Testamentti /3~

/3.

Harmadik fejezet, amiben indokolatlanul sok lett a tudatalatti rész. No, jó olvasást~

Zúgással és faggyal kezdődött az egész. Zsongott a fejem és mellkasom is sajgott, mintha valaki kitépte volna a szívem. De az nem lehet, hát itt dobog, érzem!

Érzem?

Érzek én bármit is igazából?

Hideg, puha tenyér simult az arcomba, ujjak futkostak a nyakamon, én pedig tudtam, hogy Berwald az. Mert neki kellett lennie. El akartam kapni a kezét, meg akartam érinteni és ki akartam sírni magam a vállán.

- Mély álmában olyan világban jár, ahol békességre lel a szíve és nem kísérik útját a halál vérgőzös árnyai. – Nor hangja sokkal karcosabb volt az álmomban. Mély tudást, rég megélt, fagyos történelmet árasztott. És még ez a fáradt, ezeréves hang is annyival gyönyörűbb volt, mint a valóságban.

- Meg fog halni? – Mi van? Nem, nem! Basszus, csak alszom, hallod?

Mielőtt megtudtam volna a választ felébredtem. Beleizzadtam a pizsamámba és úgy ziháltam, mint aki lefutotta a Berlin-Koppenhága bicikliutat. Az más, hogy egyszer, még tizenhat éves koromban poénból, részegen részt vettem a Helsinki Pucér Futóversenyen. Akkor úgy oké volt, ma már, ha rákérdeznek, letagadom. Én azt se tudom, hogy hol van Helsinki, nemhogy részt vettem volna rajta! Ugyan, én aztán nem!

Mikor aztán kibohóckodtam magam fejben, úgy döntöttem, hogy ideje felkelni és lerúgtam magamról a takarót, aztán beügettem a fürdőbe. Volt egy kis csatám a pingvines zuhanyfüggönnyel, de diadalmaskodtam, mint egy hős sosevoltamviking.

És még így is túl kótyagos voltam ahhoz, hogy zoknit húzzak, szóval mezítlábasan trappoltam kakaót csinálni a konyhába. Ahol rájöttem, hogy vasárnap van. A munka kész, a halak elvannak a saját kis világukban, ami az akváriumot jelentette. Nem akartam unatkozni, halat meg nem lehet sétáltatni Berlinben. Kivétel, ha a sárga házban lakik valaki.

No, a lényeg, hogy felszedelődzködtem, hónom alá csaptam a fényképezőt – képletesen persze -, és nekiindultam felfedezni a várost. Mindig is imádtam turistát játszani egy olyan városban, amit már viszonylag egész jól ismertem. A képekből meg úgyis minőségüktől függően vagy montázs lesz, vagy egy festményhez használom őket alapnak.

Esőre állt az idő, de még mindig jobb volt, mint fent, északon, ráadásul adott valami plusz impressziót az egésznek. Szóval tökre el voltam dobálva, mikor bevonultam a parkba, hogy virágokat, köveket fotózzak, aztán meg a gyepen heverészve az éggel játsszak divatfotózásosat. (Vagy hogy hívják az ilyet.)

Az itteni ég magas volt és elérhetetlen, olyan furcsán kék és végtelen, amit hófehér, szűzi textilpamacsok tarkítottak. Már-már elaludtam ott fektemben, mikor tappancsok landoltak a mellkasomon. Felnyögtem, kapálóztam és csekkoltam, hogy milyen szörnyeteg akar meggyilkolni. Aztán felnevettem.

- Hát te mit keresel itt? – kérdeztem a fehér kutyust, és megvakargattam a füle tövét, mire rám vakkantott, a nyakamba lihegett és közben végig kurta kis farkát csóválta.

- Kukkamuna!

Teljesen meglepődtem, mikor egy tizenkevés éves forma kisfiú rohant oda és lekapta rólam terhemet.

- Hú, bocsi! – kiáltotta, és láttam, hogy hiányzik az egyik foga. – Pedig pappa megtanította, hogy ne taroljon le senkit.

- Feküdtem – motyogtam, ahogy felpucoltam magam. – A te kutyád?

