My fuckin' first kiss~

Oké, utolértem magam (legalább ebben sikerült), és ennek örömére/bánatára írtam is egy szöszt. Törzsgyökeres supnatos vagyok, szóval illene már egy rendes ficet összehozni, nem? De. Jólvan. 

Ööö.. mit akartam még, no? Ja, jó olvasást~ 

Már megint sutácskát írtam Q-Q

A bőr üléshuzat kényelmetlenül tapadt a bőréhez, a friss vér szaga betöltötte az orrát és a whisky és sör íze teljesen elbódította. A nyelvének az íze, az ő íze, a sajátja. Az egyik tenyere a tarkóján, ahogy az ujjai a hajába kapnak, és a másik keze az arcán pihen. Az illata… olyan közeli, annyira tiszta, pedig nem kellene annak lennie. Nem szabadna, hogy az legyen. Dean borostája karistolja a bőrét, de nem zavarja, hosszú szempillái alól kitekint ugyan, de nem lát igazán. Ahogy az ajkai az ő ajkába tépnek, éhesen, könyörgően, bocsánatkérően és megbocsátóan.

Igyekezett elhitetni magával, hogy ez nem bűn, hogy minden rendben van, eddig is rendben volt, és ezután is így lesz. De azt már ki tudja. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ezt pont neki, az Úr angyalának kellene a legjobban tudnia, és mégis… Néha úgy érezte, nincs vezeklés, neki már nem. Akkor mi tartja vissza a bűnbeeséstől?

Maga sem tudta igazán. Talán a lelke, talán a tudat, hogy Isten eltűnt ugyan, otthagyta őket és csak néhány üzenetet hagyott a hűre ragasztva, hogy baj esetén mi a teendő; mégis úgy érezte minden pillanatban, hogy rajta tartja a szemét minden gyermekén.

Aztán Dean keze megindult lefelé. Végig szántotta a nyakát, ujjai puhán megérintették a kulcscsontját, hogy aztán végigtáncolhasson az ingje gombjain. Úgy, hogy közben egy lélegzetnyi ideig sem szakadt el az ajkaitól. És éppen, mikor készült volna megállítani…

- Nem akarok zavarni, de… - kezdte Sam, miután puszta figyelmességből bekopogott az autó ablakán.

- Megyünk már – mordult oda Dean. Megnyalta ajkait, meredt egy ideig a nyugodt, víztükör szempárba, aztán kivette a kulcsokat.

- Nem fogom elmondani – ígérte meg Castiel mielőtt kiszállt volna.