I am bleeding out~

Tádááá! Attack on Titan fanfiction, mert muszáj volt, és még telis teli vagyok ötletekkel. (ennél már csak jobb jöhet.) Ja, és, hogy meg kéne említeni a párost... oké, Erwin/Rivaille szösz, mert szerintem régen, valamikor a múltban ők igenis együtt voltak. Csak aztán vége lett... 

Ajánlás: Katie-nek, aki végignézte velem az anime felét, és aki szerint ez igenis jó lett. 

Jó olvasást~

 

A magány impressziója fekete, mint a szén, és jéghideg, mint a tekintete. És látta rajta, minden alkalommal, minden mozdulatában, hogy már nem ugyanaz, hogy semmi nem ugyanaz, és nem is lehet, mert a jelenlegi helyzetük egyszerűen nem engedi meg. Jobb volt eltűnni a ködben, szótlanul, némán, de együtt. Azt gondolni, hogy együtt egyszer az övék lehet a mindenség, és nem összetörni az illúziót, mint egy kijózanodva egy torz tükröt. Amikor a szabadság szárnyaival porrá zúzták az érzelmeiket, eldöntötték egymás sorsát.

Nem akar úgy meghalni, hogy közben másvalaki lelkére teszi át a terheit, és a saját hiányát. Erwin ezzel úgy ítélte kárhozatra, és zárta a keserűség börtönébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Egyszer sem mondta, hogy szereti, de mikor mellkasa a mellkasának feszült, még az egyenruhán át is érezte a szívének dobbanását; és határozottan volt valami abban a vadságban, amivel csókolta.

Elűzte maga mellől, és Rivaille készségesen ment, mert míg a látszat él, addig valahol még ott vergődnek az érzelmeik, mereven, tompán, kis félholt szörnyetegként, amit olyan féltve őriz. Undorodik tőle, és legszívesebben kiirtaná még a gondolatát is. De úgyis újra, és újra megszületne. Abból éledne újjá, amit éveken keresztül elrejtett magában.

Nem Erwin jelentette a mindenséget. Nem ő volt az örökké, és nem is volt az a parányi kis szikra, ami megmelengette a lelkét néha-néha. Legalábbis igyekezett ezt elhitetni magával. Mintha attól bármi is jobbá, vagy legalábbis elfogadhatóbbá válna. Nap, mint nap a szemeibe néz, de a tekintete már nem ugyanazt üzeni. Hallja a hangját, azt az édes, mély szonátát, amibe régen mindig beleborzongott, de a szavai már egészen mást jelentenek, megváltozott a csengésük.

Emlékezett, hogy nem veszekedve váltak el, és emlékezett arra a melankolikus, világfájdalmas ölelésre is. És a következő érintés már egészen mást jelentett, és a távolságtartása olyan kegyetlenül éles volt, hogy áthasította a szívét. Át az izmokon, keresztül a húson, míg fel nem buggyant a kristálytiszta vér. Belefürdeti, tisztára mossa, hogy szabadon engedhesse el aztán.

- Hé! Figyelsz rám, ugye? – Először arra gondolt, hogy nem hallja meg, de muszáj volt felülemelkednie. Ha megreked, meghal.

- Persze, mi van? – kérdezett vissza. Az érzelmeit a szokásos modorosság és gőg mögé rejtette. Így jobb mindenkinek.

Lassan mártotta az ujját a gyertya lángjába, és arra gondolt, hogy vajon kinek jobb? Melyikőjök jár jobban azzal, ha magának hazudik. Egyáltalán számít-e Erwin? Úgy döntött, hogy nem. De a saját kényelme szempontjából igenis fontos volt véka alá rejteni, ami megtörtént és elmúlt. Határozottan jó védelmi mechanizmus volt, ezt használta már gyermekként, és akkor is, mikor véget vetett annak a másik életnek, és csatlakozott közéjük.

Először meg akarta ölni Erwint, látni akarta, ahogy az ő ujjai között száll el belőle az élet, ahogy neki könyörög az életéért. Aztán rájött, hogy Erwin nem könyörögne. És oda lett az izgalom.

- Figyelj, ha valami…

- Semmi!

- Rendben, majd szólj.

Percekig a fülében zúgott a széklábak csikorgása, mint valami külön bejáratú gyászinduló, ami csak kettejükért harsog. Aztán figyelte, ahogy nyújtózkodik, és megindul az ajtó felé. Megint elengedte, megint egyetlen szó nélkül. Mindig ugyanaz a vége, sosem változhat meg a mese, és már egyikük sem tud változtatni rajta. Hiába feszül közéjük zokogva a megbocsátás néma glóriája.