Sorgarkvæði /7.~

/7.

Utolsó fejezet! Úgy terveztem,  hogy nyolc fejezet lesz, ami az eredeti vázlathoz képest még mindig sok, de végül rájöttem, hogy belefér ennyibe, és így kényelmes is. A végéért bocsánat, de még így is csoda, hogy befejeztem. (Igen, általában mindent szeretek befejezni dec. 31. előtt, mert különben kétes, hogy sikerül-e befejezni. De ez meg lett.)

Jó olvasást, és ne bántsatok! Q-Q

- Dugás szagod van – jegyezte meg Lukas, ahogy leengedte a reggeli újságot és lekapta olvasószemüvegét.

Kritikusan végigmérte Sigurđurt, aki erre elfordult és motyogott valamit, míg kibújt cipőiből.

- Jól hallok? – Christensen félig borotvahabosan hajolt ki a fürdőből, és odaintett a fiúnak, aki nem viszonozta, csak lehuppant egy székre nevelőapja mellett.

Lukas valami hihetetlenül felsőbbrendű mozdulattal tolta elé a kenyeret, és a vajat, aztán öntött neki egy pohár tejet és úgy támaszkodott a kezeire, mintha legalábbis kiselőadást várna.

- Fürödj meg mielőtt elmész itthonról – mondta, ahogy visszamélyedt a lapok közé. A hatalmas újság eltakarta, így a fintort az a lengyel nő kapta, aki megpróbált minél több férfival lefeküdni egy év alatt. Elég szánalmas cél.

- Itthon maradhatok?

- Természetesen nem – ragyogott rá apja. – Egyél.

- Már reggeliztem – morogta, de azért dacosan beleharapott a pirítósba.

Lukas hirtelen tette le olvasmányát, félretolta a lekvárt, aztán kezébe vette fia állát és oldalra fordította a fejét, hogy szakérő tekintettel mérhesse végig a nyakát. Na igen, pont neki ne szúrna szemet…

- Csodálatos. Egy piócával jársz, vagy mi? – A hangja gunyoros volt és olyan jelentőségteljesen hunyorgott miközben beszélt.

- Hagyjál már békén! – csattant fel Sigurđur, és olyan hevesen pattant fel, hogy a széke felborult.

Christensen éppen akkor libbent ki a fürdőszoba ajtaján, mikor a fiú morogva felrántotta a széket, betolta és a szobájába csörtetett. Úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy még percekig kísértetiesen visszhangzott a csattanás. A dán pedig lehuppant Sigurđur székére, hogy aztán maga elé húzza Lukas kávéját és megkavarja párszor.

- Szerinted tényleg csinálták? – kérdezett rá vigyorogva. Bezsebelhetett magának egy lapos oldalpillantást. – Oké, tegyük fel, hogy igen. Mi van abban?

- Igazad van, semmi. – Lukas szemei vészesen megvillantak. – Végül is, csak…

- Ne kezd megint a még gyerek témát, nagyon kérlek.

- Honnan veszed, hogy nem kapott el valamit? Akkor is biztatod, ha kiderül, hogy nem védekeztek? – kérdezte már-már hisztérikusan és az asztalba kapaszkodott, mintha a tömör, lakkozott fa segíthetne rajta.

- Onnan, hogy a te nevelésed.

Lukas felnevetett. Szárazon, erőltetetten és inkább csak a maga megnyugtatására, hogy tompítsa a felgyülemlett dühét. Ő is gondolt erre, sőt nem is egyszer átfutotta a lehetőségeket és mindig valahol itt ragadt meg. Hogy aztán a következő pillanatban ott ficánkoljon a gombóc a torkában és remegő kézzel várja a vádakat, hogy rossz szülő, hogy hiba volt ennyire fiatal szülőkre bízni egy gyereket és, hogy már soha nem csinálhatná vissza.

Mélyeket lélegzett, megdörzsölte az arcát és visszaszerezte a kávéja maradékát. Húzóra kiitta, aztán felpattant és kijelentette, hogy neki márpedig dolgozni kell mennie, ha törik, ha szakad.

