?
Csak megrázta a fejét és rádurálta magát, hogy elinduljon.
A fiút az egyetemről ismerte, már többször szemeztek és lenyűgözte a zsenialitása, a szenvedélye, amivel dolgozott és analizált. Sötét barna haja volt, mélyen ülő barna szemei és édesen kócos fogsora. És fekete kávét rendelt magának arra hivatkozva, hogy valószínűleg a jegyzetei fölött fog görnyedni egész este, aztán tétován megérintette az ujjait a hófehér terítőn.
A következő pillanatban ordítva ugrott fel, ugyanis két csésze forró kávé landolt az ölében, és gőzölögve itta magát a ruháján keresztül a bőrébe. A szőke pincérfiú egyáltalán nem tanúsított megbánást, csak állt ott, a vigyora éles volt, arany szemeiben káröröm lobbant; rajta szórakozott. A kezeit mélyen fekete köténye zsebébe süllyesztette, a sarkain billegett és állával célzatosan a mosdók felé biccentett.
- Bocsáss meg egy percre – sziszegte Dipper, és elviharzott. A szeme sarkából még látta, ahogy a pincér lehuppan a helyére. Az abroszból csöpögött a kávé.
Kétségbeesetten kapaszkodott a tejfehér mosdókagylóba, ahogy a tükörképét vizslatta. Úgy érezte, valami nem stimmel körülötte, hogy ezt már egyszer átélte, csak máshogy. Az arcába fröcskölt némi vizet, mélyen beszívta a levegőt és újból kicsavarta a felsőjéből a nedvességet. Sosem fog megszáradni, pont mint a lelke. A pincérfiúra gondolt, az aranyló tekintetére, amivel végigmérte, és ismerősnek tűnt. Az ajka szép íve, az orra egyenes vonala, a szemöldöke íve...
És amikor rávette magát, hogy visszamerészkedjen az asztalukhoz, a fiú már nem volt ott.

Éjféltájban lökte be az ajtót a vállával. Átkarolta az ázsiai fiú derekát, ahogy csípője az ajtókeretbe vágott, állatias hévvel kapott az ajkai után, míg ujjai megindultak felfelé a hátán, a lapockájáig és lefelé a nadrágja szegélyéig. Két hete volt annak, hogy a srác otthagyta a kávézóban, azóta vigasztalást nyert mással. Az volt a szép benne, hogy nem kellett túl komolyan vennie, a fiú eltűnik a tavasszal, visszamegy Kínába és bár azt ígérte, majd Viberen vagy Skype-on tartják a kapcsolatot igazából nem várt semmit.
Nagyot nyelt, ahogy végig nézett a másikon, a keskeny száján, a kiugró arccsontjain, a fekete szemein és a szarkalábakon a szeme sarkában. A fiú a hajába markolt, úgy húzta közelebb még egy csókra, és Dipper érezte, ahogy gerince nekifeszül a villanykapcsolónak.
Nem ő kapcsolta fel a villanyt, kétségbeesetten összeszorított szemhéjain át is tudta, hogy a fény a nappaliból szüremlik felé. Pár lépés csak a kis beugrótól, szinte semmi, még csak egy fél felkészülési időre sem elég.
- Llamanic? - hunyorgott rá az apja. A saját tükörképe húsz évvel későbbről. - Nem mondtad, hogy... ó!
Dipper szíve a torkában dobogott, a gyomra apróra zsugorodott és úgy érezte, a padló hullámokat hány a talpa alatt. Begörbítette a lábujjait és szólásra nyitotta a száját, de fogalma sem volt, mit mondjon. A vörösre csókolt ajkai, a kócos haja és a zilált külseje már rég elárulták. Az apja tudja.
És megint: ennek nem így kellene történnie. Miért? Miért?
- Apa, ez... bonyolult. Ő... a barátom – motyogta, és a hangja furcsán elcsuklott amikor azt ejtette: boyfriend. Hazugság volt. - Az egyetemről.
- Hát... ez valóban bonyolult – bólintott az apja, és hosszan lehunyta a szemeit.
- Maradhatok?
Félős kérdés volt, a keze remegve tapogatózott a kilincs után, mintha biztos lenne a nemleges válaszban, a fiú csak megszeppenten toporgott mögötte. Dipper hirtelen el is felejtette, hogy ő még ott van, és most bocsánatkérőn fordult felé.
- Azt mondtad, nem gáz, ha jövök – jegyezte meg a fiú, és sötét hajába túrt. - Azt mondtad...
- Tudom. Tudom – suttogta, de nem mert hozzáérni. Az apja jelenlétében nem. - Most menj el, kérlek.
