R U N~

Nem, még mindig nem tudok Kuroshitsujit írni. Azért megpróbáltam, főleg így a Book of Circus után (ennek ahhoz semmi köze), ami meglepően csalóka az első részhez képest. 

Naaamost! Én nem tudom, ki, hogy van a mangában, de ha csak lespoilereztetted valakivel ide már az is elég. (Amúgy meg rohadt gyorsan tessék menni olvasni >.>) No jó, a kilencveeeen... kilencvenötödik fejezetből építkeztem, ami annyira hazavágott, hogy újra kellett olvasnom/néznem az egészet. 

Nem tudok Kuroshitsujit írni. Nem. 

Jó olvasást~

Amikor a bársonyos, fekete puhaságot áttöri a kegyetlen, csontig hatoló, tépő, vájó semmi és mélyen, egészen mélyen megérint, megragad, kitépi a lelked, hogy aztán a véres cafatokban lógó, tépázott roncsot, azt az undok torzót visszatuszkolja és elhitesse, hogy ez így jó, ennek így kellett lennie és muszáj.

Kiszáradt torokkal, hamut pumpáló szívvel hallgatni a némaság monoton kattogását, és várni az örökkévalóra keserű, nyomorúságos, céltalan és tömény. Mennyi-mennyi ostoba szólam, a számtalan hazug harsona, mikor csak zúgnak, harsognak, hahotáznak a dobok. És az a vadászkürt. Éles, és mély és fenyegető, egészen a fülében hallja, de a lábai bénák. Nem mintha lenne hova futni. Nem mintha akarná.

És csitt!

Hallgass el!

Hallod? A távolban bűnbánatról énekel egy elfeledett férfikórus. Búsan, halkan és a hangok visszhangot vernek az ódon nemlét vaskos falain. Ez az egész maróbb, kínzóbb, keservesebb, mint lennie kéne, mint amilyennek ígérkezett akkor, azon a szentségtelen napon. Akkor világrendek hasadtak meg és álmokat, életeket égetett szenessé a tűz.

Értelmetlen a mi lett volna, ha!

A kürtök elhallgatnak, elcsitul a dobok eszeveszett versenye, helyüket átveszik a harangok. Távoli bongás, monoton, egy árnyék csupán, lehet, hogy nem is hallja igazán. A szíve a harangzúgás ütemére ver, tisztán hallja a kísértet, úgy érzi, kiszakad a mellkasából, hogy áttöri a bordabörtönt és nem várja ki, hogy a legmélyebb sötétség gúnyosan megmártózzék benne. Fél. Retteg, a térdei remegnek, ahogy tétován hátralép. Érzi, hogy valami ragadósba, nyúlósba és sűrűbe lépett, amiből groteszk loccsanással szabadul, de nem mer odanézni. Csak némán kivár. Vér a végzetére.

És fekete szárnyak nevetve csattogtak körülötte, a halhatatlanság az ő mulandóságán gúnyolódott és a pokol minden bugyra torz mosollyal vihogott rajta. Aztán puha, sápadt ujjak érintették az arcát, fekete körmök szántották a bőrét és erős marok szorította az állkapcsát, hogy felemelhesse a fejét és kényszerítse, hogy ránézzen.

- Ha jól emlékszem egyezséget kötöttünk, fiú. - A hangja betöltötte a teret, ott volt a falakban, megmérgezte a levegőt és megbújt őbenne is.

- Amíg a bosszúm beteljesedik, démon – felelte határozottan, és állta a tekintetét. - Még nem teljesítettem...

- Csak egy ember vagy. Még azok között is elég fiatal, ami azt illeti. - A gúny lemarta a szavait és felforralta a hangját, hogy nyoma se maradjon. - Megmondtam: megvédelek, de a döntéseidet nem befolyásolom. Ha a saját ostobaságodból meghalsz, nekem hasznom származik belőle. És ki is használom a lehetőségeimet.

- Démonhoz méltóan aljas.

- Hízelgő.

Átkarolta, fehérbe burkolta, hogy aztán feketével beszennyezze és megmérgezze. Azt várta, hogy lehunyja a szemeit, hogy még éltében fagyjon bársonyos halálba. Büszke. Túl büszke volt ahhoz, hogy elengedje a szomjasan lángoló pillantását, ki akarta szipolyozni mielőtt fordítva megtörténhetett volna, el akart ragadni tőle valamit, amit később már nem kaphatott vissza, mert ahová ő megy, ott a démonok szénből és gyémántból vannak.

Végül mégis...

Ezernyi tehetetlen, fájdalmas halálsikollyal a fülében hagyta, hogy a démon homlokon csókolja.

Igen, a mangában (meg amúgy is) simán tegezheti Cielt, ha nem a komornyík-gróf felállás van, hanem a rendes démon-fiú.

Amúgy fogalmam sincs, mi ez. :"D