Vagabond~

Elbasztam, de nem kicsit. 

(Ez kötelező hozzá, azért)

Jó olvasást~

Csálé mosollyal ránt egyet a hátizsákja pántján, semmi fontos, csak néhány konzerv, pokrócok, egy két személyes sátor, hálózsák és az összes kedvenc könyve. Van pár kedvenc könyve. Kopott barna nadrágot és fehér rövid ujjú inget visel a kedvenc tornacipőjével, a haja kócos, mint általában, csak a mosolya kócosabb és a szeplők ragyognak az arcán.
Daydream még a kapuból lefényképezi, a gép a nyakában lóg stílusosan megy a farmerjéhez és bő pólójához, amin Hiccup onnan nem látja elolvasni a narancssárga feliratot, de biztos, hogy gáz. Helyette hunyorog, Astrid integet neki a cseresznyefa tövéből, Apa is ott van vele, ő csak egy biccentéssel bocsátja útjára. És a nevetve felé csámpázó Daydream felé nyújtja egyik karját, összekapaszkodnak és úgy indulnak el az út szélén. Szigorúan forgalommal szemben. Daydream kerek lufit fúj a rágójából és élesen szétcsattintja, nem néznek hátra, nem akarja látni, nem akar tudni róla, most már csak ők ketten léteznek és az országút előttük.

Jó lesz ez – ígéri magának.
Csak éljük túl – súgják a hangok.

×××

Az országút mellett táboroznak le, ha jönne egy rendőr, nem látna rájuk, ők még tisztán látják az autók rohanó fényeit. Hajnal van, az égbolt szürkéslila, a fű és a kövek harmatnedvesek, és valamiért bekapcsolva maradt a kamera, amit most Daydream felkap és Hiccup felé irányítja. Aki könyvvel a kezében térdig gázol az egyik belvíz okozta tócsában, hangosan olvas, közben gesztikulál és óvatosan az út felé sandít, vagy lesi, hogy veszi-e még a fiú.
- Szeretnéd, ha kipróbálnánk, mennyire vízálló a kamerád? - kérdezi incselkedve és felé rúg némi sáros vizet.
- Fenyegetőzz csak, lépni már úgyse mersz – neveti köhögősen Daydream és lágy, fehérlő cigaretta füstöt fúj felé.
Nem dohányzik mindig, csak elvétve egy-egy szálat és Hiccup nem neheztel érte, úgy tesz, mintha semmi nem történne, mintha nem érezné a keserű, csípőst ízt és csak elintézi annyival, hogy félresöpri a füstöt és mosolyog rajta, vele. Hosszú csobbanásokkal Daydream elé sétál, az ujjairól ráfröcsköli a vizet és elhajol a kamera mellett, hogy rövid csókot váltsanak. És miközben puhán kóstolja az ajkait, ujjaival kitapogatja a kamerát, hogy kikapcsolhassa.
- Minek hoztad el? - mormolja a csókba és kiveszi a kezéből, leteszi maguk mellé egy kockás pokrócra.
- Tudod, hogy ha majd hetven leszel...
- Ugyan, kérlek.
- Szóval, ha majd hetven leszel, tök jól fogsz szórakozni rajta – magyarázza, miközben bemászik a sátorba, hogy összetekerje a hálózsákját.
- Ha már ott vagy, ideadod a térképet?
- Az iránytűt is?
- Kérlek – biccent rá, és leül oda, ahol nemrég még Daydream szívta a reggeli cigarettáját.
Csak reggel és este engedi meg magának, kivételt képez ez alól az, amikor szórakozni mennek. Hiccup is kipróbálta egyszer, részegen, csak, hogy olyan legyen, mint a többiek, befogadják és tartozhasson valahová. De köhögött, fuldoklott és szédült tőle, szóval inkább hagyta az egészet.
Most csak összecsapja a könyvét csak úgy, könyvjelző nélkül és a cuccaira dobja, hogy elvehesse a térképet és a tájolót. Ideje indulni, tovább, tovább, tovább...

