Bonfire~ /3.

{No excuses waste of precious breath/No time/The sun shines on everyone, everyone love yourself to death}

- Ki vagy te?
A kérdés félig kétségbeesetten, félig zavarodottan buggyant fel belőle, és a tükörben kereste a választ. A tükörképe elvigyorodott, éles fogai megcsillantak a neonfényben és olyasmit suttogott, amit képtelen volt megérteni. Talán, mert elnyomta a fürdőkádba zubogó jeges víz, talán csak rettegett meghallani.
Tükör-Dipper sóvár éhséggel figyelte, ahogy leveti a ruháit, az anyajegyei kacagnak rajta, a tetoválása némán egyetért velük és csak állt, és fázott, és elöntötte valami keserű önutálat. Neki miért nem megy az, ami Mabelnek, ha egyszer ikrek? Miért kell egyedül lennie? Ha az eszét boldogságra cserélné, megtenné? Elege volt a főiskolából, hogy azért heccelik, mert nincs barátnője, és talán már a szülei is tudják, hogy meleg, csak nem szólnak, mert jobb a szőnyeg alá söpörni és eltemetni.
Mikor belemászott a kádba végigfutott rajta a jeges borzongás, azonnal és megállíthatatlanul remegett, nem más, csak túlélési ösztön. A bőre nemrég még forró volt...

Alámerült, és magában számolt.
Egy: Penge egyensúlyoz a vízfelszínen
Két: a húsába vájó karmok kíméletlenül marcangolják/a tüdeje felhasad
Há': a magányos légbuborék vörösen nyúlik a vértől és mielőtt kipukkadna megtelik Mabel sikolyával.

Csutakosan ébredt, álmában magára csavarta a takaróját, a párnáját a fölé hajoló Mabel szorongatta. Mélyeket lélegzet, felült és hagyta, hogy nővére nyugtatóan hátrasöpörje izzadt tincseit. A keze remegett, az ajkai remegtek, a hangja elcsuklott, amikor megszólítja. Ez egyáltalán nem az első.
- Minden rendben, itt vagyok – suttogta a lány, és puhán megsimogatta a hátát. - Nincs semmi baj...
- Sajnálom – motyogta rekedten, és megnyalta kiszáradt ajkait. - Én... lemegyek egy pohár vízért.
Sután kibontakozott Mabel öleléséből, megdörzsölte az arcát, kifújta a levegőt és elindult a konyha felé. Egy percre megtorpant, úgy érezte, valaki figyeli, aztán csak elhessegette a gondolatot. Ismerte a Kalyibát, sötétben sem okozott neki gondot a közlekedés, habár az egyik lépcsőfokban megbotlott és ha nem kapaszkodik meg időben, legurul a fekete mélységbe.
A konyhában megmosta az arcát, töltött magának egy pohár vizet, és, hogy lenyugtassa tomboló agyát elkezdte számolgatni a tányérokat a konyhaszekrény üvegezett ajtaján keresztül. Egy, két, há', négy és az aranyszín tekintet tükröződése lassan figyelte ajka néma mozgását. És Dipper nem mert pislogni. Óvatosan hátrasandított a válla fölött, bár biztos volt benne, hogy megérezte volna, ha áll mögötte valaki, és egyébként is...
- Nagyon furcsa éjszakám volt – jegyezte meg a reggelinél, miközben vajat kent a pirítósára, hogy aztán kusza háromszögekre vágja őket.
- Család, úgy néz ki, George meg én Salembe megyünk ran-di-ra – csivitelte Mabel, és lecsapta a telefonját a kockás viaszosvászon terítőre. - Hurrá, irány a napfény!
- Nem mehetsz az öcséd nélkül sehová, különben apádék megnyuvasztanak – jegyezte meg Stan, aki fel sem nézett a reggeli újságjából. - Hogy is fogalmazott... Ez is a terápia része, szem előtt kell lennetek, bla, bla, bla...