- Este találkozunk – búcsúzott és még odahajolt egy futó csókért.

Mikor Sigurđur átvágott a konyhán, hogy innivalót találjon magának, még elmélyülten csókolóztak.

- Na jó, sétálok egyet, fáj a fejem – mormogta, és céltudatosan az ajtó felé indult.

- Adjak gyógyszert?

- Kikúrálom magam!

Azzal már ott sem volt, éppen, hogy belebújt cipőjébe, és felrántotta a fejére pulcsija kapucniját, mégis, valahogy sokat pepecselt a cipőfűzővel, és azzal, hogy kirángassa a fülhallgatót a kabátzsebéből, és kibogozza. Anélkül ment el, hogy elköszönt volna, és láthatóan sietett, legalábbis az ajtót nyitva hagyta.

Mélyen zsebeibe mélyesztette a kezeit, leszegte a fejét, úgy vágott keresztül az utcákon, egyenesen a tengerhez ment, még, ha az gyalog elég hosszú útnak bizonyult. Semmi kedve nem volt buszra szállni, amúgy sem volt nála a bérlete, és az emberekhez sem volt különösebb kedve. Talán Leonhoz… Párszor megfontolta, hogy felhívja-e, de végül mindig elvetette az ötletet. Nem biztos, hogy éppen most van rá szüksége, és különben is…

Gondolt egyet és lehuppant a park egyik nyirkos padjára. A közelben hattyúk próbálgatták szárnyaikat és valami pék emelt panaszt az érkező árura. Beszívta a levegőt, bent tartotta, és előhúzta a labdává gyűrt, kis fehér borítékot, széthajtotta és zsibbadt, bizsergő ujjakkal tépte fel a papírt. Tudta, hogy Lukas meg fogja ölni, ha megtudja. Márpedig megtudja. De úgy érezte, joga van megtudni, és már a csapnál kiszúrta az apja kabátzsebéből kilógó kis fehér csücsköt. Fogalma sem volt róla, hányadik levél már, amit elfogott, de tudta, hogy köze van a dologhoz. Mikor meglátta egyszerűen csak erőt vett rajta a kíváncsiság, és valami groteszk düh, hogy a szülei titkolóznak előtte. Elvette. Elemelte, és elrohant vele. Eredetileg olvasás után el akarta tépni és a tengerbe szórni... Mennyivel egyszerűbb lett volna!

De még annál is könnyebb el sem olvasni.

Úgy érezte, hogy valaki hátulról fojtogatja és mindjárt megfullad. A szemei előtt apró fények táncoltak, nem tudta eldönteni, hogy simán szédül vagy hányingere van, de határozottan nem volt jól. Forgott vele a világ, a kezei remegtek, és mikor előre görnyedt csak rosszabb lett.

Eleredtek a könnyei, megállíthatatlanul, keservesen és szörnyen megcsalatottan. Úgy érezte, mégiscsak a tudatlanságot kellett volna választania…

Lukas összeszorított szemekkel ücsörgött az autóban, ujjai remegve siklottak le a volánról és körmeit végighúzta az üléskárpiton. Végül kibámult az ablakon, nézte a hatalmas épületet, amit most fenyegetőnek érzett. Ha nem megy be, elvágja a saját sorsát, véget vet a lehetőségeinek és megreked. Se előre, se hátra. Ha bemegy, megindul a lavina.

Nagyot ugrott, mikor valaki finoman kopogott az anyósülés melletti ablakon, aztán mikor nyílt az ajtó beült mellé Frida. Lila ruhát viselt, a körmei is lilák voltak és ezúttal szabadon hagyta temérdek sok haját. Zavartan gyűrögette az egyik tincset, ahogy Lukasra mosolygott. Valahogy most nem tűnt őszintének, a tekintete is furcsán élesnek tűnt.

