Ce que je veux?~

Na, az van, hogy karácsony van~ És mivel én több embernek is írtam, muszáj elkezdenem most a feltöltéseket, hogy jól jöjjek ki belőle. 

Ez a gyöngyszem itt az én drága Tinemé, aki remélhetőleg szeret sokat olvasni, mert... valamikor egy hónapja kért tőlem egy femslasht. Én azt válaszoltam, hogy oké, de én olyat nem tudok. No igen... tudok. 

Jó olvasást és nagyon kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek~

Stockholmban esett a hó, mikor elindult, maga után húzva a bőröndjét, amit fél lépésenként a saját sarkába húzott vagy elejtett és szitkozódva kapta fel. Alapból az utazótáskára esküdött, mint olyanra, és megbánta, hogy kölcsönkérte a babakék, gurulós poklot. Ráadásul tornacipője talpán is befolyt a latyak, és eláztatta a zokniját. Utálta, de az új munka miatt megérte. Lejjebb rántotta vékony bőrdzsekije szárát, aztán tovább trappolt.

Öt perccel a vonat indulása előtt szállt fel, és kényelmesen kisajátított magának egy fülkét. Elhúzta az ajtófüggönyt, feldobta a lábát, fázósan megdörzsölte világos farmerbe bújtatott hosszú combjait és feltette a fejhallgatót, hogy legalább Koppenhágáig aludjon valamennyit.

Berlinben határozottan jó idő volt, legalábbis Svédországhoz képest. A dzsekijét nem érezte szükségesnek, a karján vitte, hogy aztán leintsen egy taxit, és elvitesse magát a bérlakásáig. A bérbeadó egy idős házaspár volt, akik örültek a fiatal nő társaságának és szívesen vezették körbe. A lakás nem volt túl nagy, de tágas, egybenyíló belső tere és a vintázsos tapéta rögtön elnyerte a tetszését. Tévéje nem volt, de biztos volt benne, hogy túlzottan nem is lesz rá szüksége. A fürdőszoba a maga méretével bájos hatást keltett, pont jól mutatott benne a fürdőkád, a vécé és vele szemben a mosdókagyló, felette négyszögletes tükörrel és a törtfehér szekrény. Azt rögtön elhatározta, hogy venni fog egy másik zuhanyfüggönyt az ízléstelen fókás helyett.

- Hogy szólíthatom, kedvesem? – kérdezte az idős néni, ahogy anyai mosolyt küldött felé és megigazította szemüvegét.

- Karoline, vagy Kalle. És nyugodtan tessék csak tegezni – felelte, aztán zsebre dugta a kezeit. Valami mégis csak hiányzott… - Ööö… meg tudná mondani, merre jutok be leggyorsabban a városba?

- Valahol van egy térképem, gyere, odaadom.

Hiába, öntörvényűen indult egy nappal korábban, a szerződése alapján pont aznap kellett lejelentkeznie a munkatársánál eligazításon meg ilyesmik. És fél órával később leszállt a buszról, hogy mélyen belélegezhesse a városi levegőt, a zsongás délutáni aromájával és a kavalkád sodrásával. Megkereste munkahelyét, a berlini nyomozóirodának a székházát.

- Miben segíthetek, hölgyem? – ragyogott rá a minden porcikájában mű recepciós lány.

Karoline biztos volt benne, hogy bizonyos korhatáros szolgáltatásokért cserébe dolgozhat csak ott.

- Karoline Wittelsbach vagyok. A munka miatt jöttem, amit…

- Harmadik emelet, háromszázhatos ajtó – vágott közbe a nő, és látszott rajta, hogy szívesebben foglalkozna a manikűrjével vagy a facebook oldalával.

Karoline már most tudta, hogy nem kedveli különösebben (a névtáblája szerint) Elizabethet. Bólintott, kurtán megköszönte az információt, bár nem igazán tartotta segítségnek és felliftezett a harmadikra. A háromszázhatosnak takaros ajtaja volt, mellette aranyozott, gravírozott táblácska hirdette: bűnügyi osztály, Frederika Hohenzollern. Ellenőrizte a sminkjét (szolid szemfesték, minimál rúzs) és kopogott. Határozott, három koppantás, aztán bentről finom, női hang válaszolt.