- Nem, pappáé – csacsogta, aztán úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. – Isä…

És sírva fakadt.

Na szép, az apja meg tuti egy nagy, benga, germán állat, aki azt fogja hinni, hogy bántottam a kölykét, akinek mellesleg nagy gondjai lehetnek és ráférne egy pszichológus. Ja, én és a negyven kilóm kissrácokat gyepálunk szabadidőnkben.

- Megint te vagy! Ne mozdulj! – kiabált rám egy nagyon ismerős hang, amihez társult a vigyorgó Denny. – Szia!

Megsimogatta a fiúcska fejét, leguggolt hozzá és kezébe nyomott egy jégkrémet, aki erre abbahagyta a sírást és foghíjas mosolyt küldött felé. Én meg megint megnéztem magamnak a dánt, mert olyan furcsának tűnt most. Aztán rájöttem, hogy alaposan megváltozott. Szemeiben a csillogás már csak tompa árnyéka volt önmagának, de lehet, hogy csak a sötét karikák miatt tűnt annyira másnak a tekintete. Arca is beesettebb volt, mint legutóbb, mosolya hamis és a keze… a kezei még akkor is remegtek, mikor felegyenesedett és rágyújtott. Azt hittem, hogy elejti a karcsú, sodort szálat, de aztán sikerült meggyújtania és az ég felé fújta a füstöt.

- Minden oké? Látom, épségben hazaértél, vagy itt aludtál? – kérdezte és átkarolta a vállam. Annyira megnyugtató, balzsamos, férfias illata volt. Meg persze keserű, fanyar dohány, de még az is pont illet a stílusához.

- Nem, hazaértem. Berwald nem mondta?

- Nem találkoztunk, mióta elhúztátok a csíkot. Egy szó nélkül. - Mellkasomra bökött mutatóujjával, én meg elpirultam. Igaza volt, nem szép dolog csak úgy lelépni, mikor ő vitt oda. – No, semmi gáz, szent a béke.

És odatartotta a kisujját, én meg bátortalanul összeakasztottam az enyémmel. Szerintem van egy új barátom. Oké, zűrös és rejtélyes, de egyértelműen barátkozó szándékkal viseltetett felém és ez megnyugtatott. Amíg nem kever bele engem is valami hülyeségbe, addig felőlem lehet gázos.

- Ő itt Peter – mutatott a kölyökre, aki integetett nekem a fűből, ahol ücsörgött és próbálta távol tartani Kukkamunát a fagyijától. – Most mit vágsz ilyen képet?

- A te fiad?

- Jah, nem! A svédé – mondta és élesen felkacagott, ahogy a porba tiporta a csikket. Jaj, szegény természet.

Beletelt egy teljes percbe mire leesett, amit mondott. Hogy Berwaldnak fia legyen? Azt hittem, volt egy olyan érzésem, hogy ő nem az a fajta meleg, aki képes lenne nőkkel is kapcsolatot létesíteni. Meg azt már nem melegnek hívják, akárhogy is közelítjük meg a dolgot. Ráadásul Peter tényleg tizenformának nézett ki, ha tényleg Berwald az apja… Úristen, bakker!

- Nyugi már, nem szó szerint. Drága, édes, másod-, harmad-, sokadunokatestvérünk hagyta itt nekünk. Meg ne kérdezd, mikor, faszom se tudja. – Belezavarodtam.

Akkor ők most rokonok és úgy volt viszonyuk vagy mi? Ez bizarr. Sőt több mint bizarr, de ezt inkább hagyjuk, jobb, ha rá se kérdezek.

Denny magával húzott egy padra, onnan figyeltük, hogy Peter végigkergeti a park alapterületén szerencsétlen kutyust, aki egyébként láthatóan örül a mozgásnak. És beszélgettünk mindenféléről; környezetszennyezésről, történelemről, Skandináviáról, filmekről, zenéről, mindenről csak rólunk nem. Mert az, hogy mi van vele, velem vagy a szomszéd Helga nénivel, az senkit nem érdekel, hiába hiszi azt mindenki, hogy érdekes a sztorija. Mindenkit csak saját maga érdekel. Ilyen a világ.

- Bocsesz, ezt fel kell vennem, mindannyiunk kedvenc svédjére rájött a baszogathatnék – hadarta és bazimodern, érintős Sonyján benyomta a hívógombot. – Puszi a pocidra, találd ki, kivel vagyok. Neeeem, Tinóval. Ja, összefutottunk. Van cucc? Mondd, hogy van, már kezdek pangani... Nem, reggel. Hát baszd meg magad helyettem is!

Azzal lerakta, én meg zavartan pislogtam és igyekeztem úgy tenni, mint aki legalábbis heveny süketségben szenved. Nem tudom, mi folyik itt, de tipikusan azaz eset volt, amibe jobb bele se szagolni és a tudatlanság sűrű, ragadós homályában maradni.

- Van kedved eljönni velem pár cuccért? Tudod, kló papír, szalvéta meg ilyenek. Vagy sietsz?

- Unatkoztam – vallottam be és összecsaptam a tenyeremet. – Tudok jó üzleteket a környéken.

Összeszedtük Petert, aki mindenáron a kezemet akarta fogni és nem mondott le arról, hogy isä-nak szólítson, hiába mondtam el neki ötödére is, hogy engem Tinónak hívnak.

- Jaj, ne legyél már buta, isä, tudom a nevedet – mondta, szájában a jégkrémes pálcikával. – Nem értem, mi történhetett, hogy már nem pappával élsz. Talán veszekedtetek?

- Peter!

Denny kiáltása úgy csengett, mintha méterekre lenne tőlem és pont úgy visszhangzott, mint ahogy az ember hangja szokott egy hatalmas, zárt teremben. Pedig ott sétált mellettem, zsebre dugott kézzel, a pólójáról a Rolling Stonesos száj vigyorgott rám kinyújtott nyelvvel.

Egy pillanatra álltam csak meg, mert elfogott valami furcsa szédülés, máris mindketten riadtan siettek segítségemre, Kukkamuna meg élénken ugrált körbe. Denny lenyomott a földre, a srác pedig sietve hozott vizet a markában a szomszédos szökőkútból.

- Rendben vagy, baszd meg? – kérdezte a dán és megrázta a vállaimat.

- Persze, csak… szerintem nem bírom ezt az időjárást. Vagy csak nem ettem még ma semmit, hehe.

- Szerzünk neked burkolnivalót. – Kézfejével meglapogatta az arcom és felsegített.

Igazából volt már, hogy elfelejtettem enni egy napig és akkor sem lett semmi bajom, szóval kicsit én is megijedtem. Valami rohadtul nem stimmel, és képtelen vagyok rájönni, hogy mi az. Nem csak velem, mindenkivel, az egész világgal.

Vártunk egy picit, közben meglögyböltem az arcom jeges vízzel, és úgy sétáltunk ki a parkból, mint valami félresikerült, fura család, ahol én voltam az anyuka. Csak éppen Denny nem volt olyan jellemzően apa-férj típus. Őt inkább szabadúszónak gondoltam, na mindegy.

Szerencsére bőven beérte a parkkal szembeni üzlettel (Kukkamunát pórázra fogtuk és kihasználtuk a lámpaoszlop adta lehetőségeket), ahová belépésünk után az eladó lányok (ketten voltak) rögtön rebegtetni kezdték a szempillájukat, és izgatottan vihorásztak, ami engem személy szerint idegesített. Mintha kívülre vettem volna az alsógatyám vagy fikás lennék vagy nem is tudom. De Denny felmart egy kosarat és nekiindult a sorok között. Peter rendíthetetlenül szorította a kezemet és egy gyerekhez képest nem sokat nézelődött, inkább csak az előttünk haladó dán hátát bámulta.

- Ha jól viselkedtek, kaphattok csokit – nevette, és egy egész tábla mogyorós csokit, aztán egy doboz konyakmeggyet dobott a kosárba.