- Jöttem, amint tudtam – hadarta, és lesütötte pillantását. – Az az oka annak, hogy pont ide hívtál…

- Hogy döntöttem – vágott a szavába a norvég. Ő sem nézett a lányra.

- Ugye tudod, hogy neked kell elmondanod, mert én nem fogom.

- Dennynek elmondom én – sóhajtotta. – Csak Sigurđur…

- Ő meg rájön magától, mi? Pont, hogy szeretetből kellene megmondanod neki; komolyan, néha olyan reménytelen vagy, drágám. – Felsóhajtott, a hajába túrt, aztán elkapta a férje kezét és megszorította az ujjait. – Lukas, te vagy az apja.

- Tudom, baszd meg! – csattant fel, szinte hisztérikusan. – Bocsáss meg.

Frida hallgatott. Beharapta az alsó ajkát, az összefűzött ujjaikat nézte, és nem tudta, mit kellene mondania vagy tennie. Egyáltalán jobb-e most, ha csak csendben marad. Gyávának érezte magát, olyan embernek, aki inkább megfutamodik, mintsem megállítsa a másikat vagy próbálna hatni rá. Simán csak elereszti, és hagyja zuhanni, közben pedig azért imádkozik, hogy a földet érés előtt megtanuljon repülni.

- Ez nem azt jelenti, hogy nem vagytok fontosak nekem – bökte ki végül a férfi, aztán ujjaival finoman letörölte a másik arcáról a könnyeket. – Szeretlek mindhármatokat.

- Így is továbbmentünk, mint kellett volna – szipogta Frida. Gyorsan ellenőrizte sminkjét a visszapillantóban. Elkenődött. – Ha időben leálltunk volna, és abbahagyjuk a hazudozást.

- Az a gáz, hogy én élveztem.

A csöndet Frida halk, felbuggyanó kacagása törte meg. A nő éleset csettintett, elismerve a vereségét, majd mikor lehiggadt Lukasra pislogott. Köszönetet akart neki mondani mindenért, azért, hogy végül felnyitotta a szemét, hogy őszinte volt vele és beavatta az egészbe, de képtelen volt kimondani. Őszintén bugyutának gondolta pont ilyesmit megköszönni. Egyszerűen groteszk, nevetséges, bizarr.

Végül csak odahajolt, és ajkait az ajkaira simította. Puhán, édesen, és úgy mozdult, mintha csak pillangószárnyak súrolnák a virág szirmait. Nem volt igazi csók, de többet mondott bármilyen szónál és őszinte volt. Frida szorosan Lukashoz bújt, fejét a mellkasára hajtotta, aztán rövidesen elhúzódott és rámosolygott. Kezdte megtalálni a gondolatait, amiket még percekkel ezelőtt veszített el valahol egy félmondatban vagy pillantásban.

- Szóval… tutira eldöntötted. Gratulálok, és sok szerencsét.

- Köszönöm – biccentett Lukas.

Mikor kiszálltak az autóból még utoljára összeölelkeztek.

Ott állt az ajtó mellett, és nem mert a falnak támaszkodni. A körmét rágta idegességében, miközben figyelte, ahogy a mentősök nyomában bemasíroznak a rendőrök is. Még az orrában érezte a vér szagát és akárhányszor pislogott, szemhéjain látta a vörös folyamot, ahogy mindent beterít.

- Szóval megölte magát, vagy megölték? – kérdezte az egyik rendőr. A hangja alapján nem akarta, hogy ő is meghallja, de hiába…

Hiába. Hiába.

Legbelül tudta a választ. Ő a hibás, egyedül őt lehetne felelősségre vonni az egészért. Halálra ítélte, mikor azzal ment haza, hogy beszélniük kell. Aztán elmondta. Bevallotta, hogy homoszexuális, és az már majdnem olyan, mintha ő húzta volna meg a ravaszt. Fájdalmat és keserűséget érzett, amit azonnal ki akart irtani magából, gyökerestől.