A zár hangosabban kattant, mint remélte és hallotta a saját szívdobogását, ahogy áttörte a csendet és csak ketten voltak, az apja és ő. Mabel és az anyja mit sem sejtettek az egészből, békésen aludtak és holnap talán már arra kelnek, hogy ő sosem létezett. Az iskolai fényképei eltűnnek a kandallópárkányról, a tudományos kitüntetései egy dobozban a padlásra kerülnek, a szobáját lezárják és semmi nem marad utána...
Az apja a konyhába vezette és leültette, majd elé tolt egy pohár vizet. Hideg volt és klóros.
- Megoldjuk – kezdte halkan Mr. Pines, miközben a pohara szélét simogatta. - Ha elküldenélek, mindkét gyermekemet elveszíteném. Mabel biztos, veled menne. Ráadásul szeretlek titeket.
- … köszönöm...
- És ez már... biztos? Úgy értem, biztos vagy benne, hogy te...
Dipper csak bólintott, úgy érezte, nem tudna megszólalni. Végül felhajtotta a vizet, és úgy döntött, elmegy aludni. Az apja csak bólintott és elvonult. Nem mosolygott.
Álmában egy csónakban hánykolódott, a csillagok közel voltak és gúnykacajt ültek fölötte, a parton máglya lobogott és férfiak táncoltak körülötte halott nyelven kántálva. És a tűz mellett szőke fiú térdelt, haját aranyba vonták a lángok, eltakarta az arcát, de ujjai közül vér szivárgott és végigfolyt az állán, tócsába gyűlt a kulcscsontján és átfestette a tetoválásait. Fölötte sötét alak állt egy tőrrel, zihált, szemeiben fenyegető tűz éget, a mellkasa pikkelyesnek tetszett vagy talán tollasnak és vöröslő csonttőrt szorongatott. Amikor megszólította a sebesült fiút, a szavai tele voltak éles mássalhangzókkal, ősi ritmusban beszélt és mégis ismerősnek tűnt.
A következő pillanatban már nyoma sem volt a csónaknak, a parton állt, és megdermedt mikor a szőke felé kapta a fejét. Egyik szeme hiányzott, a feketeségből olvadt arany csöpögött, és nem értette, miért látta korábban vérnek. Elvigyorodott, aztán szólásra nyitotta a száját.
- Ugyan már, Alexander, már miért lenne az én hibám? - Az anyja hangja ébresztette. Határozottan zaklatottnak tűnt. - Nem befolyásolhatod, kibe legyen szerelmes.
- Te öltöztetted mindig abba a hülye bárányjelmezbe! - Az apja inkább kétségbeesett, mint dühös.
Dipper a konyhaajtóhoz osont, onnan figyelte a szülei fojtott vitáját. Az apja nem küldte el, de ez még nem jelenti azt, hogy továbbra is ugyanúgy fogja kezelni. Ujjai elfehéredtek, ahogy a kilincsre markolt és nagyot nyelt, mikor apja az asztalra csapott.
- Ha jól emlékszem, nem ellenezted. Különben is, mi baj van azzal, hogy a fiunk meleg?
- Nem érted, ugye? Piszkálni fogják, kirekesztik majd és... talán meg is verik – magyarázta az apja, és sóhajtva túrt a hajába. - Ez... Nem azt akartam, hogy homokos zseni néven kerüljön be a Harvardra vagy a Stanfordra.
- Eddig se piszkált senki – jegyezte meg halkan az ajtóból. Fáradtnak érezte magát, és nehéznek a testét. Vajon szeretetből aggódnak érte, vagy a saját hírüket féltik?

Kedden újra randira hívta a fiút, akivel a múltkor elbénázta a kávézást, szombaton pedig behívta magukhoz. Mabel a barátnőinél aludt, a szüleik rokonlátogatóban voltak és csak az övék volt a lakás.
Szóval most meztelenül feküdt a csupasz lepedőn, a párnába szuszogott és feljebb tolta a csípőjét, mikor a mögötte térdelő fiú a bőrébe vájta körmeit. Beharapta az alsó ajkát, valahogy nem így kellett volna történnie, és nem tudta megmagyarázni, miért. Az orgazmus pillanatban felszikrázott előtte egy rideg műszerfal, párás autóüveg és a vezetőülésen összetapadó két ziháló, vonagló test. Aztán egy szőke fiú ölére hajolt, az ajkaival kényeztette és közben figyelte földöntúli gyönyörűségét. És nem emlékezett a nevére...
- Olyan mintha... már lefeküdtem volna veled – motyogta később, és kinyújtózott. A könyökük összeütközött a szűk ágyon. - Nem tudom...
- Nem úgy volt, szűz vagy? - kérdezte a fiú felvont szemöldökkel. - De rendes tőled, hogy összekeversz másvalakivel.
- Nem, nem erről van szó. Veled voltam, de... mindegy, hagyjuk – legyintett gyorsan, és csókra hajolt. - Felejtsd el.
- Szóval máris rólam fantáziálgatsz – vigyorgott a srác, ahogy finoman a vállába harapott, aztán a nyakába és foltot szívott a kulcscsontja alá. - Ez tetszik.