Aztán betért az italos részlegbe és felszerelkezett sörrel, néhány doboz ivólével és valami magas árkategóriás borral. A külseje alapján szakadt punknak nézett ki, és el nem tudtam képzelni, hol alkalmaznak ilyeneket, de a tárcája alapján vagy atomfizikus volt, vagy jók voltak az összeköttetései. Különben meg, tegnapelőtt még munkája se volt! Mi a franc folyik itt?!

Végül szerintem rájött, hogy ennyi cucchoz minimum kocsi dukált volna, ezért a kezembe nyomott egy csomag vécépapírt és törlőkendőt, míg Peternek lepasszolt egy százas zsepit. És így masíroztunk a kasszához, ahol lefolytatták a szokásos sablonszöveget, míg mi csak ott ácsorogtunk bambán.

- Szia…sztok.

- Hello.

- Oh, kártya lesz? Pötyögd be. Amúgy gyűjtitek a pontokat?

- Nem.

- Szatyrot?

- Köszi nem. Szia.

Mikor arrébb álltunk elővarázsolt, Isten tudja, honnan egy szatyrot és nem is hagyta volna meg nekem a pakolást, ha nem szólal meg a mobilja. No mindegy, amúgy is felajánlottam volna, hogy segítek.

- Szia! – kiáltotta és az arca is, mintha kicsit felragyogott volna. Legalábbis már nem volt olyan sápadt, mint annak előtte. – Tényleg? Boltban, de megyünk. Aha… várj! Peter, köszönj szépen Lukasnak.

Az utolsó mondat erejéig lefogta a telefont, aztán a srácnak nyújtotta, aki felélénkült, és rögvest kikapta a kezéből.

- Szia Nor bácsi! – rikkantotta, és befogta az egyik fülét, hogy jobban hallhassa, mit mond a másik a vonal túloldalán. – Oké, megmondom. Képzeld, isä jól van és most ő is itt van velünk.

Denny úgy kapta ki a kezéből a mobilt, mintha a srác mérges kígyót szorongatott volna, vagy mintha egy zacskó elemet készült volna lenyomni a saját torkán. Kólával. Így hát gyorsan lerendezte a dolgait, elköszönt és letette.

- Gyerünk, bedobjuk a cuccokat a kocsiba – vezényelt, aztán kitaszigált minket az üzletből.

- Megvan Berwald autója?

- Naná, én vittem el – mondta a legnagyobb nyugalommal, majd benyomta a riasztó gombját.

Az út túloldalán felpittyent és minden lámpája megvillant egy lazacszínű Volvónak. Kukkamuna pedig már-már szívroham közeli állapotba került, ahogy meglátott minket. Gyorsan megszöktettem a lámpaoszloptól és hagytam, hogy vígan pattanjon be a járműbe.

Végül is praktikus volt a helykihasználás, az utastér meg valami baró sokszemélyes, ahol a hátsó-középsőülésre olyan kötelező gyerekülés volt szerelve. Oké, nem azaz óvodásoknak való, de Peter azért még jócskán benne volt abban a korban, hogy muszáj volt.

- Pattant be, ahová szimpatikus – mondta Denny, ahogy bepakolt mindent a csomagtartóba. – Ö… ugye tényleg nem gáz hogy fuvarozlak össze-vissza vasárnap?

- Ja, nem. Tegnap… előtt megcsináltam a dolgom, még nálatok – heherésztem.

Államat az anyósülés támlájának döntöttem, míg beszélgettünk és hagytam, hogy meglepjen a fáradtság meg valami deja vu. Peter nyugodtan olvasgatott mellettem, aztán áttért valami fura elektromos játékra, ahol zombi katonákat kellett zombi sportolókkal gyilkolászni. Előbbiek a ruhájuk alapján franciák voltak. Tipikus angol logika.

- És, mit csináltatok a parkban? Te a város másik felén laksz, nem? – kérdeztem, és hol a gyerekre, hol a sofőrre pislogtam.

- Igen, de Peter nyelvtanára erre van, nekem meg kutyát kellett sétáltatni, szóval…

Hátrafordult, hogy a hátsó ablakban lihegő, örökvidám öleb bundájába túrjak. Ha egyszer, majd megengedhetek magamnak egy normális háziállatot, az tuti, hogy olyan lesz, mint Kukkamuna. Aki láthatóan szeretett és ismert engem, pont, mint Peter.

