Un Point C’est Toi~

És ím, megkérkezett Katie karácsonyi ajándéka~ (Még egy van hátra, pszt!) 

Igazából, amit én kaptam tőle az mérföldekkel jobb volt ennél, és nem vagyok megelégedve magammal, ráfért volna még baromi sok plasztika és púder, hogy elfedje az esetleges bőrhibákat. De akkor nem lettem volna készen péntekre se. 

Mindenesetre boldog karácsonyt, drágám~ És jó olvasást~ 

Párizs a világ előtt hever. Párizs selymekbe, kelmékbe, aranyba és ezüstbe öltözik, hogy aztán rongyokra vetkőzzön csak az ő kedvéért.

Mikor megérkezett, nagy pelyhekben hullott a hó és az utakat álnok jégpáncél borította. Kanada először azt hitte, káprázik a szeme, mikor egy hintó gördült be a sarkon. Olyan igazi, pompázatos, fehérre festet, aranyozott csoda, két lóval húzatott tökhintó. A huszonegyedik században, mikor Franciaország volt Európa dísze, gyémánt az aranyrögök között.

A bakról nyurga fiú ugrott le, kék kabátot és harisnyát viselt, azzal a fekete kalappal és teliszájjal vigyorgott, ahogy kitárta előtte az ajtót.

- T… Merci – habogta zavartan.

A bársony huzat hagyta, hogy belesimuljon, maga az anyag kényeztette vendégét és a hintó zötykölődése szinte elringatta, pedig eleinte olyan lelkesen figyelte a rohanó várost. A közlekedési lámpák szinte keringőzve váltakoztak, a kávézókban csinos, karcsú pincérlány szolgálta fel a kávét és a friss croissant-t. Szinte érezte a tészta édes illatát… És ott voltak az emberek… a telefonáló úr elegáns kabátban, vagy az anya, aki kézen fogta a fiát mielőtt átkísérte a zebrán. Olyan természetes volt, hogy már szinte eszébe sem jutott az ami elmúlt. Felravatalozta, meggyászolta és eltemette. Koszorút rá, ámen. Ahhoz képest éppen egy tizennyolcadik századi hintóban szeli át Párizs utcáit. Ó a régi olajlámpák még állnak, állnak, de senki nem gondol rájuk. A történelem ott úszik a levegőben, beitta magát a levegőbe és benne van minden rezdülésben, ahogy belélegzik az emberek… és mégsem gondol rá senki, vagy csak nem tudatosítják magukban, hogy azokon a köveken történelem íródott, sorsok születtek és életek vesztek el…

Nagyot zökkentek, ahogy a kocsis bevett egy kanyart, és végre az ablakon keresztül meglátta. Az ezer szobás csodát, Franciaország igazi, múltba veszett ragyogását, a tökéletességét, a mindenható eleganciáját. Versailles, az örökké suttogó istennő.

Egészen a kovácsoltvas kapukig fuvarozták, és ő szégyellősen mosolygott ki a rá váró férfira. Francis csizmában volt, világos nadrágban, kék kabátban, finom, kecskebőr kesztyűket viselt és a kor stílusának megfelelő fekete kalapot. Haját szalaggal fogta össze, oldalán kardot viselt. Úgy festett, mint régen, éppen olyan fényesen ragyogott, mint szeretett Versailles-a.

- Bonjour – rikkantotta, miközben az inas kitárta a hintó ajtaját és lesegítette. – Üdvözöllek szerény hajlékomban, kedvesem.

Franciaország kalapot emelt és meghajolt előtte, hogy aztán kezébe foghassa a másik átfázott ujjait és csókot leheljen kézfejére. Végig fogjul tartotta a pillantását.

- Szerény? – nyögte Kanada, és halványan bár, de elpirult.

- Na, ne rontsd el – suttogta Francis, ahogy karját a sajátjára fektette és bekísérte.

Végigvezette a magasztos termeken, hangszereken, porcelánokon, antik bútorokon keresztül, az múltja egy jelentős részén, és közben úgy mosolygott, mint egy idegenvezető, aki most nyílt tárlaton kíséri végig. Olyan emberi volt. És annyira tökéletes. Szinte átrobogtak a hatalmas étkezőn, és Franciaország lefékezett a tükörteremben. Léptei ősi ritmust kopogtak a márványon. Elengedte Kanada kezét, ismét meghajolt és falig hátrált.