A telefon figyelmeztetőleg pittyegett kettőt, mire az oldalára hengeredett és felkapta a készüléket. SMS, ismeretlen számról. Összevonta a szemöldökét, ahogy újra és újra átfutotta a rövid üzentet, aztán kipattant az ágyból és magára rángatta az alsógatyáját meg a nadrágját. Valami belső hang azt súgta neki, menjen az üzenet után, és nem tudott ellenállni neki. Menet közben belebújt a pólójába is, és az ajtóból nézett vissza a döbbent fiúra.
- Most mennem kell, de nem maradhatsz egyedül a lakásban, szóval... - kezdte, de amaz bólintott és öltözni kezdett.
- Azért remélem, ezt befejezzük még egyszer – hadarta, miközben a zokniját kereste. - Jó volt veled attól, hogy elméletileg nincs tapasztalatod.
- Gyakorlatilag se. Már mondtam.
- Elég fura vagy. Nem volt amnéziád vagy valami, amitől elfelejthettél valamit, amire nagyon emlékezni akarsz? - kérdezte, és bár viccnek szánta, Dipper nem nevezett. - Jól van, na. Amúgy ki volt?
- Fogalmam sincs. Ismeretlen szám.
- Aha. Világos ám, hogy ez csak egy ilyen lekoptató szöveg. Vettem az adást.
- Komolyan – bizonygatta, és megérintette a vállait, ahogy a szemeibe nézett. - Sosem használnálak ki. Azt hittem, okos vagy, nekem legalábbis ezt mondták.
- Ez most fájt. Szóval akkor reménykedhetek benne, hogy holnap is találkozunk? - kérdezte, és a szemei vágyakozón csillogtak.
- Csak, ha te hozod a kávét – bólintott, és megcsókolta. Puhán, szenvedélyesen. - Rohanok.
A sarokig együtt mentek, összefűzött ujjakkal, nevetve és szabadon, aztán egy forró csók után Dipper balra fordult, de még sokáig zsongott a feje.
Az ismeretlen a hegyre hívta, ahonnan belátni az egész várost, de nehézkes a feljutás. A koranyári esőzésektől felázott talaj csúszós, a magas fűben és a bokrok között agresszív darazsak lapulhattak, a többiről nem is beszélve. Mindenesetre felkaptatott a meredek hegyoldalon.
Nem várta senki. Végignézett Piedmont kockaházain, a szülővárosán, beszívta az ismerős illatokat és elfogta az érzés, hogy nem itt kellene lennie. Egy fenyő illatú helyre gondolt, ahol megbecsülik az eszét és szabadjára engedheti a képzeletét.
Alig, hogy letelepedett egy nagyobb kőre meglátta. Ott állt a fák között, fenséges volt és gyönyörű, agancsai méltóságteljesek és csak pislogott rá. Dipper felé nyújtotta a kezét, mire a szarvas félősen közelebb araszolt. A szíve vadul dörömbölt, szinte zihált és mikor az állat nedves orra a tenyeréhez ért, megértette: van valami kapcsolat közöttük.
És szúrni kezdett a mellkasa.
Az az ismerős erő most ordított a fejében, rá akarta venni valami igazán szörnyű dologra. Arcát a puha szőrbe temette és együtt lélegzett a teremtménnyel. Érezte az izomköteg alatt vadul verdeső szívét és a hang megint ott volt.
Tépd ki!Nem akarta. Haza akart menni a fiújához, a nővéréhez, újra beszélgetni akart az apjával, hogy mindketten megértsék a másikat végre. Boldog volt itt, és bármi is kísértette el akarta felejteni. Könnyebb lett volna kizárni a hangot, elfelejteni az álmokat és azt csinálni, amit akar.
És mégis... Jó lett volna tudni, mit felejtett el, mi az, amire az agyalapi mirigye olyan nagyon emlékezni akart. Egy szőke fiúra és a nevére. Az aranyszín szemeire és, hogy ismerte az ajkait...
Aztán bevillant egy koszlott csomagtartó. A lény ezüsttel vérzett, a bőrén tetoválás fénylett és most, a gondolataiban el tudta olvasni. Cikornyás betűkkel rótt sorok, kicsit olyan, mint a saját kézírása és a sorok figyelmeztették. Ne bízz senkiben! És a szavak egy nevet karcoltak a tudata peremébe.
Bill
Bill Cipher
b1LL C1phER
Vakon tapogatózott a nedves földön, míg talált egy tompa botot. Tenyere csúszott az izzadságtól, de rámarkolt és összeszorította a szemeit, ahogy a szarvas bordái közé szúrt. Az állat panaszosan felbőgött, az arcára forró vér fröccsent. És a markába szorította a szarvas lüktető szívét.
A saját szívét, amit Bill tökéletesen elrejtett előle.