Ketten voltak az elegánsan díszített irodában. A bőrszékben, az asztal mögött könnyed, kék blúzt viselő, francia manikűrös, szőke, erősen sminkelt nő mosolygott rá, míg az íróasztal szélén kávésbögrét szorongató, öltönyös férfi ücsörgött. Utóbbit már ismerte a bulvár életből, a férfi újságíró volt, és eléggé botrányos cikkeket közölt le, amik nagy port kavartak, és mégsem jött rá soha senki, hogyan csinálja. És rendre V-ként írta alá, ami kikerült a kezei közül.

- Kegyed bizonyára a kirendelt munkaerő Svédországból. – A férfi végigmérte, aztán kezet nyújtott neki. – François-Marie Arouet. Örvendek.

- Karoline Wittelsbach – bólintott joviálisan, és elmosolyodott. – Ismerem a munkásságát, és zseniális, amit művel. Igazán figyelemre méltó a teljesítménye.

- Marie remek fickó – szólalt meg az asztal mögött ücsörgő, madárcsontú nő, aki bizonyára Frederika volt. – Mondhatni kisajátítottam, mióta az az orosz némber megpróbálta lecsapni a kezemről.

Élesen kacagott, miközben hátratolta magát székestől és felállt. Kezet nyújtott Karoline-nak, és az ujjai meglepően finomak és puhák voltak. Szelíden mosolygott, bár kék szemei gyanakvóan mustrálták minden mozdulatát. És bármennyire titkolta is, a svéd ezt észrevette és szórakoztatónak találta.

- Frederika Hohenzollern – mutatkozott be. Úgy mondta ki a saját nevét, mintha a vérében lenne, hogy hangsúlyozással mások fölé emelje magát. Végül egy oldalra tolt íróasztal felé intett. – Majd másoltatok önnek kulcsot az irodához, de négy és öt között szoktam megérkezni, szóval jócskán nyitva lesz minden. Természetesen önnek is szabad bejárása van az épületbe, Karoline.

- Szólítson Kallénak.

- Na, akkor én megyek is. Szívecském, hívj, ha égető szükséged van rám. Ha kell valami, és nem akkor, ha kielégületlen vagy, és telefonszexelni akarsz. - François-Marie felpattant az asztalról, letette bögréjét és hagyta, hogy a nő arcon csókolja és röviden megölelje. – Bonne journée, Karoline!

- Kalle – motyogta, ahogy a derűs alak után pislogott, aki könnyedén perdült ki az ajtón; és szinte belezuhant a székébe. – Pár órája érkezett meg a vonatom, hulla vagyok.

- Kér egy kávét?

Egyszerűen képtelen volt eldönteni a délután folyamán, hogy Frederika csak tőle tart-e vagy szimplán mindenkivel bizalmatlan, de egy ponton aranyosnak tartotta ezt, és persze rendkívül dögösnek. Ahogy a magassarkút és a fekete csipkés harisnyát vagy a szemtelenül tapadós, feszes szoknyát. Jó, egy ponton valahol neki is volt egy különleges, mély, már-már szenvedélyes kapcsolata a csizmákkal, de a berlini hűvös, de legalábbis enyhe tél miatt ez még kendő alatt maradhatott egy ideig. Körülbelül addig, míg ki nem csomagolja az előre ideküldött dobozokat.

Mivel aznap még nem kellett semmit csinálnia a jelentkezésen kívül, csak szoknia a környezetét, úgy döntött, hogy mefigyel és következtet. Fél hatra már tudta, hogy a munkatársnője koffeinfüggő és elkötelezetten végzi a munkáját, a legnagyobb figyelmet szánva rá, és képes arra, hogy kizárja a külvilágot. Ezen felül, ha elmerengett, gyakran rágta a tolla végét, jobb kezes volt és a folyamatosan asztalra kopogott dallamokból ítélve feltehetően zenész is. És baromira egyedülálló.

- Mindig ezen a területen akart dolgozni? – kérdezett rá, és a billegésből visszadöntötte a széket. – Elhivatottnak tűnik.

- Nem vettek fel tanárnak – vallotta be, és Karoline jól látta, hogy elpirult. – Apám se hagyta volna.

- Ezt hogy érti?

- Ez egy eléggé magánjellegű dolog, nem gondolja?

- Szóval tanár akart lenni – könyvelte el magának. Az asztalra könyökölt és tenyerébe döntötte az állát. – Sajnálom, ha tapintatlan voltam.

Frederika rábólintott, és visszafordult a papírjaihoz. Mögötte a falon egy faliújságon körözött gyilkosok fantomképei, térképek és brutális alapossággal meggyilkolt lányok, nők, asszonyok, gyerekek fényképei. Mindig a gyengébbik nem, mintha a férfiak teljhatalmú, torz istenségek lennének. Kint volt annak a nyolc év körüli fiúnak is a képe, akit tavaly tavasszal a saját szülei adtak el egy perverz állatnak. Két hónappal később egy gyermek megcsonkított holttestét találták meg egy Köln melletti falucska házának udvarában. A gyilkos nem ásta elég mélyre a testet, és a halott szervezetében beinduló kémiai folyamatok, a gázok és a környezeti tényezők lassan felnyomták a testet a felszínre. Mint azoknál a koporsóknál is. Hátborzongató, de nem lehetetlen. Itt csak a túlbuzgó, kíváncsi szomszédasszonynak kellett belesnie a kerítés résein. Csúnya ügy volt, annyira, hogy még Stockholmban is arról beszélt mindenki, még a csapból is ez folyt, ha akarta az ember, ha nem.

- Szóval maga helyszínelt a kissrác ügyében? – kérdezett rá, és fejével a fénykép felé bökött.

- Szerintem akkor szoktam rá a kávéra – sóhajtott, és fintorgott hozzá, bár látszólag megenyhült kicsit, legalábbis először mutatott hajlandóságot bárminemű kapcsolat kialakítására. Aztán pislogott párat és tollával megütögette az állát. – 1982-ben született, igaz?

- Stockholmban, igen – bólintott rá, aztán felállt és a nő válla felett belenézett a paksamétába. – Ó, ezek az én irataim.

Az adatai és az önéletrajza mellett, a csatolt fényképen egy sötétszőke, tíz évvel fiatalabb lány, komor arckifejezéssel, ragyogó, lángoló tekintettel meredt a kamerába. Huszonegy éves önmagának hosszú haja volt és a svéd rendőrség jellegzetes, kék egyenruháját viselte, akkor még rangjelzés nélkül. Azóta egészen rövidre vágatta a haját, és inkább nőiesebb lett, mind jellemben, mind külsőleg. Kinyújtózott, és kikapta a papírokat Frederika keze alól.

- Nem is emlékeztem erre a képre, te jó ég!

- Je ne peux et français – mondta halvány mosollyal, és az asztalra könyökölt, úgy érezte, végre talált egy közös pontot.

- Es tut mir Leid ich spreche kein Französisch – válaszolta szemrebbenés nélkül, miközben fel sem pillantott a papírokból.

Frederika nem adta fel olyan könnyen.

- De ide az van írva.

- Igen, mert kellett a felvételihez legalább két nyelv, de egyébként utálom.

- Beszél latinul is – értetlenkedett Frederika, és megrázta a hozzá a fejét.

- A holt nyelv csak orvosira jó – magyarázta Karoline, és felült az asztalra.

Észre sem vette magát, mikor a másik bögréjéért nyúlt és kortyolt az erős, nyers feketéből. Kezdte megszokni a környezetet, és már régen eldöntötte, hogy igenis ráveszi a kolléganőjét, hogy legalább egy kicsit is közvetlenebb legyen vele.

- Ha felvezettem az adatait, mehetünk is – kikapta a kezéből a lapokat, és folytatta a körmölést. Gyönyörű, dőlt betűkkel írt. – Remélem, nem haragszik meg, ha már holnap bevonom az egyik ügyembe.

- Alig várom – ragyogott rá.