- Isten hozott a csodák birodalmában, a mindenség színe elé, az örökké tartó gyönyör mámorába, hogy a fény beragyogja szívedet. – Suttogása kiáltásként visszhangzott a falakról.

Kanada bátortalanul fordult körbe először, majd újra és újra, de mindenhol saját tükörképe fogadta. Közelebb sétált az egyik tükör borította falhoz és megérintette, csak óvatos, éppenhogy érintés volt, mintha elillanhatna, köddé, semmivé válhatna, akár egy illúzió.

- Gyönyörű vagy – mondta Francis, és hátulról átkarolta a derekát. Állát a vállára ejtette, és a tükörből mélyen a szemeibe nézett. Matthew fújt egyet és hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Nem hiszed  el, de… A tizennyolcadik század tényleg virágzott. Olyan gazdagok voltunk, mint ritkán, és amilyen szinte sosem volt addig soha. Ebben a teremben sokan megfordultak, nemes dámák, büszke madame-ok, csinos kisasszonyok. Gyönyörűek voltak, oh, hogy is ne lettek volna azok! De te vagy a leggyönyörűbb, akit valaha láttam, mert téged Isten küldött, hogy megszabadíts, hogy feloldozz a bűneim alól és felszentelj, hogy felérjek hozzád; ha akarod. Vagy egyetlen pillantásoddal a pokolba taszíts, és elvegyél mindenemet, mert a tenyeredre helyeztem a szívem és rákulcsoltam az ujjaid, hogy szabadon ítélkezhess felettem. Gyönyörű vagy kedvesem, eredendő és tiszta, és nem szabadott volna hagynom, hogy a kormos, mocskos, hiú századok elvakítsanak. De talán így kellett történnie, talán így helyes.

Fél kézzel elengedte a fiút és megforgatta, hogy aztán lassú keringőbe hívhassa. Puhán, zene nélkül, hogy az egyetlen ritmus a lépteik koppanása és összehangolt szíveik dobbanása legyen.

- Komolyan ezt gondolod rólam?

- Természetesen. – Rámosolygott, és kézfejével megcirógatta az arcát.

Kanada belesimult az érintésbe, egy pillanatra hagyta, hadd vigyék az érzések, engedte, hogy teljesen átjárják az impressziók és egészen beleborzongott, mikor Franciaország ujjai a nyakára siklottak.

- Miért vagy…

- Ebben? – Könnyed eleganciával mutatott végig magán. – Csak szerettem volna, ha látod. Meg akarok neked mutatni mindent, ami én vagyok, azt akarom, hogy a részévé válj, akkor is, ha elmúlt.

Egymásra mosolyogtak, és Francis könnyed csókot lopott a szemhéjairól, aztán a homlokának szorította az ajkait és hallgatta a szívveréseit. Finoman megsimogatta a fiú hátát, a derekát, és mikor elengedte igyekezett elkapni a pillantását.

- Remélem, már tudod – suttogta, ahogy a ujjaival lágyan cirógatta a másik csípőjét.

- Mit? – értetlenkedett Kanada.

Valójában sejtette, de félt kimondani, rettegett attól, hogy meddő nászt járnak és végül semmivé válik az egész. Megkereste a férfi kezét, összefűzte ujjaikat és úgy gondolta, ezek után el sem engedi, soha többé. Megrémítette a gondolat, hogy a kimondott szó összezúzhatja, amiért eddig küzdött, szilánkosra törheti, mint valami ezeréves tükröt. A tükör, ami megszépíti a lelket, az érzések, amiktől szépnek láthatja magát.

- Hogy mennyire szeretlek, kedvesem.

- É-én is – dadogta, de érezte, hogy arcába szökik a vér.

Késő megfutamodni. Értelmetlen meghátrálni. Minek dobna el mindent, ha a mindenség tárja ki a karját, hogy szeretőül fogadja őt? Csak az ostobák botorkálnak a sötétben, ha tudják, hol a villanykapcsoló.

Francis puhán, éppen csak összeérintette az ajkaikat, mégis egy örökkévalóságig tartott, és hirtelen elfelejtett mindent, megfeledkezett magáról, az időről, a térről… Átkarolta a nyakát, hozzábújt és mélyen belélegezte az illatát. Rózsalugas és a régmúlt századok kesernyés aromája. Végül Franciaország megint kézen fogta.

- Hová megyünk?

- Felöltöztetlek – elmosolyodott, ahogy átgondolta, amit mondott, de rendíthetetlennek tűnt. – És megmutatom neked, miről híres Versailles. Üdvözöllek a tizennyolcadik században.