×××

Zuhogó esőben, összekapaszkodva sétálnak az út mellett, a hátizsákokat használják esernyőnek és csak összemosolyognak az égzengésre. És a következő pillanatban Daydream ledobja a hátizsákot, elengedi Hiccupot és előre rohan a zivatarba, a haja a homlokára tapad, a ruhái rátapadnak és a kacagása együtt harsan a mennydörgéssel. Éles, csattanó, őszinte, kegyetlen és Hiccup csak hallgatja, a vízzel szívja magába, elszorul a torka, de visszanyeli és sietősen beéri, elkapja a karját, magával rántja és majdnem elvágódnak, de Daydream elkapja, visszarántja és édes, nedves csókot nyom az ajkaira.
- Tudom, most jön az, hogy megfázok és vissza kell majd fordulnunk miattam és de szar lesz nekünk, de hidd el, akkor se megyünk vissza – jelenti ki , és visszatrappol a hátizsákjáért, aztán azzal szórakozik, hogy minden tócsába belelép és lefröcsköli mindkettejüket.
- Nem, most jön az, hogy van nálunk antibiotikum is – mosolyog rá, és ügyesen kitér a támadások elől. Elég vizesnek érzi magát a sár nélkül is.
És valahol már megint igaza van; főleg abban, hogy elhozta a gyógyszereket.

×××

Éjszaka alig, hogy felállítják a sátrat egy szántó mellett felerősödik a vihar, majdnem elsodorja őket, a szél éles visítással süvít be, de nem számít. Nem számít, mert Daydream lázas, Hiccup csak hőemelkedéses, ezért simítja ki a haját az arcából és erőlteti belé a gyógyszert. Fehér, kék és narancssárga pirulák, ásványvíz és egy időre megnyugszik. Legalábbis annyira, hogy a derekába kapaszkodik, a hasának nyomja az arcát és mélyeket, nehezen lélegzik.
Hiccup érzi, hogy a bőre forró, ahogy reszket az ölelésében és megosztja vele a hálózsákját, a pokrócát és a hajába csókol, ahogy egy villám megvilágítja az alakját. Már nem annyira biztos benne, hogy jó ötlet volt útnak indulni.

×××

Daydream megint nevet, az arca még kipirult és forró, a szemei csillognak, de legalább már nem olyan magas a láza. A sátorajtóban ül, dúdol és azt figyeli, hol nem fognak elcsúszni a sáron, ha összepakolnak, mikor Hiccup álmosan elkapja, hátrarántja és a vállának dönti az állát.
- Maradhatunk, amíg jobban nem leszel – mormogja onnan, és a tekintete átható, meleg és sugárzó.
- Vagy maradhatunk, míg kedvünk tartja – válaszolja, és lejjebb csúszik, hogy megcsókolja.
Puhán kóstolgatja, keze az arcáról a nyakára siklik és belemosolyog a csókba, mikor Hiccup lendül, lábaival közrefogja a csípőjét, ujjaival a nadrágja körül matat és csak éhesen kap utána, hogy aztán rámosolyogjon azokkal a ragyogó szemekkel. És már egyetlen pillantásával mindent elmondd, ahogy pír kúszik a szeplőire és a fülére.
És nem történik semmi más, nem kell, hogy történjen, mert a kimondatlan vágyakozás ott remeg összesimuló ajkaik között és nem hagyják megszökni, muszáj még, több kell, amíg még lehet...