Magában megfogadta, hogy a lehető legmesszebb költözik Bergentől, és ettől az egésztől. Hogy megöli magában a bűntudatot.

Aztán persze betoppant Christensen, és minden megváltozott. Koppenhágában maradt, mert a dán megkérte rá, hogy költözzön hozzá. És mégis a húgát, Fridát vette feleségül, mert így volt helyes, és csak így fogadhatták örökbe Sigurđurt.

A hajába túrt, mikor befordult főnöke irodájának folyosójára. Persze, feleség, hogyne! Bátor dolognak tartotta házasságnak nevezni egy olyan intézményt, ami egy nyomozó remekül hamisított papírjaira és két gyűrűre épül. És mikor örökbe fogadták azt a szegény, elesett fiút…

…vagy mikor megérkezett az első levél.

Lassan kopogott be a főnökéhez, aztán mikor bebocsátást nyert, a szőnyeget szemmel tartva sétált oda az asztalhoz, és nagyot nyelt, mielőtt beszélni kezdett.

- Elfogadtam az ajánlatukat.

- És mikor jössz vissza? – fakadt ki Christensen.

Percek óta fel-alá járkált a hálószobában, próbálta emészteni a hallottakat.

- Soha. – Egy darabig ott lógott a levegőben ez az alig kimondott szó, és valahogy mintha minden megfagyott volna hirtelen. – Ez az egyetlen lehetőségem.

- Mire?!

- Arra, hogy végre a múltam nélkül élhessek.

Annak idején Christensen volt az egyetlen, aki teljesen beleásta magát a Bondevik család ügyeibe. Biztos volt benne, hogy a hirtelen alkoholistává lett apa a tettes, már csak azt kellett megfejtenie, hogy hogyan. Aztán ejtették az ügyet, és a fekete mappa még mindig ott hevert a legfelső polcon. Sosem beszéltek róla, a kihallgatás bőven elég volt.

- Szóval ez az, ami elől annyira kétségbeesetten menekülsz.

- Nem menekülök, hé!

- Lukas…

Puhán megérintette a vállát, és érezte a könnyű fölső alatt a bőre melegségét, de ujjai tovasiklottak a puha nyakára, aztán a dacos állára. Automatikusan hunyta le szemeit, mikor odahajolt, hogy megcsókolja, habár az illata azonnal megrészegítette, az indigószín tekintet pedig annyira elkapta, hogy még szemhéjain keresztül is Lukast látta. Élesen, gőgösen és nehéz, édes illatú virágokkal körülhintve. 

- Szeretlek. – Belekapaszkodott ebbe az egyetlen szóba, és remélte, hogy nem pukkad ki a buborék, amibe a saját álmait ültette.

- Tudom – suttogta egészen halkan, és eltolta, eltaszította. – Beszélnem kell Sigurđurrel is, és szeretném, ha te is ott lennél.

Christensen némán kézen fogta, felsegítette, és kivezette a szobából. Lukas a nevelt fia szobája felé vette az irányt, lassú, de macskás léptekkel, zsebre dugott kézzel. Mikor odaért három rövidet koppantott az ajtón, és arcát a fa lapnak simította.

- Szeretnék beszélni veled – kezdte, aztán habozott. – Kijössz?

Percek teltek el újabb csenddel, mire kinyílt az ajtó. Sigurđur némileg zaklatottnak tűnt, kócos volt, és szemeiben mintha könnyel vegyes düh csillogott volna. Mint mikor a forró láva a jeges tengerbe zúdul; éppen olyan. A fiú éppen csak, hogy rápillantott, és már menetelt is a konyha irányába, hogy szinte erőszakos vadsággal vesse le magát az egyik székre.

- Tudom – mondta röviden, és a hangja megremegett.

- Mit?

- Teljesen hülyének nézel? Mindannyian?! Ki volt még benne, ti hárman, és még? – Mikor belebotlott a mondandójába, tenyerei mögé rejtette az arcát és egy pillanatig mélyeket lélegzett, mielőtt nyüszítve felzokogott volna. – Miért nem lehetett elmondani, mi? Olyan nehéz lett volna?