- Képzeld, isä! Pappa azt ígérte, hogy megtanulhatok svédül, ha elég szorgalmas és kitartó vagyok – lelkendezett.

- Nagyon örülök – bólogattam.

Denny közben áthajtott egy piros lámpán, két zebrán és behajtott egy egyirányú út rossz felén. Tudtam, hogy minimum szívrohamot kéne kapnom, de valahogy furcsán bíztam benne, mintha csak ott lett volna az első autó tesztelésénél. Mintha együtt lettünk volna ott. Egyszerűen olyan rutin volt minden mozdulatában, hogy ha akartam se tudtam volna félni mellette. Még akkor se, mikor hirtelen fékezett le egy sárga téglaépület előtt. Az erkélyek kovácsoltvasból vagy kőből voltak, és egytől-egyig színes virágok sorakoztak rajtuk. Az egyik lakásban (rögtön a bejárat fölött) nyitva volt egy ablak és a tavaszi szellő hófehér, hosszú függönyt sodort ki, kellemes hegedűszóval kísérve.

Mint egy elfeledett csodavilág, amit csak az arra járóknak tartanak fent, és egyáltalán nem vehető kilóra.

- Ne hagyjuk a kutyát a kocsiban.

Megvárta, míg kioperálom Kukkamunát és Peter is kikászálódik, aztán benyomta a riasztót és előre engedett. Kinyitotta nekem az ajtót, aztán elővette a kulcsait. Szóval már saját kulcsa is van, vagy csak Lukast is meglopta, mint Berwaldot. Azért a konyakmeggy ott volt nála, ami szép gesztus volt, akkor is, ha éppen betört.

Nem sokat kellett lépcsőznünk, a célszemély az első emeleten bujkált, mikor Denny teljes lazasággal engedte be magunkat azon a lakkozott faajtón, ami úgy hívogatott már a lépcsőfordulóból.

És belül is… Kellemesen otthonos, mégis komoly színek, elegáns, drága berendezés, olyan illatok és benyomások, amik azonnal beették magukat a szívembe és fészket raktak, hogy ott maradhassanak örökre.

Denny beljebb terelt minket, én meg azzal a lendülettel, ahogy elértük a nappalit leraktam Kukkamunát és befogtam Peter szemeit. Mert Nor éppen akkor lépett ki a fürdőből egy szál meztelenségében, törölközővel a fején, amivel frissen mosott haját szárogatta.

- Áh, a finn – mondta, bár nem volt éppen meglepve. – Dobd le magad, mindjárt jövök.

Hebegtem valamit, aztán igyekezve nem odanézve megtalálni a bútorokat le is zuttyantam a karamell színű fotelba, de a léptekre felkaptam a fejem. Hiba volt. Denny egyik kezével Lukas felkarját szorította, másik tenyerét az arcára simította, ahogy csókolóztak. Nor még mindig nem öltözött fel, talán ezért is szúrtam ki a rúnatetoválást a hátán. Képtelen lettem volna levenni róla a szemem, már csak azért is, mert értettem az odapingált betűket, szavakat.

Jeg har syndet mot døden fordi den omvendte formen

Pislogtam párat és rájöttem, hogy gyakorlatilag éppen kilesem a szerelmi életüket (vagy csak a dán hűtlenségének vagyok szemtanúja). Mindegy, mert sugdolóztak keveset mielőtt Nor lelépett volna felöltözni, Denny meg bevette a konyhát azzal a céllal, hogy kerít inni valamit, amiből aztán az lett, hogy egy-egy pohár ásványvizet nyomott a kezünkbe és olyasmit mormogott, hogy miért nem lehet otthon sört tartani.

Lukas egy világoskék inget gombolt be magán, mikor visszajött. Szintén kék csőnadrágja farzsebéből kis papírzacsit húzott elő és megzörgette szeretője orra előtt.