Potom tíz perc múlva indultak haza. Ellentétes irányban laktak, de Karoline még percekig hallotta a tűsarkak koppanását a betonon. Út közben betért a legközelebbi Tescoba, vett magának egy gyorsfagyasztott szalámis pizzát, a doboz szerint extra sajttal, és kólát. A pénztárnál átfutott az agyán, hogy visszaszalad valami alkoholért, de tizenöt éves kora óta egy kortyot sem ivott, mikor is részegen vezetett és majdnem meghalt. Ráadásul kishíjján ugrott a továbbtanulási lehetősége is, és kénytelen volt radikális módszerekkel megfékeznie saját tombolását. Végleg leszámolt az alkohollal.

Mire felért a lakásába már besötétedett. Berakta a pizzát a sütőbe, megfürdött, feltépte a dobozt, amiben a könyveit sejtette és vacsora közben elkezdett olvasni valami feminin krimit. Jócskán elmúlt éjfél is, mire elaludt.

Komolyan kezdte úgy érezni, hogy a háromszázhatosba nem lehet úgy belépni, hogy ne legyen ott legalább egy plusz személy, aki történetesen még férfi is. A középhosszú, sötétbarna tincsek hullámokban omlottak a csíkos ing gallérjára, a férfi türelmetlen dallamot kopogott a karfára. Karoline azonnal kiszúrta az aranygyűrűt a balján.

- Elnézést, segíthetek? – udvariaskodott, miközben íróasztalához sétált.

- Köszönöm, engem annak a nő dolgában küldött a moszkvai K… Kalle?!

A nő elejtette a naptárat, amit megigazított az aszt6alon, és felkapta a fejét. Tekintete vegyes érzelmekről árulkodott, bár inkább a döbbenet uralta a mély kékségeket. Ujjai megremegtek, hirtelen nem tudott mit kezdeni magával; leüljön, állva maradjon, kezet fogjon vagy megölelje?

- Mit csinálsz te itt? – bukott ki belőle, és távolságtartóan összefonta a karjait a mellkasán.

- Dolgozom, ahogy gondolom te is – mutatott rá, és leült az asztallal szembeni, párnázott székre. Leplezetlenül mérte végig Karoline-t. – Megváltoztál mióta láttalak.

- Lehet, elég régen volt. Kérsz kávét?

Megrázta a fejét, bár nem is várt mást, csak udvariasságból tette fel a kérdést, és percenként nézett a méregdrága, vízálló sportórájára, amit még a húgától kapott arra a karácsonyra, mikor még az apjuk is közöttük volt. Ulrika volt a Wittelsbach család igazi lánya, az összes svéd szülő mintalánya. És soha nem hagyta még el, nemhogy Svédországot, de Stockholmot sem, pedig Karoline felajánlotta neki, hogy magával viszi Lengyelországba, mikor a stockholmi rendőrfőnök oda küldte ki egy hónapra. Hiába, ők az a tipikus, beskatulyázó, patrióta, vallásos svéd rendőrcsalád voltak…

- Nem is tudtam, hogy tudsz csapatban dolgozni – mosolyodott el a férfi. Karoline legszívesebben megütötte volna az egyik irattartó papuccsal. – Vagy, és erre több az esély, bejön a csaj.

- Balfasz – morogta. – Szerintem te is érzed, hogy velünk mindig is probléma volt. Nem én vagyok egoista, veled nem lehet dolgozni.

- Vagy csak az a bajod, hogy leállítottalak mielőtt… mielőtt több hülyeséget csináltál volna. A saját életedet is kockára tetted. Tudod, mennyire megijedtem?

Karoline elfintorodott, és felkészült egy frappánsan csípős válaszra, mikor Frederika toppant be, kezében papírzacskóval és műanyagpoharas kávéval. A szövetkabátja nem volt begombolva, sálját is csak hanyagul nyakába vetette, de arca kipirult, látszólag a sietségtől.

- Hoztam reggelit – pihegte, és ledobta kabátját az ajtó mögött árválkodó fogasra. Odasétált vendégükhöz, és kezet nyújtott neki. – Örvendek, Frederika Hohenzollern, bűnügyi osztály.