- Nem érted… - kezdte Lukas, de a másik hisztérikus mozdulattal csapott az asztalra.

- Persze, mert hülye vagyok!

- Ezt nem mondtam.

- Mi van? – értetlenkedett Christensen, aki eddig némán figyelt, aztán egy zsebkendőt nyomott Sigurđur remegő ujjai közé, aki szinte rögtön kifújta az orrát.

- Ez most kurvára nem tartozik rád! – csattant fel Lukas, aztán a hajába túrt, mintha ezzel lesöpörhetné a feszültséget. – Mindegy, azt akartam mondani, hogy elmegyek. Munkát ajánlottak a tengeren túlon, én pedig alapos mérlegelés után elfogadtam.

- Szóval ahelyett, hogy helyrehoznád, amit elcsesztél inkább megfutamodsz, és megvárod, míg minden rendbe jön – gúnyolódott Sigurđur, bár inkább már csak dühből. Megtörölte a szemeit a kezével, aztán megint kifújta az orrát. – De még mindig nem értem, mi értelme volt annak, hogy hazudtatok.

- Az ég szerelmére, tizenhat voltam, mikor a nyakamba varrtak! Mit vártál, hogy mintaapja leszek egy olyan gyereknek, akit akkor ismertem meg?

- Ha annyira nyűg voltam, miért nem hagytál ott valahol?!

Lukas minden további nélkül bújt bele a cipőjébe, és éppen, hogy magára kapott egy pulcsit, mikor döngve bevágott utána az ajtó. És kettejükre roppant a csend, mintha csak ítélkezne felettük a csípős éjszaka. Sigurđur ajkai néma bocsánatkérést formáltak a semmibe, aztán felpattant és inkább a szobájába trappolt. Christensen biztos volt benne, hogy megbeszéli az egészet Leonnal, aki bőszen helyesel majd neki. Lassan ő is feltápászkodott, lekapcsolta maga mögött a lámpát és végigdőlt az ágyon. Tudta, hogy Lukas után kell mennie, de előtte ujjai közé csippentette a fehér papírt az éjjeliszekrényről. Töltőtollal, kerek betűkkel írt levél volt, vagy legalábbis az eredeti egy tökéletes másolata. Elégszer látott már ilyesmit, hogy felismerje.

„Drága Kisfiam!

Tudom, hogy soha nem fogod megérteni, és azt sem várom el, hogy valaha is megbocsáss nekem. De tudnod kell, hogy van egy féltestvéred. Belátom, hibáztam, és képtelen vagyok tovább magamban tartani. A kisfiú meglepően hasonlít rád, szerintem szerető testvére lettél volna, de kénytelen voltam elhelyezni a nővéremnél, és meghagytam, hogy ha velem bármi történne, küldje hozzád a fiút. Apádnak is beszéltem a szeretőmről, de a gyerekről nem, azt jobb, ha nem tudja, tudod, az idegei… Az öcséd nem sokkal fiatalabb nálad, akkoriban született, mikor apád évekig volt távol a munkája miatt. Kérlek, ne haragudj rám, kicsim.

Tudod, hogy én mindig meghallgattalak, és ott voltam neked, ha úgy alakult, hát bocsáss meg, és ne lökd el magadtól a testvéredet, ő nem tehet semmiről. Ne feledd, ami történik az nem a te hibát, kincsem, csak én vagyok gyenge. Olyannak szeretlek, amilyen vagy, mert a fiam vagy, és számomra a legtökéletesebb, soha nem megváltoztatni akarlak, mert elfogadtalak, már akkor, mikor őszinte voltál hozzám. Köszönöm.

És sajnálom.

Szeretlek

Anyu”

Christen végigsimított a könnycseppek hagyta nyomokon, és próbálta ugyan kitalálni, kié lehetett, de feladta, és inkább Lukas után ment. Talán még megbékítheti. Utoljára.

VÉGE