×××

- Mit írsz már megint? - kérdezi Daydream, ahogy áthajol a válla fölött.
Atlétát visel és rövidnadrágot, a bőre fehér és tökéletes, törölközőt szorongat, a másik kezében szappan és alsógatya. Hiccup csak hátrapillant rá, próbálja elnyomni feltörő köhögését és amúgy is hülyén jön ki az egész.
- Hagyjál, a memoárjaimat! - vágja rá, de elvigyorodik és olvasószemüvege egyik szárára harap, ahogy ledobja a kis füzetet. - Fürdesz? Akkor várj meg.
- Hát gyere! - Azzal már kint is van a sátorból, a tó felé siet, szökdécsel és nevet. - Vigyázz a lábadra!
- Kösz-kösz!
Hiccup tizenöt volt, amikor elveszítette a bal lábát. Ahogy az emberek nevezték: tragédia egy gyerek számára. Ahogy ő nevezte: kamasz fiú – halálos betegség 1-0. Végül is, egy láb az életéért cserébe még nem számít akkora árnak. Ha Daydream életét kéne megfizetnie, sokkal többet adna ennél, és még csak el sem gondolkozna rajta.
Most csak cipzáros pulcsiban battyog utána ott, ahol már előre kitaposta az utat magán, és arra gondol, talán nem kellene belemenniük a tóba, ha ennyire lóg az eső lába. És mégis becsalja, lefröcsköli és az sem számít, hogy elúszik az alsógatyája. Mert Daydream csak nevetni akar, azt akarja, hogy Hiccup is ugyanúgy kipiruljon a nevetéstől és ázzon ki a bőre a víztől, és legyen megint minden olyan, mint régen volt.
Csak legyen minden rendben, amíg elfelejti a gondokat, amíg szabad a lelke és legfőképp amíg még dobog a szíve, míg még lélegzik és él.
Talán már csak pont egy szívdobbanásnyi ideig.
Talán jobb lenne továbbmenni...

×××

Az egyik település benzinkútján kiderül, hogy csak Hiccup beszéli a nyelvet, és Daydream csak feszengve várja, hogy útbaigazítást kérjen. Addig elszív egy szál cigarettát a falnak dőlve, ahol a tábla is mutatja, hogy szabad. Hiccup már egy ideje figyeli és szorongatja az üres automatás kávéját, amit kettejüknek szerzett. Hajlamos elfelejteni, hogy ha megindul, forog körülötte a világ, de direkt nem szól róla Daydreamnek, csak felidegesítené vele, vissza akarna fordulni, márpedig azt nem hagyhatja.
Nem mintha tudná, hová tartanak, sosem tűzték ki a célt, csak mennek, amíg meg nem találják. Menekülnek; nem számít.
És reccsenve visszhangzik valami ott legbelül, mikor a fiú felé mosolyog azokkal a ragyogó aranyszemeivel és egyetlen pillanatra megsimítja a kézfejét, mikor elveszi a poharat. Hiccup belékapaszkodik, míg visszanyeri az egyensúlyát, mélyet sóhajt, hallgat és megrántja a hátizsák szíját.
Nem történik semmi...

×××

Hiccupnak pislognia kell, ahogy a sós szél az arcába csap, azt hiszi, az óceánnál kötöttek ki, de csak egy tisztás magas fűvel és néhány mohás sziklával. A közelben víz lehet, hallja a sirályokat és elszorul a torka, ahogy Daydream néhány lépés után elterül a fűben és kacagva felé nyújtja a kezeit. Vagy talán az ég felé. A puha, felhőízű szabadság felé.
Megtalálta azt a helyet, amit keresett, de a hangja a veszteség fájdalmáról suttog, és Hiccup nem akarja elengedni, nem akarja, hogy vége legyen, de nem tehet ellene semmit és ez dühíti.
Összeszorítja a szemeit és bent tartja a levegőt mielőtt elengedi magát és mellé zuhan.

×××

Könnyed vonások a papíron ceruzával, csak egy arc, egy mosoly, egy szempár, sugárzó, élettel teli tekintet és a világmindenség.
Fekete öltönyt visel, a régi rajz remeg az ujjai között, már fogalma sincs, hogy mikori, nem is akarja tudni. Abban a magas fűben ücsörög, hátát az egyik mohás sziklának támasztja, mellette a kamera egy kimerevített képpel és fáj felnéznie a szabadságot hazudó égre. Vérzik és fáj és fekete.
Felhúzza a térdeit, összekucorodik, elhiszi, hogy kicsi és nem látja őt a világ. Mert megtalálta azt a helyet, amit keresett, megállt, megpihent és már csak arra vár, hogy elfelejtsék.
Nem így képelte el, nem egy kórházi ágyon gépekkel és csövekkel, fuldokolva, sípolva. Még mindig úgy érzi, nem kellett volna elmennie, sehogy sem.
És Hiccup tudja, hogy hiába menekül, akárhányszor lehunyja a szemét az életvidám, akarattal és vágyakkal teli zöldarany tekintetet látja, a mosolyát, amit csak neki tartogatott és ami nem létezik többé...