- Azt mondta, az államot nem hagyhatom el Dipper nélkül – pontosított Mabel, de óvatos pillantást vetett a fiú felé.
Dipper tudta, hogy nővére azonnal lemondaná a randit, ha kérné tőle, ott maradna és ha azon múlna még a sötétben is gubbasztana vele a takaró alatt. De nem tehette. Jelenleg stabilnak érezte magát, kiegyensúlyozottnak és egésznek, nem tehette meg, hogy csupán a változástól való félelméből elvegyen mindent Mabeltől.
Tányérja szélére tette a kenőkést, lenyalta a vajat a hüvelykujjáról és nővérére mosolygott. Harmatosabbra sikerült, mint szerette volna, da Mabel viszonozta és csak ennyi számított.
- Ugyan, én megvagyok – vonta meg a vállát, és olyan mozdulatot tett, mintha útjára akarná engedni. - Csak érezd jól magad és ne hagyd, hogy megharapjon, bármilyen csábítóan hangzik.
- George csak félig vámpír, Dipper – emlékeztette a lány, de kuncogva rejtette arcát saját kötésű pulcsijai egyikébe.
- Tankoljatok be paradicsomlével!
- Vedd meg nálam! Egy kettő áráért! - Stan elővette a bizniszmosolyát, mire Dipper megforgatta a szemeit és felállt az asztaltól, hogy kiszellőztesse a fejét.
A kenőkés vészesen koppant az asztalon, egy kósza pillanatig valami vöröset látott megcsillanni rajta, de mikor pislogott eltűnt. Vett pár mély levegőt, megragadta a hátsóajtó kilincsét és kilépett a hűvös reggelbe. Az erdő mélyén valahol felbőgött egy szarvas, harkályok kalapálták a fákat és valahol valaki a rádióját próbálta behangolni.
Dipper a kalyiba falának dőlt, a masszív fa itt-ott recsegett és foltokban pergett róla a lakk. A papucsa alatt ropogtak az elszáradt virág-tetemek, és ahogy a kopott barna pulcsi zsebébe süllyesztette a kezeit megtalálta. Sosem dohányzott igazán, háromszor próbálta, és mindannyiszor fuldokolva adta fel. A dobozt mégis megtartotta és most keserű nosztalgiával morzsolgatta a szűrőt. Az ajkaihoz emelte a szálat, ráharapott, aztán meggondolta magát és a földbe tiporta.
- Staaaan, el kell mennem a... ööö, majd jövök! - kiabált be, és gyorsan csekkolta, nála vannak-e a kulcsai.
Kicsit nagyobb energiával vágta be a Range Rover ajtaját, mint szerette volna, kapkodva csatolta be magát és mikor rátenyerelt a rádióra vette észre, mennyire zihál.
Megmarkolta a kormányt és, ahogy kikanyarodott meggyőzte magát, hogy a pánikroham teljesen természetes, ha kiderül, hogy a fiúja (a fiúja?) minden normális fölött áll. Nem mintha, nem sejtette volna már egy ideje, csak...
Még érezte a ragadós vért az arcán, a felismerést, mikor rájött az vér, a lüktetve szúró sebeket a csuklóján, ahogy nehéznek érezte a testét és hagyta lemerülni, és csak egészen kicsit kalandozott el ahhoz, hogy még időben félreránthassa a kormányt. A lány a fenyők közül lépett elé, sovány volt, csupa lélegzet és borda, meztelen és kecses mint egy őz. Nagy arany szemeit egyenesen rászegezte, hosszú szőke haját meglibbentette a satufék lendülete. És csak állt ott némán, szigorú kis ajkakkal egészen addig míg Dipper két úristen között ki nem szállt. Aztán vissza a kocsihoz, behajolt az utastérbe és mikor felegyenesedett szúrós, kopott barna pokrócot húzott elő meg egy elsősegélyládát. Mabellel mindig a pokrócra feküdtek, amikor elmentek csillaglesre vagy kempingezni, az anyagból enyhén áradt a lány vattacukorillata, és Dipper elpirult, mikor a lány felé nyújtotta. 

