(A képet köszönjétek meg Maggie-nek~)
Ami a fanfictiont illeti, talán még a tegnapi kis vacaknál is kevesebb cselekményt tartalmaz (sőt, biztos is), de már nagyot érett. Mibe, hogy kinyírom a blogot? Na? Ugyehogy!
Szóval... mit kell tudni!
Maggie Stiefvater (kedvenc íróm. amúgy.) Wolves of Mercy Falls (Mercy Falls Farkasai - Shiver/Borzongás, Linger/Várunk, Forever/Örökké) trilógia fanfiction.
Izé...
Cole St. Clair. Mert Cole St. Clair.
Jó olvasást~
Csak feküdt a fürdőszoba nyirkos, koszos padlóján és öntudatlanul hallgatta, ahogy a csapból lassan a kádba csöpög a rozsdás víz. Mélyet sóhajtott, nyakizmai megremegtek, és felemelte a kezét, hogy megtörölje a homlokát.
Ujjait sűrű, nyálkás meleg vár borította, mindent betöltött a keserű fémes íz, és mikor egy lusta csepp megindult az arca felé, úgy érezte, muszáj megkóstolnia. A mutatóujjába harapott, egy elsuhanó pillanattal később pedig rájött, hogy nem érez semmit, csak az agya játszik vele. Meg persze a metamfetamin, amit részben arra használt, hogy stimulálja az agyát. Részben meg csak abban reménykedett, hogy túladagolja magát.
Na persze!
Cole St. Clair, és az ő pontos számításai... Az az isten, akinek a létezésében már ő sem hitt igazán a génjeibe szőtte a tévedhetetlenségét. Tudta, hogy csak százból egyszer lő mellé, akkor viszont visszafordíthatatlanul. Mert ő volt mindent, ami romlott, ő volt a bűnbeesés katalizátora.
Lehunyta a szemeit, mert a fürdő sápadt neonja hirtelen elkezdett gúnyolódni rajta; és hunyt szemekkel, bénán tapogatózott valami olyasmi után, amiről az agyalapi mirigye egy órával ezelőtt még tudott. Valami után a zsibbasztó, remegő, végtelen ködön túl. Mint, ahogy arról is tudott, hogy a ruhái a kádban úsztak, hogy vérrel keveredett víz gyűrűzött körülöttük. Az ízéből tudta, hogy Victor vére szárad a kezein, a bús tekintetű farkasé, aki nem is élhetett igazán, az egyetlen olyan barátjáé, aki teljesen ismerte, mégis megbízott benne.
Lassan, reszketőn, félőrülten nyalta végig a alkarját a könyökétől a csuklójáig, hogy egy farkas vadságával tépjen önön bőrébe, az eleven, lüktető húsba.
Nyelve hegyével kitapintotta a friss vágások nyomát, megborzongott és kibuggyant belőle a nevetés. Nevetett a saját szánalmas próbálkozásán, hogy pont ilyesmivel próbálkozik, mintha nem lenne elég okos ahhoz, hogy kitaláljon valamit... valami sokkal Cole St. Clairesebbet, valami Narkotikásat. Még akkor is, ha a Narkotika már csak egy emlék összetépett, foszladozó képe volt, a sötétbe vesző taktusok és fények távoli impressziója.
Úgy érezte, figyelik. Magán érezte Angie vádló, hitetlenkedő és utálkozó pillantását (Magát utálta jobban, vagy engem?), Isabel sötét szemeit, ahogy kritikusan méregetik, és várta, várta, hogy az ajkáról gúnyos szavak peregjenek, neki a mellkasának, mint a tőr egy gyilkos kezében. Victort. Samet. A saját farkasát érezte maga mellett, olyas valamit, ami belefojtotta a vízbe, ami a vérével és a vízzel együtt lecsoroghatott a lefolyón.
Valaki elvette tőle a reményt.
Valaki kihúzta a dugót.
Valaki megfosztotta az életétől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése