Sweet dreams are made of this~

 

Néha elgondolkozom a saját épelméjűségemen, komolyan.  Szóval, ajánlva Tinnek, mert végül is miatta íródott meg. Én nem shipelem az ErenRivaille-t, mert húsz év korkülönbség már túlzottan összeegyeztethetetlen. Szerintem. De tény, hogy jól néznek ki együtt na. :"D 

Öööö... ja, zene. Srácok, én írás közben a Sweet Dream dubstep változatát hallgattam, ha gondoljátok nyomjátok be hozzá~ 

Jó olvasást~

Az édes álmok közvetlenül azok mellett a gondolatok mellett születnek, amiket eltemetünk, mélyen a lelkünkbe zárunk és lelakatolunk. A feladat egyszerű: bemerészkedni és szabadjára engedni őket. El minden fájdalom és hiba mellett, nem gondolni a meg nem bocsáthatóra. Kiszűrni a tudatalattiból a hangot, mikor az éles fém felhasítja a bőrt és beleszalad az eleven, élő húsba. Felbuggyan a meleg vér, és elmossa a bűnt.

Valahogy mindentől meg lehet szabadulni, még, ha nem is elég erős ahhoz, hogy a saját láncait morzsolja porrá. Örök béklyóra ítéltetett olyan emberek miatt, akik nem jelentettek semmit, akiknek az arcára már nem is emlékezett.

Törlés, törlés, törlés.

Míg végül már csak Erwin marad. A halott tekintete, és az őszinte kacagása, amivel talán rajtuk nevetett, azon, hogy legyőzte őket, diadalt aratott fölötte és már esélye sincs visszafizetni a tartozását. Jobb lett volna, ha minden marad a régiben.

Túl jó, túl rossz, bűnös, ártatlan, nem jó. Gyerekjáték egy mérleggel és egy kalapáccsal.

Hervadó mosolyok, amiket összezúz a puskapor. Köd telepszik az agyára, és úgy érzi, meggyullad, lángol a bőre, ég és szúr, mintha parázstengerbe csobbant volna.

Mikor felriadt, zihált, és verejtékben úszott. Lerúgta magáról a takarót, vagy talán Eren sajátította ki magának, miközben mellette forgolódott. És persze, hogy nem ébredt fel arra, hogy ő rémálomból riadt. Szétvetett tagokkal, nyitott szájjal a hátán aludt, magához szorítva a párnáját. Nem volt már gyermek, de még felnőtt sem igazán. Rivaille gonosz kis mosollyal végigmérte, és úgy döntött, hogy teljesen hidegen hagyja, hogy mennyire édes álmokat is lát a másik.

Fölé mászott, és kezét végigfuttatta az oldala mentén, de figyelt arra, nehogy hozzáérjen. Le, egészen a vaníliaszínű pólója száráig, és ajkait az ajkára simította, ujjai befurakodtak alá, míg sima, puha bőrt nem érintett. Eren szemei kipattantak, hirtelen egyáltalán nem érezte magát álmosnak, és szorosan átkarolta a nyakát.

- Akarlak – suttogta Rivaille, és ismét a fiú ajkai után kapott. Nem árulhatta el magát, nem fedhette fel a gyengeségeit pont előtte.

- Aludnunk kéne, tudod, holnaaaaah… abba ne hagyd… - Eren hangja remegett, és a füle tövéig pirult, ahogy felengedtek az izmai és belesüppedt a puha kéjbe.

- Mi volt ez az esti? – kérdezte, miután jóval hét után előkerült a háló környékéről. Kócos volt, csipás és a fél pár papucsát elhagyta valahol az ajtó környékén.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kérdezősködj, világos?

Kapott egy bögre teát, mellé néhány pirítóst egy makulátlan, fehér porcelántányéron, és csendben kérődzött a reggelin, mint az óra az ablak mellett békés kattogással számolta a másodperceket.

- De mégis…

- Kuss, és egyél.

Eren még kérdezni akart valami, valami igazán fontosat, de az a fagyos, vészjósló pillantás meggyőzte róla, hogy inkább jobb, ha tényleg befogja.