- Pjotr Romanov. Oroszországi KGB, moszvai csoport – mutatkozott be. – Bizonyára kegyed is tudja, hogy melyik ügyben vagyok itt. A kollégájával már konzultáltam. Mondhatjuk.

- Persze, azonnal megkeresem a papírjait – bólintott Frederika, és az iratszekrényhez lépett. – Kér kávét?

- Wittelsbach kisasszony már kínálta, köszönöm.

Karoline szája széle megrándult, miközben követte Pjotrt a tekintetével. Nosztalgikusan ismerős mozdulatok, balzsamosan átható illat és jellegzetesen az idegeibe tépő hanghordozás.

A férfi átpörgette ujjai között a lapokat, sötét szemeit áthatóan futtatta a sűrűn szedett sorokon, aztán a képeket vette a kezébe. Karoline puhán támasztotta meg ujjait a vállán, hogy ő is rápillanthasson a kópiákra. Pjotr egy pillanatra megérintette a nő vékony kézfejét. Egy egészen rövid impresszió volt csupán, Frederika tekintete mégis megrebbent.

- Szóval úgy került bele az egészbe, hogy a nő ukrán turista volt, akinek a testét felpasszolták egy moszkvai gépre – foglalta össze Karoline, ahogy visszasétált a helyére.

Töltött magának kávét, belekortyolt és maga elé vett egy tiszta lapot, hogy leírja az észrevételeit. Ez a módszer mindig segített neki, valahogy megfoghatóbbak lettek a tények, amiktől egyszerűbb volt továbbgondolni, és a végére járni mindennek.

- Maga balkezes? – kérdezte Frederika percekkel később, mikor az orosz már elment.

Hirtelen távozott, csak az órájára nézett, és már ment is. Furcsa volt a kézfogása, meleg, puha, határozott és egyáltalán nem olyan, mint amilyet Karoline legutóbb váltott a férfival. Ebben volt valami a viszontlátás reményéből. Most felnézett, mosolyogva a hajába túrt és kiroppantotta az ujjait, mire csúnya fintort vágott.

- Igen – válaszolta kurtán. Megütögette az állát a tollal, egészen elgondolkozott. – Nincs kedve este meginni valamit?

Szinte rögtön eszébe jutott, amint kimondta, hogy nem iszik alkoholt, de már mindegy volt. Esze ágában sem volt visszavonni az ajánlatot, már csak azért sem, mert túl büszke volt ahhoz, hogy csak úgy meggondolja magát. Frederika hosszú, feketére festett szempillái ártatlanul megrebbentek.

- Randi felkérésnek szánta?

- Hmm… - Megvonta a vállát. Döntse csak el ő magának.

- Oké, benne vagyok. Fél hétre jó lesz?

Balzsamosan mosolygott, Karoline-nak hirtelen a húga egyik porcelán babája jutott eszébe, amihez ő hozzá sem érhetett, mert túl durva volt, és csak összetörte volna. Frederika a füle mögé tűrt egy hullámos, szőke tincset, és pötyögött valamit a laptopján. Bizonyára jelentés a felettesének. Még percekkel később is apró mosoly bujkált a szája sarkában, és valamikor a délután folyamán még dúdolgatni is kezdett. Egészen kellemes lett a hangulat a munkakör ellenére.

Nem nagyon szóltak egymáshoz, minél előbb végezni akartak, de mikor Karoline kiment, hogy vizet hozzon a kávénak, a folyosón összetalálkozott François-Marie-val. A férfi a szokásos, széles vigyorát öltötte magára, hosszú, fekete szövetkabátja egyik zsebébe rejtette egyik kezét, a másikkal megigazgatta a bíbor sálat, amit elegánsan hordott.

- Üdvözlöm, Kalle. Hogy van?

- Köszönöm. Kér kávét?

Furcsán groteszknek hatott a beszélgetés, már csak a nő fekete farmere és a Sabaton emblémás kapucnis pulóvere miatt is. Leheletnyi túlöltözöttséget keltett benne a firkász külső megjelenése.

- Igazából Fritzhez jöttem – mesélte, míg együtt visszamentek az irodába. – Áh, imádok a barátaim lelki szemetese lenni.

- Jómagam Istenre zúdítom az ilyen dolgokat.

- Ja, tényleg. Kegyed svéd.

Miközben visszaértek nevettek, és fuldokolva próbálták elmagyarázni Frederikának a mulatság tárgyát, míg Karoline kávét főzött. Figyelte, ahogy a nő átkarolta a férfit, arcon csókolta, aztán kacagva törölte le a rúzst az arcáról és a derekát átkarolva az asztalnak dőlt. Első látásra olyannak tetszettek, mint az enyelgő szerelmesek. Aranyosak voltak és össze is illettek, de Frederika kisugárzása az elegancia mögött annyira mást tükrözött. Gyönyörű, de a tekintetéből sütött valami szenvedély, egy áthatolhatatlan fal csábításból.

- Szóval akkor hazaviszlek fél óra múlva – közölte François-Marie, és az órájára nézett.

Elegáns darab volt, olyan amilyet az ember egy közeli szerettétől kap ajándékba, mondjuk egy feleségtől vagy barátnőtől, esetleg egy testvértől.

- Szerintem ma hamarabb is mehetünk. Este randim van. – Karoline félrenyelte a forró, frissen lefőtt kávét.

- Elnézést – köhögte.

François-Marie elvigyorodott, és a svéd felé bökött, hogy az ne vegye észre, majd mikor Frederika rábólintott, elismerő pillantást küldött felé.

Negyed órát sikerült lefaragniuk a munkaidőből, így nyugodtan készülődhettek. Karoline kedvenc bézs nadrágja és egy stílusos, háromnegyedes, fekete blúz mellett döntött. Idejében elindult, bár úgy beszélték, hogy a munkahelyüktől néhány méterre, egy hangulatos bárban találkoznak. Frederika öt percet késett, de a külsejével kárpótolta a dolgot. Sötétvörös tűsarkút viselt és hasonló árnyalatú, flitterekkel díszített miniruhát, aminek nem volt pántja, és az egyik combján fel is volt vágva. Szőke tincsei vadító hullámokban omlottak a vállára és hátára.

- Elnézést, hogy késtem – szabadkozott és az ölébe hajtotta a kabátot, mikor leült. – Rendelt már?

- Azt hiszem, tegeződhetünk – mosolygott rá Karoline, és kezet nyújtott neki. – Szervusz.

- Szia – ragyogott rá, és kék szemei vidáman csillantak fel.

Finoman igazított egyet a haján, és rendelt valami könnyed koktélt, mikor a töretlen mosolyú, csupa szeplő, langaléta pincérfiú kihozta Karoline rendelését. Szigorúan alkoholmentes ital.

- Nem iszol? – kérdezett rá, és kezeire támasztotta állát, míg tartotta a szemkontaktust.

- Volt egy kis… nevezzük fiaskónak. Az a lényeg, hogy senki nem jár jól, ha iszom – mesélte könnyedén. – Kérsz?

- Miért is ne? – Megvonta a vállát, és ujjai közé csippentette a fekete szívószálat.

Karoline szemei megcsillantak, mikor a meggyvörös ajkak az ő italába kóstoltak. Előre nyúlt és szinte kényszeresen, ösztönből megérintette a nő kézfejét. A puha, bársonyos bőrt, amin átsejlettek az erek, mint ki kék tavak, amik végül az ő élet nevű óceánjába csobbannak.

- Finom – közölte végül, és megszorította az ujjait. . Kérdezhetek valamit?

- Természetesen.

- De személyes jellegű.

- Nem jelent problémát. – Oldalra döntötte a fejét, úgy pislogott rá.

- Marie megemlítette… nem, nem pletykás és nem beszéltünk ki vagy ilyesmi, csak ártatlan beszélgetés volt. Szóval megemlítette, hogy vallásos vagy – hadarta el egy szuszra, közben pedig a haját csavargatta és halványan elpirult.

- Evangélikus, igen. De nyugi, nem vagyok az a hittérítős, házalós típus.

- Ja, nem! – A kacagása csengő volt, és felszabadult. – Szóval csak nem értem, hogy akkor… te… meg… én...

