Mézédes~

 

Okééé, Magi fanfiction, bár még tényleg az elején tartok. És akkora fluff, mint a ház. Korhatár az majdnem lett rajta, de engem ismerve... Ajánlás: Katie-nek és Anyunak, mert imádlak titeket és köszi, hogy irányba fordítottatok és elindítottatok. xD

Jaa, hogy mi ez azon belül, hogy Magi?  SinJa~ 

Jó olvasást~

 

A balkonon ücsörgött, és egy könyvet szorongatott, bár a tekintete minduntalan elrévedt az alkonyi tájon. Szempillái megrebbentek, és egészen elmélyedt az alattuk nyüzsgő élet tanulmányozásában. Mint egy hangyaboly, sürgő-forgó embersokaság, látszólag semmi gondokkal megpakolva. Mélyet sóhajtott, beszívta a város fanyar illatát, és a tömény, édes illatot, ami bentről áramlott kifelé. Mintha kedvét lelné abban, hogy gúnyolódik a polgárokon. A kis aranyozott szegélyű porceláncsészéért nyúlt, a könyvet letette a kis, színes asztalkára, és egyik kezét rajta tartotta ugyan, de így is majdnem lelökte, mikor valaki befogta a szemeit, és könnyű csókot lehelt a füle tövébe.

- Mit csinálsz? – kérdezte Sinbad egészen lelkesen, és leült vele szemben. A széklábak zokogva visítottak, ahogy végigcsúsztak a köveken.

És a férfi lecsúszott ültében, hogy térdeik összeértek, és ujjait a kellő határozottsággal fűzte össze az asztalon. Ha valaki rajtakapta volna őket, talán fel sem fogta volna elsőre.

- Olvastam – felelte neki könnyedén, és egészen ellágyult a tekintete, ahogy végignézett rajta.

- Belőlük. – Sinbad fejével a polgárok felé bökött, és szavai ugyan célt értek, arcán mosoly terült el, mint általában.

És Ja’far arca nem rezdült, mikor a férfi közelebb hajolt hozzá, de a suttogássá halkult hangjától nagyot dobbant a szíve és megmozdult benne valami. Valahol belül. Egészen a lelke mélyén.

- És te mit csinálsz?

- Téged kerestelek.

- Megtaláltál.

- Meg. – Nyomatékosításul bólintott hozzá, és a másik csészéjével játszadozott, ahogy kereste a tekintetét.

Egy szemtelen, kaján pillantás és a lázrózsák máris ott égtek az arcán, színt adva a bőrének. – És most már nincs már dolgom, mint gyönyörködni a zsákmányban és kiélvezni a jutalmam.

- Zsákmány? Hát, köszönöm.

Sinbad csak nevetett, de elkapta Ja’far kezét, és ajkait egy egészen hosszú pillanatra a kézfejének szorította. És a bőre még percekig égett ott, ahol hozzáért. Behunyta a szemeit, és mozdulatlanul hagyta, hogy Sinbad megérintse az arcát, ujjaival végiglépdeljen a szeplőin és hüvelyujja megállapodjon az ajkán. Éppen, hogy egy egészen kicsit dugta csak ki a nyelve hegyét…

- Alszol nálam?

Ja’fart hirtelenül érte a kérdés, és közéjük feszült valami idegen hallgatás. Automatikusan és óvatosan pillantott körbe,  hogy ki hallhatta még rajta kívül ezt a félreérthetetlen kérdést, de egyedül voltak a bársonyos szürkületben.

Végül élesen megköszörülte a torkát, kikapta a kezéből a csészét és kiitta a maradék kávéját. Zaccal együtt.

- Meglátjuk – felelte halkan.

Nem egyszerre mentek be az épületbe, bár egyáltalán nem lett volna feltűnő, vagy szokatlan, ha mégis így lett volna. Tőlük nem.

És Ja’far nem sokkal éjfél előtt kopogott be hozzá. Kellemesen világos, elegáns szabású szatén köntöst viselt, ellenben az ajtót nyitó Sinbaddal, aki csupán a fülbevalóit hordta magán, és széles mosollyal üdvözölte.

- Vegyél már fel valamit, bárki megláthat, nem olyan nagy ez a hotel – sziszegte az érkező, és befurakodott mellette a szobába. A férfi egyértelműen fürdéshez készülődött. – Még csak most?

- Téged vártalak vele. – Sinbad egyenesen a fülébe suttogott, ahogy átkarolta a derekát.

Kedveskedve a nyakába szusszantott egyszer, majd újra, de hiába. Nem érzett semmit, nem volt egy kósza illatfoszlány se, amit szentimentálisan megőrizhetett volna a nehezebb, soselesz napokra. És ettől valahogy elszorult a torka. Szerelmesen lökött egyet a csípőjével, és a halkan felnyögő Ja’fart a fürdőkád felé irányította.

Puha hab, felszálló gőz, álnokul szétterpeszkedő illatok.

És ahogy belemerültek, a hófehér bőr megtelt élettel, és máris kevésbé ütött el az ő édes karamellbarnaságától.

Sinbad az ajkai után kapott, kezei csobbanva siklottak az illatos habréteg alá, mikor Ja’far megállította. Hülye helyzet, méghülyébb érzés.

- Már mondtam, hogy nem akarom kádban csinálni. Ez olyan…

- … olyan ártatlan, mi? – Sinbadból hirtelen tört fel a nevetés, betöltötte a szobát, visszaverődött a falakról és rútul keresztüldöfte a hangulatot. Az ujjai mindenesetre a világos tincsek közé siklottak.

A férfi beharapta alsó ajkát, és némán ízlelgette a választ. Nem tudta eldönteni, hogy mi lenne a jobb, ha úgy értelmezné, hogy Sinbad az előéletére utalt, vagy úgy, hogy a szexuális életére. Két rossz közül a kevésbé romboló…

- Tudtam, hogy kár beleegyezni ebbe az egészbe.

Ja’far felállt, és kilépett a kádból, Sinbad pedig szinte bódultan figyelte a vékony, finoman rengő csípőjét, a hófehér bórét, ahogy leperegnek róla a cseppek, a tarkójára simuló kacér világos tincseket. Rögtön hiányolni kezdte, meg akarta érinteni, belé akart kóstolni és egy örökkévalóságra kisajátítani. Követte, és melléfeküdt, hogy aztán finoman kihámozhassa a takaróból, amibe magát csavarta. Rámosolygott, megcirógatta az arcát, aztán odahajolt és megcsókolta.

- Megbántad? De most őszintén, bármit is megbántál abból, ami közöttünk történt?

Ja’far hallgatott, és egészen vékonyra préselte össze az ajkait, ahogy finoman megérintette Sinbad mellkasát, és felsétált a nyakáig, aztán vissza a köldökéig. Egészen addig, míg a férfi el nem kapta az ujjait és a lepedőre nem fektette, hogy aztán saját kezével takarja be.

- Nem – felelte végül, és a szemeibe nézett.

Hirtelen, és vad szenvedéllyel estek egymásnak; lerúgták a  takarót, és félig lelökték a párnát, ahogy egészen eggyé olvadtak a gyertyák világánál. És nem voltak kételyek, bizalmatlanságok, bizonytalanság, csak a bársonyos, bódító érzékiség, egy lélegzetvételnyi semmi és megadás. A tökéletes kiteljesedése az odaadásnak.

- Köszönöm – lehelte a bőrébe Sinbad, és a nyakszirtjébe fúrta az arcát, hogy megízlelje a bőrét, aztán hasra fordult és átkarolta a párnát, amit a feje alá rángatott.

Amint behunyta a szemeit Ja’far felült, figyelte a légzését, és tétován hozzáért a hátához; ujjhegyeivel lassan végigsimított a bőrén, tenyere megpihent a tarkóján és könnyed csókot hintett a lapockájára, aztán ráhajtotta az arcát. Hosszan, hunyt szemekkel hallgatta a szívverését.

- Elfáradtál? – Sinbad hangja egészen furcsán csendült, és keze a másik vékony combjára siklott.

- Nem, nem mondanám. Várom, hogy elaludj – vallotta be csendesen.

- Elszöksz?

- Muszáj. Nincs szükséged nemzetközi botrányokra.

- Ilyenkor utálok király lenni – mormolta még.

A másik semmit sem aludt, hajnalban felkelt és visszament a szobájába, hogy olvasson, míg el nem kezdenek nyüzsögni odakint. Együtt reggeliztek, Sinbad megetette lágy sajttal és ropogós szőlővel, és mikor otthagyták az asztalukat a férfi megfogta a kezét, egy másodpercre összeérintette az ajkaikat, mintha tényleg nem számítana semmi, nem lenne mit kockáztatni és nem léteznének következmények.