Rivaille gondosan elmosogatott, míg ő mögé osont és átkarolta, hogy lustán a vállára ejtse az állát. Jó volt érezni az illatát, magába szívni, és egyre lassabban lélegezni, míg a szemhéjai le nem zárulnak. Hajlandó lett volna ott, és állva elaludni.

- Hé, ébresztő! El fogsz késni. – Habos-vizes kézzel paskolta meg az arcát, amitől prüszkölve fújta ki a levegőt. – És nem tudom, mennyire tűnt ez fel eddig, de nem vagyok ágy.

- Aha, ja – bólogatott Eren, és zavartan megvakarta a tarkóját. – Az mi?

- Növény. Jobb helyeken szokás virágnak is nevezni.

- Jó-jó, de minek? – értetlenkedett a fiú, mire a másik fáradtan sóhajtott.

- Azt terveztem, hogy kipróbálom, vázástól belefér-e a szádba az egész csokor, hogy megkímélhessem magam a hülyeségeidtől. Aztán rájöttem, hogy itt jobban mutat, szóval díszítő jellegű a cucc – közölte egy joviális vállrándítás kíséretében.

Mikro rájött, hogy valószínűleg csak viccel, Eren halk nevetést hallatott, és puhán átölelte a derekát, ahogy rövid csókot lopott. Egy röpke pillanatra, egy illúzió erejéig, csak míg a fény tompén átdereng a szemhéjakon tökéletesek voltak. Ketten, együtt. Mintha nem számítottak volna a közöttük tornyosuló évek, a ki nem mondott kételyek vagy az elrebbentett hazugságok. Minden rendben volt, csak egy képszakadásnyi ideig.

Aztán vége lett, és felébredtek.

Rivaille megdörzsölte az alsó ajkát, miközben visszafordult, hogy eltörölgethesse a patyolat tányérokat és poharakat. Eren csak egy kurta köszönést ejtett meg zavarában, aztán már ott sem volt. Ki, a nappalin keresztül az előtérbe, ahol a falnak vetette a hátát, mint mindig és belebújt csizmáiba. Csörgött a kulcsaival, aztán végleg megszűnt minden matatás, zsibongás. Rároppant a hullacsend, és hallgatta egy darabig, míg rá nem jött, hogy mennyire értelmetlen is az egész. Összeszorította a szemeit, és mélyet sóhajtott, hogy a hófehér virágszirmok közé temetkezhessen. Édes, bódító illat. Pont erre volt szüksége. Nyugalomra.

Eren folyamatosan pörgött, szövegelt, pattogott, csapongott. Pontosan, csapongott, mert még kereste önmagát, igyekezett megtalálni a saját stílusát, azt amitől igazán saját maga lehet végre. És neki hagynia kell, hogy bejárja ezt az utat, türelmesnek kell lennie, és bármilyen nehéz, megállnia, hogy néha ne osszon ki egy fülest a fiúnak. Majdnem húsz év, az mégis csak annyi, bármennyire is próbálnak az idő ellen játszani. Jó tizenöt év lemaradása van, amit sosem fog tudni behozni. Most fog, egyedül megélni mindent, amit közösen kellene. De Rivaille nem figyel a zenei ízlésére, arra, hogy ösztönből megfordul a lányok után az utcán, vagy a folytonos, tinédzserkori merevedési zavaraira. Hülyeség az egész…

Hülyeség, hogy ellenőrzi a háziját esténként, hülyeség, hogy ellátja, mintha csak az apja lenne és még nagyobb hülyeség, hogy ennyire közel engedi magához.

Végül úgy döntött, inkább a szakirodalomba temetkezik, de elnyomta az álom alig néhány oldal után, ott a puha, sötét bőrkanapén.

- Ne tartsd hátra. Előre, te hülye!

Eren némi konyharuhába csavart jeget szorított az orrához, amiből folyamatosan ömlött a vér, és vörösre színezte a fehér lenvásznat. Nem számított rá, hogy ha felébreszti Rivaille-t, az ösztönösen megüti majd. Ráadásul még bocsánatot sem kért érte, mintha egészen az ő hibája lenne minden.

- Már nem vérzik annyira. Menj, moss arcot, de ne kenj össze mindent, vagy kapsz még egyet – utasította vészjóslóan, aztán követte a fürdőszobába.

Nem szívesen vallotta be magának sem, de majd’ a fél napot átaludta. Inkább elterelte a gondolatait, és előkeresett valami steril gézt, amit ideiglenesen beletuszkolhat Eren orrába.

- Fogadjunk, hogy fel akarod dugni az agyamig! – tiltakozott a fiú, de mikor a nagy hátrálásban a márvány mosdókagylónak ütközött, megadta magát.

- Neked van agyad?

- Nagyon vicces!

- Na, fogd meg, és figyelj ide. – Valami alkoholos pamacsot nyomott az orrába, amitől kissé elbódult. Aztán köhögött és vett három mély lélegzetet a száján keresztül. – Úgy. Kutya bajod.

Megveregette a vállát, mintha csak dicsérné, aztán elfordult tőle, hogy visszamenjen és eltakarítsa a romokat, amiket az ébresztés okozott. De Eren megragadta, és a karjánál visszarántotta. A köszönet-csók hevében fogaik összekoccantak, és a fiatalabb belenevetett a csókba, ahogy egyik kezével a mosdókagylóra támaszkodott, hogy el ne essen. Másik kezével finoman betolakodott a fekete pulóver alá, és gyengéden cirógatta a hófehér bőrt.

- Még mindig fáj – motyogta orrhangon Eren, mikor elengedte.

- Örülj, hogy megúsztad ennyivel, nagyobbat akartam adni.

Eren fájdalmasan felnyögött, és megpróbálkozott egy mosollyal, de Rivaille egyetlen pillantással meggyőzte, hogy nem éppen a legjobb ötlet. Végigsimított a fiú orrnyergén, először csak gyengéden, de az attól is összerezzent. Tudta, hogy egyetlen, jól irányzott mozdulattal összeroppanthatná, ha akarná. De azzal csak plusz terhet akasztana a saját vállára.

Elengedte, és visszatért a konyhába, hogy friss vizet eresszen a virágoknak. Eren utána sietett, hanyagul a márványnak dőlt, és felmarkolt egy virágot a pultról. Először megszagolta, aztán mutatóujjával megbökdöste a fehér, feszes szirmot, és addig forgatta, míg végül el nem ismerte, hogy a maga egyszerűségében véve tényleg szép. Azt leszámítva, hogy már szinte túlságosan is bódító az illata.

- Ne tegyél rajta erőszakot. – Rivaille a kezét nyújtotta, és ő beleejtette a hosszú szárú növényt. A férfi szép csokorba rendezte a többivel, és átvitte a konyhából a nappaliba. Mikor visszatért Eren már a márványlapon ücsörgött, és a lábait lógatta, ahogy ölében összefűzte az ujjait. – Na, mi van?

Nem szólt semmit, csak kinyújtotta a kezeit, és mikor a másik megfogta, magához húzta és átkarolta. A hajába temette az arcát, és hallgatta a szíve egyenletes dobogását.

- Ha rémálmaid vannak, miért nem szólsz?

- Semmi közöd hozzájuk. – Egyenes, határozott válasz, pont amilyet várt. – Meg tudom oldani a problémáit, vagyok hozzá eléggé felnőtt.

- Aha, szóval gyerek vagyok?

- Aki nem boldogul egyedül – bólintott rá.

- Szóóóóval… - kezdte Eren vontatottan, és összeszedte a pizsamáját, és a papucsát. Kiderült, hogy a párja az ágya alatt bújt meg.

Aztán rájött, hogy Rivaille megint nem figyel rá, és a délelőtti könyvét folytatja, ami akkor csukódott be, és esett a szőnyegre, mikor ő orvul megtámadta, és cserébe kapott egyet. Vastag, kopott kötet, amiről sehol sem tudta lelesni a címet, már csak a másik ujjaitól sem. Hanyatt dőlt az ágyon, nyújtózott, és kikapta volna a kezéből a könyvet, ha nem tartotta volna elég erősen. Rivaille vetett rá egy pillantást, aztán visszatért olvasmányába, és nyugodtan lapozott.

- Azt szeretném, ha megbeszélnél velem mindent – bökte ki végül, és a karjára fektette a fejét, hogy láthassa a tömött sorokat.

- Gondolod, hogy elég érett vagy hozzá?

Rájuk roppant a kínos hallgatás. Mindig a szokásos kör, arról, hogy mennyire gyerek még,  hogy hiábavaló az egész próbálkozása, sosem érhet fel hozzá, mert egyszerűen túl nagy a távolság közöttük. Unalmas, fájdalmas, őszinte mantra, amin minden egyes alkalommal túl kell esniük, és egyre többször, ahogy Eren idősödik. Talán egy kicsit tényleg lassú, de nincs lemaradva magához képest. És nem is koraérett. Átlagos, egyszerű.

Igyekezett elsőre megérteni, miért nem kaphat egy szál cigarettát, vagy csak egyetlen slukkot, és teljesen jogosnak érezte azt is, mikor mégis elvett egyet, és Rivaille annyira megverte, hogy hetekkel később is kék-zöld volt, és sajgott mindene. Ahogy azt is elfogadta, ha nem adott neki alkoholt, de megbüntette, ha titokban megkóstolta. Gyerek volt még, aki elköveti a maga csínyeit, de felnőtt is, aki megértette a miérteket és elfogadta a következményeket. Csak a szerepeket érezte kicsit bizonytalannak a kapcsolatban. Nem apára vágyott, és látszólag félig-meddig mégis kapott egyet. És tudta, hogy ez így nincs rendben.

- Nem akarsz velem fürdeni? Ígérem, megmosom a hátad – próbálkozott végül.

- Nem. És szar a dumád.

Eren sértetten megpöckölte az éjjeli szekrényen pihenő büszke csokor tagjának egyik fejét, és elvonult a fürdő felé.

Mégis ott kötött ki. Háta a hideg csempének feszült, és az ajkai után kapott, miközben körmeit belevágta a húsába. A vért lemossa a víz, nem marad más nyoma, mint a fájdalom, ami rá fogja emlékeztetni, míg be nem heged végleg és nyoma vész. A tarkójánál Eren vizes, barna tincsibe túrt, és fogait a vállgödrébe mélyesztette, hogy elfojthassa az élvezete mámoros, mélybe rántó hangjait.

És percekig csak a vízcsobogást hallotta, ahogy alázúdul a zuhanyrózsából, keveredik a saját szívének heves ütemével és Eren kielégült zihálásával. Megkereste a tekintetét, mert egyszerűen csak szerette látnia az élénken csillogó szemeit, ahol őt éltették azok a szikrák…

Valahogy mindig ő volt az, aki kettejük között nagyobb figyelmet fordított a saját tisztaságára, mégis Eren volt tovább a fürdőben. Rivaille belebújt sötét színű köntösébe, és kijelentette, hogy nem hajlandó megvárni, majd távozott.

A fiú még órákig bámulta magát a tükörben, elsimította a nem létező ráncait, belőtte a haját, aztán visszacsinálta, szemügyre vette a harapásnyomokat, és a tükörképére vicsorított, miközben fogat mosott. Lekanyarította magáról a pihe-puha törölközőt, és belebújt a kopott, világos pólóba és a melegítőnadrágba. Még akkor szokott hozzá, hogy a fürdőben öltözik, mikor összeköltöztek és rájött, hogy szégyellős; hiába minden lehetséges észérv, ami ellene szólt.

A papucsa nélkül, a fürdő melléktermékében tocsogva battyogott ki a fürdőből, leoltotta a lámpát és átsétált a hálószobába. Ott csak egyetlen olvasó lámpa égett, félhomályban fürösztve a szobát, és felébresztve az árnyékokat. Rivaille az oldalán feküdt, köntösben, felhúzott lábakkal és még álmában is magához ölelte a csokrot. Az egyik virág feje letörött, a fehér szirmok kisiklottak az ujjai közül. És Erent újból megcsapta az a jellegzetes, és emlékeiben derengő tömény, édes illat. Hirtelen jutott eszébe, amit még régen, egy örökkévalóságnak tetsző ideje hallott egyszer, és megkövülten bámulta a férfit, aki látszólag békés arckifejezéssel aludta az igazak álmát.

A liliom illata halált hozó, édes méreg, egy végzetes aroma.