Karoline-ra mutatott, aztán saját magára és párszor megismételte a mozdulatot. A svéd nő felkacagott, és ártatlanul megsimogatta a másik arcát, aki belesimult a tenyerébe lángoló arca ellenére is.

- Tudod, a testi vonzalom nem függ össze a hittel. Isten a lelkemen segít, és vigyázza az utam, de a döntéseimet én hozom és én állok az érzelmeim fölött. Így le van rendezve a lelki része meg minden.

- Mintha Marie mondta volna.

Egészen kellemesen nevetgéltek, néha Frederika halkan dúdolta a bár zenéjét. Nem ittak túl sokat, szinte végig az elején rendelt italokat kortyolgatták, és inkább Frederika beszélt, mint Karoline. Mesélt magáról, a családjáról, az életéről. Elmondta, hogy az ő családja inkább porosz származású, hiába nem létezik maga az ország, és, hogy a vannak húgai is, és ők is Berlinben élnek, de még iskolába járnak. Mesélt arról, hogy az apja egy erőszakos, alkoholista volt, és mikor megpróbált megszökni tizennyolc évesen az akkori barátnőjével, személyesen hozta vissza, de javára vált, mert később ez indította el a pályáján. És, hogy a férfi nem sokkal a húszadik születésnapja után, vagyis hét éve halt meg májrákban. Karoline biztos volt benne, hogy a nő nyelve az alkohol hatására eredt meg ennyire, de jó volt megismerni kicsit, tudni róla valamit, amit ő mondott el és nem az aktájában olvasott.

- Azt olvastam, elvált vagy – suttogta Frederika és valahogy hirtelen lekötötte a figyelmét az asztallap. Igen, józanul soha nem lett volna bátorsága ilyesmit mondani.

- Igen.

Azzal valahogy el is felejtődött a téma.

Karoline felsegítette Frederikára a kabátot, és míg a hűs utcákat rótták, gondosan összefűzte ujjaikat.

- Hú, sajnálom, ha érzékeny pontra tapintottam.

Frederikát kijózanította a fagyos, hú és füstillatú levegő, és most kissé elszégyellte magát a korábbiak miatt. Fázósan toporgott a díszes vaskapu előtt, valahogy kínosnak érezte a csendet, de fogalma sem volt róla, mit mondjon.

- Feljössz? – bökte ki végül, és az emelet felé bökött.

Ő sem gondolta teljesen komolyan, de még mindig jobb volt, mint a terhes hallgatás. Karoline mosolyogva túrt a hajába, ezúttal ő érezte magát zavarban.

- Bocsi, de… ez nekem gyors így egy kicsit.

- Persze, értem.

Pislogtak egymásra, aztán Frederika lépett. A csókjuk forró volt, édes, kicsit alkohol ízű és nagyon szenvedélyes. Karoline kezei a fiatalabb derekát ölelték, míg Frederika a nyakát karolta át. Mikor elváltak, még érezték egymás illatát és megrészegülten, bódultam ziháltak.

- Akkor.. jó éjt – suttogta Karoline, bár nehezére esett elengedni a finom, törékeny kezeket.

- Szia…

- Jól csókol? – szegezte neki másnap a kérdést az orosz. Karoline megvonta a vállát.

- Persze, hogy jól – felelte. – Amúgy te mit csinálsz itt már megint?

- Rémlik, hogy munkatársak vagyunk?

Karoline elfintorodott, de azért végig Pjotr tarkóját bámulta, míg visszasétáltak az irodába. A férfi előre engedte ugyan, de csak mert így végigsimíthatott a combján.

- Akarsz egy pofont? Viselkedj! – parancsolt rá a nő.

Letett egy bögre kávét Friderika elé, és megsimogatta az arcát. A nő éppen, hogy felemelte a fejét az asztalról, és mormolt valamit arról, hogy haza akar menni. Karoline csak mosolyogva megcsóválta a fejét, és a helyére sétált.

- Herr Romanov, talált valamit, vagy csak az időnket fecsérli?

- Kint jártam, helyszíneltem és ma adtam be a mintákat a laborba. Elég csúnya ügy, ami azt illeti – magyarázta, de az arcáról nem tűnt el a szokásos mosoly. – Ha a héten nem tudom megcsinálni, hagyom a francba.