- M-megsérültél? - kérdezte kapkodó zavarral, és mintha a másik tekintete felszikrázott volna. És egy pillanatra azt hitte, szórakozik vele. - Hol a ruhád?
- Eltévedtem – felelte röviden, és Dipper gerincét csiklandozta valami ismerős érzés, amit sehogy se akart felismerni. Valami fölött elsiklott, amiről nagyon tudnia kéne.
A lány egyenesen a szemeibe meredt, egy pillanatra sem rebbent meg a tekintete, finom ujjaival maga köré csavarta a pokrócot és a füle mögé tűrt egy szőke tincset. A haja ragyogott, mint az arany, huszonnégy karát minden tincse.
- Hol laksz? Érted tud jönni valaki? - Dipper szíve a torkában dobogott, és kezdett eluralkodni rajta a pánik, ezért megint azt kérdezte: - Megsérültél?
- De hát már értem jöttél, Pinetree. - Éles vigyor villant, és a fiún végigcsorgott a fagyos felismerés. Megrázta a fejét és hátralépett kettőt, mintha bármit is számítana. Bill puha ujjai az arcára siklottak, megcirógatta a borostás állát és körmeivel a bőrébe karcolt.
- Ki vagy te? - kérdezte, és ösztönösen elhajolt a csók elől. - Hogy csinálod?
- Hogy te mennyit tudsz kérdezni.
- Ez azért van, mert nem bízom senkiben. Ahogy nézem teljesen jogosan. - Felhúzott szemöldökkel mutatott végig a lányon.
- A múltkori után még...
- A múltkori után biztos vagyok benne, hogy nem bízhatom meg benned sem – vágta rá, mielőtt Bill befejezhette volna a mondatot. - Csak nem értem, miért flörtöltél velem, ha...
- Tetszel nekem – jelentette ki a szemeibe nézve, és a pólójára markolt, ahogy közelebb rántotta magához. - Tetszik, ahogy a gondolataid kusza örvénye kibogozhatatlan csomóba veszik, ahogy rettegsz a saját érzelmeidtől vagy attól, amikor elképzeled, hogy a szüleid kérdőre vonnak, hogy meleg vagy-e. És, hogy mennyire nem gondolsz magadra sehogy, pedig vonzó vagy. Már úgy emberi mértékkel.
- Kösz, asszem.
Dipper beharapta az alsó ajkát és tanácstalanul toporgott kicsit, mire Bill egyszerűen csak beszállt az Range Roverbe, becsapta az ajtót és kikönyökölt a letekert ablakon. Várakozóan túrt a hajába, jobb felkarján halvány háromszögek jelentek meg, amik eddig biztosan nem voltak ott és lassan fütyült valami földöntúli nótát, amitől Dippernek olyan érzése támadt, mintha figyelnék. Gyorsan zsebre vágta a kezeit és beült a volán mögé, hogy aztán becsatolja a biztonsági övet.
És lefulladtak.
- Ezt is te csinálod? - kérdezte, és lefejelte a kormányt. A duda hosszan visított az erdő csendjébe.
- Meglehet – vont vállat, miközben a kesztyűtartóban kotorászott. - Á, tudtam, hogy tartasz kaját a kocsiban!
Örömittasan harapta le a ropis zacskó csücskét, míg Dipper a visszapillantót babrálta. Egészen kezdett hozzászokni a furcsaságokhoz.
- Mit tudsz még? Úgy értem, rólam. Olyan könnyű volt, amikor csak úgy odajöttél szórólapozás közben, és én egy pillanatra elhittem, hogy lehet ilyen is az egész. Aztán most meg...
