Hvar ert þú, pabbi?~

Egy kis januári angst szösszenet Hiccuppal. Nem a legjobb. Sőt, fogalmam sincs, hogy ez hogy lett ilyen. 

Hallgatmány (avagy erre írtam, és tessék meghallgatni az eredeti is.): CUT - Papaoutai (Stromae feldolgozás)~ 

Jó olvasást~

Futott, futott, maga sem tudta mi elől, de egész életében csak rohant, összeszorított szemekkel, szárnyaszegetten, kicsit csonkán. Úgy gondolta, azzal még nincs semmi baj. De csak nem érezte a különbséget, nincs amivel összehasonlítsa. Mégis érezte azt a zsibongó kölyökfájdalmat a mellkasa tájékán, ami ki akarja tépni magát, és aminek nem szabadna léteznie.
Úgy gondolta, ha anya élne még, minden máshogy lenne, aztán elbizonytalanodott. Ha anya élne, ő foglalkozna vele apa helyett, és nem változna semmi. Néha tűhegyes karmokkal belémart a kétségbeesés, a gondolat, hogy egyedül van, elveszett és még az istenek sem láthatnak le rá, mert kisebb mint a többiek, esetlen, reménytelen.

Remegett a gyomra, ahányszor csak apa hozzászólt vagy megérintette, kiváltságként és büntetésként gondolt rá. Összerezzent, amikor megemelte a hangját, de legalább beszélt vele még akkor is, ha soha nem hallgatta meg azt, amit ő akart mondani, nem figyelt rá és egyáltalán nem hitt a sikerében. Persze megmentette az életét, ha bajba került, de Hiccup pontosan tudta, hogy nem büszke rá, nem mondták ki, de érezte azt a kényelmetlen feszültséget apán és nem tehetett mást, mint hogy próbálkozott.

Ha egyszer sikerülne, apa szeretné őt végre.

Rontani már nem nagyon tud a helyzeten.

Éppen ezért futott, futott, amíg csak a lelke bírta és biztatta, amíg tudott reménykedni és ismerte az istenek nevét.

Aztán már csak ott ácsorgott, megrekedve, összetörve és kifordítva. Valaki lenyúzta róla a hitet, hogy még van esélye, még bizonyíthat, és Hiccup biztos volt benne, hogy az a valaki mocskos munkát végzett, mert még mindig fájt, égett, zsibbadt. A sajogva üvöltő férfifájdalom, a veszteségé makacsul fészket rakott magának és úgy érezte, megfojtja.

Visszakapta anyát. És? Nem segített semmin, már nem maradt kinek megmutatni, hogy nem reménytelen, hogy ő is képes igazi vikinges dolgokra, talán még az elvárásainak is meg tudna felelni. Apa volt az, akire mindig felnézett, akit tisztelt és akiről már kiskorába elhitte, hogy rettenthetetlen, legyőzhetetlen és az istenek soha nem akarják majd maguk közé.

Egy vakmerő pillanatig magát hibáztatta; ha nem barátkozott volna sárkányokkal, ha megölte volna aznap, ha meg sem születik... Apa mindig megmentette az életét, ha bajban volt, mindig ott volt, ha ott kellett lennie és ő most elárulta, csalódást okozott neki, hagyta megtörténni az egészet. És elöntötte az érzés, hogy soha nem érhet a nyomába, sosem nőhet fel hozzá, talán csak próbálkozhat.

Megtorpant, nem volt hová futnia többé, kiürült, lemaratott tisztás maradt csak, valami, amin bizonytalanul botladozhatott tovább maga után cibálva a keserves hiányt. És meg kellett tennie, tartozott ennyivel, ha már nem tudott olyan fiú lenni, mint amilyenre apa mindig is vágyott.