Freedom~

Na, drágáim, megint egy SnK fanfiction. És megint Erwin/Rivaille. Ők az én shipem, kész. Nincs mese. Vagyis az lenne, de most inkább SPOILER gyanús. Nem csak gyanús. Bár szerintem már mindenki tud róla, ha akarta, ha nem, de azért mégiscsak illenék szólni :"D 

 Szeeeeerintem nem akkora angst.

Jó olvasást~ 

Egymás mellett ültek a hosszú tölgy asztalnál, kettősükön túl tátongott a fenyegető, fekete semmi, és a teleírt papírok, átrajzolt ábrák fölött csendesen nyúlt a másik kezéért. Puhán összemérte a sajátjával a sokkal nagyobb, tenyeret, játszott az ujjaival, összefűzte a saját ujjaival és megszorította a kezét. Nem nézett a reményt adó, mindig szilárd kék tekintetbe, csak oldalra fújta a füstöt. Csípős dohányszag, maró füst, ami kettévágja a sötétséget. Világító parázs és elporladó, szürke hamu…

Finoman cirógatta a tenyerét, mikor az utolsó slukk után mélyen a húsába vágta a csikket. Szinte hallotta a sistergést, látta, ahogy az parázs átrágja magát az élő bőrön, le egészen az eleven húsig. A szemei megvillantak és még időben megszorította Erwin kezét, mielőtt elhúzódhatott volna.

Végül a csikk magányosan, kicsavarodott testtel pihent meg egy kerámia hamutálban, és a kék tekintet találkozott a szürkével. Harag, értetlenség, kutatás a magyarázat után… Rivaille megvonta a vállát, diadalittasan csillantak a szemei és a kezei közé fogta a másik jobbját. Megcsókolta az égett bőr fölött, és nekitámasztotta homlokát, hogy mélyen belélegezze az égett hús bűzét. Örök stigma, amit azért ejtett rajta, hogy mindig ott legyen, sose tudja kitörölni a gondolataiból.

Magához intette, megcsókolta; puhán, szeretetre éhesen, odaadóan. Ujjai a szőke tincseket szántották, szemhéjain keresztül látta az arcát, mintha mindig így lehetne, mintha kitörölhetetlenül a szívébe fércelte volna az emlékét. Azokat a boldog, hazug emlékeket.

Sosem mondta, hogy szereti, nem is biztos, hogy őszinte lett volna, egyszerűen csak magának akarta, meg akarta mérgezni Erwint, hogy csak ő létezzen a gondolataiban, csak őt akarja magányában…

És most már mindig vele lesz, fájdalom képében.

Elfogta valami ismeretlen keserűség, mikor először belépett a szobájába. Aztán rájött, hogy vesztett. Figyelte a férfit, aki egykor a mindenséget jelentette, és aki most felé fordult és rámosolygott. Nem számított a veszteség, semmit nem jelentett a kimerültségtől sápadt arc, a megtört tekintet, a több napos borosta. Legalább életben volt. Élt, és nem roppant össze.

 - Mit mosolyogsz? – kérdezett rá, ahogy leült az ágy melletti székre. Nem a legjobb barátok, a szeretők joga, hogy a beteg mellé üljenek és fogják a kezét.

- Semmit. – A hangja könnyed volt, talán még fel sem fogta, ami történt.

- Na jó, ijesztő vagy, ember.*

És Erwin nevetett, hangja kettéhasította a levegőt, eltörölte a fájdalmat és szabadabb volt, mint bármikor. És hirtelen megértette. Azzal, hogy elvesztette a karját, elvesztette, amit tőle kapott, végleg elengedte, és feloldozást nyerhetett. 

* szó szerint a manga sorai