- Ott vagyok az álmaidban. Ott vagyok a szemed sarkában moccanó árnyékban és a szél susogásában. Enyém a világmindenség összes tudása és te azt kérdezed, mit tudok rólad? - Bill halk nevetést hallatott és a szájában egy sós pálcával hátradöntötte az ülést. A lábai a szélvédőn, meztelen feneke hozzátapadva a bőrüléshez. - Tudom, hogy nincsenek barátaid, tudom, hogy szeretsz tanulni... Tudom azt is, hogy attól félsz a legjobban, hogy a szüleid már nem szeretnek többé, csak úgy tesznek, mert kötelességüknek érzik. És tudod mit? Pontosan tudtam, hogy nem fog sikerülni az öngyilkossági kísérleted, mert azt is tudom, mikor fogsz meghalni.
Dipper ujjai elfehéredtek, ahogy a kormányt szorította, remegő alsó ajkába harapott és mélyeket lélegzett. Bill felnevetett, a hangja csilingelőn, vidáman hasított a levegőbe, szórakozott rajta. A jobb melléről lecsúszott a pokróc és még csak a fáradtságot sem vette, hogy megigazítsa. Dipper füle mély-rózsaszínűre változott, ahogy elfordult és megköszörülte a torkát.
- Hogy nézel ki igazából? - kérdezte nagy sokára.
- Ezen a síkon nem létezem – magyarázta. - Hús-vér formám egyébként nincs, én alakítom a külsőm, ahonnan én jövök ott meg... Nincs szükségem testre. Én vagyok a világ összes rémálma, a haldokló hallucinációja, a sötétség képzeletgyermeke.
- Szóval elég felkapcsolnom a villanyt és eltűnsz?
- Nem, azok a csótányok.
- Nem látok túl nagy különbséget.
- Simán kiteszlek pucéran az út mellett.
- Na!
És Bill összefogta maga előtt a szúrós pokrócot, úgy hajolt közelebb, ahogy Dipper füle tövére simította az ajkait. Haja puhán csiklandozta a fiú nyakát, finom kezecskéi a combjára simultak, az anyag az ölébe hullott és a fiú mérhetetlen zavarban és értetlenséggel simult neki az ajtónak.
- Láttam a fejedben, hogy kívánsz engem. Gondoltál rá, milyen lenne – duruzsolta, ahogy elégedetten visszahanyatlott az ülésre.
- De akkor még fiú voltál – pontosított Dipper, és megnyalta kiszáradt ajkait.
- Úgy nem poén, ha kicsit se bizonytalanodsz el. - A lány elhúzta a száját, idétlenül csücsörített, aztán szemezett kicsit a saját tükörképével az oldaltükörben.
- Tisztában vagyok magammal, kösz szépen.
- Felvállalni mégse mered!
Hirtelen fordult felé, hosszú ujját a mellkasának bökte és élesen nézett fel rá. Tudta, hogy igaza van és azt is, hogy győzött. Belelátott a fejébe, hogyne tudta volna. Aztán elkapta a kezét, összefűzte az ujjaikat és egy pillantására kicsapódott az ajtó.
- Sétáljunk egyet – ajánlotta.
- Nem fogok hazáig sétálni egy pucér lánnyal, bocs.
- Nem mondtam, hogy Gravity Fallsba, csak valamerre. A motor különben sem fog csinálni semmit, amíg én nem akarom.
Így történt, hogy bevették maguknak az erdőt. Dipper a hideg ujjakba kapaszkodott, bár egyáltalán nem nyugodott meg tőle, csak úgy érezte attól, ha kapaszkodik valakibe legalább két lábon tud maradni. Semmivel sem volt ez másabb, mint mikor Mabellel sétáltak kézen fogva.
És nem volt szükség szavakra, Bill úgyis tudta, mire gondol, azzal, hogy kimondta csak magának tett volna szívességet. Amúgy is jó volt úgy. A pillanat, hallgatni a természet ősi neszeit, érezni a saját halandóságát, hogy most egy pillanatig önmaga lehet és senki nem nevet rá gúnyosan...
Egészen addig, míg valami nem roppant a talpa alatt. A fehér csontok szinte világítottak a nyár illatú fűben és Dipper most már biztos volt benne, hogy már nem bírja sokáig.