- Ha a héten nem tudja megcsinálni, próbálkozik tovább.

Szigorú pillantást váltottak, aztán Karoline megkínálta kávéval, és az ölébe dobott egy mappát, aminek tartalmát még délután gyűjtötte össze.

- De több segítség nincs.

És Pjotr napokig nem jött vissza. Viszont Karoline és Frederika minden nap együtt ebédelt, hazakísérték egymást és amikor csak tudtak enyelegtek. François-Marie szeme láttára és az áldásával, mert ő mindig ott volt, mindenről tudott és elmondta az őszinte véleményét.

Csütörtökön Pjotr végre felhívta Karoline-t, aki a folyosón beszélt vele, több mint egy órán keresztül. Mikor visszatért, Frederika rámosolygott ugyan, de a tekintete egészen megváltozott. Nem szólt, csak felé nyújtotta a kezét, és mikor hozzáért, hosszú puszit nyomott az ajkaira.

- Na?

- Rájött. Komolyan rájött és már le is kapcsolta. Pont a pasas lakásáról hívott – mesélte derűsen, és szórakozottan csavargatta ujjára Frederika egyik kontyból kibújt tincsét.

- Van kedved ma sétálni?

Karoline rábólintott, és szinte fájdalmat okozott neki visszaülni a helyére. Legépelt mindent, amit a telefonban hallott pontról-pontra és legalább két kávéra szüksége volt közben. Aztán belebújt bőrdzsekijébe, és felsegítette Frederikára a nehéz, virág illatú szövetkabátot. Nem fűzték össze ujjaikat, helyette átkarolta a derekát, és Frederika hozzábújt. Kellemes volt az enyhén csípős levegő, és a városra ereszkedő köd fátyolos hangulatot kölcsönzött az egésznek.

- Marie utánad nézett – suttogta egészen karcos hangon.

- És mit talált? – kérdezte könnyedén, egészen szórakozottan, és jobban magához húzta.

Frederika hosszan hallgatott, néha gondterhes sóhajjal kifújta a levegőt és lehelete súlyos, fehér páraként szállt tova. Beharapta ugyan az alsóajkát, de a vérvörös rúzs hűen kitartott.

- Fázol? – kérdezte hirtelen Karoline.

Frederika felkapta a fejét, és szinte riadt őz módjára meredt a szemeibe. A svéd egy pillanatra azt hitte, hogy sírni fog, és ezt elkerülendő megsimogatta az arcát.

- Szeretlek – suttogta végül. – Marie elmondta, hogy tényleg házas voltál.

- Tizenhét voltam, Pjotr volt az egyetlen biztos pont az életemben. Hozzámentem, de a kapcsolatunk inkább fizikális alapokra épült, mint érzelmi kötődésre. És amúgy is, rövidesen elváltunk.

- Marie azt mondta, megöltetek valakit. – Megremegett a hangja, és távolságtartóan a zsebeibe süllyesztette a kezeit. – Ez igaz? Most komolyan…

- Baleset volt. – Úgy hangzott, mintha elsődlegesen magát akarná meggyőzni. – Csak fenyegettem, nem akartam bántani. Pjotr ott volt és segített eltusolni az ügyet, de… valahogy megváltoztak a dolgok. Már nem néztünk úgy egymásra többé, vagyis szerintem inkább ő rám.

- Megöltél egy embert. – Frederika furcsán nyikkant, mintha fojtogatná valami kimondhatatlan, néma, mérgező érzelem.

- Félsz tőlem?

- Nem! Nem tudom. Szeretnék egy kis időt, hogy átgondoljam, rendben? Csak egy kicsit – kérte halkan, és lefoglalta az aszfalt tanulmányozása. – Ez elég súlyos dolog, és muszáj mérlegelnem. Zúg a fejem…

- Rendben – bólintott, és nem fogta meg újra a kezét.

- Sajnálom.

- Nem neked kellene.

Lassan sétáltak tovább, zsebeikben a bizonytalan jövő, szívükben a hamvadó múlt, és lassan betakarta őket a jótékony köd.