- Imádlak – gügyögte az, és egy összecsavart pénzköteget nyomott a markába, mielőtt belekukucskált volna a csomagjába. Nem, komolyan nem akarom tudni! – Ez kevesebb.

- Még szép. Ha megkérni nem tudlak, leszoktatlak. Ez volt az utolsó, hogy elhoztam neked az anyagot. – Kibontotta a kis göngyöleget, benyálazta az ujját és visszaszámolt néhány bankjegyet.

- Tessék?

- Nincs több.

Komolyan megijedtem és Peter is hozzám bújt (Kukkamuna a kanapé mögött húzta meg magát), de Nor rendületlenül fogadta a pofont. Mintha számított volna rá és fel lett volna készülve. Zsongott a fejem és forgott velem a világ.

- Isä, ne hagyd. Isä…

- Neked az a dolgod, hogy elhozd a cuccot, baszd meg! A többihez nincs közöd, semmihez nincs közöd. Ki vagy te? Senki, egy felesleges kis porszem, egy bogár, akit akkor taposok el, amikor én akarok! – üvöltötte Denny.

Felpattantam, hogy leállítsam, de úgyse tudtam volna mit tenni, míg Peter a karomon csüngött. Kitört a pánik, teljes katarzis. És biztos voltam benne, hogy megint megüti, de nem. Helyette Nor kapta el, lekevert neki egyet és berángatta a fürdőbe. Még hallottam, ahogy a zuhany megindul, aztán bevágta az ajtót.

Hiába volt ott Peter, hiába mászott ki Kukkamuna a rejtekéből, úgy roppant rám a magány, az elhagyatottság, a kétségbeesés, mintha senki nem lett volna mellettem, mindenki magamra hagyott volna, egyedül meghalni.

Néma csend.

A hang, ahogy a lobogókat tépi a szél.

És a távolban sirályok vijjognak gyászindulót.

Megráztam a fejem és megsimogattam Peter hátát, aki még szipogott párat, de megnyugodni látszott. Mikor Lukas visszatért, ingujja fel volt hajtva és elég ramatyul festett ahhoz, hogy ne kérdezzek semmit. Nem mintha nyikkanni is mertem volna, míg leroskadt a csíkos szőnyegre.

- Én…

- Hívd fel Berwaldot – mondta, ahogy tehetetlenül a hajába túrt. – Hívd fel és menjetek innen.

- Nem tudom a számát – nyüszögtem, mire a telefonja felé intett. A kis fekete Siemens ott pihent a dohányzó asztalon. – Minden rendben van?

Megrázta és lehajtotta a fejét, aztán csak annyit láttam, hogy vállai megrázkódnak. Sajnáltam. Komolyan, a szívem szakadt meg, pedig nem is ismertem. Vadidegen volt és mégis annyira ismertem, ismerősnek tűnt, hogy úgy éreztem, van bennünk valami közös, de legalábbis valami kapcsolat.

- Igen? – Ijedtemben majdnem eldobtam a telefont, de rájöttem, hogy előbb tárcsáztam.

- Sz-szia, én vagy az, Tino – mondtam, és kikommandóztam az erkélyre, hogy biztos távolságban legyek ahhoz, hogy bármit kimondhassak. – Nor nincs jól, és azt mondta, hívjalak téged. Tudsz jönni?

- Igen, mindjárt megyek.

Visszamentem ugyan, de addigra már látszólag megnyugodott. Legalábbis az üveg vodka, amit megkezdett előbb-utóbb biztosan megnyugtatja. Nem mertem szólni, hogy Berwald úton van, inkább csak letettem a mobilját az asztalra és leguggoltam Kukkamunához. Az öleb hálásan megnyalogatta az ujjaimat és minden áron be akart mászni az ölembe.

- Nor bácsi jól van? Mi van Denny bácsival? – kérdezte Peter. Szemeiben félelem csillant és egy percre azt hittem, megint sírni fog.

- Nem tudom.

Nem hazudhattam egy gyereknek. Nem mondhattam, hogy persze, holnap-holnapután kibékülnek, aztán minden rendben lesz és boldogan élnek az idők végezetéig, mert senki nem hal meg.

Meg akartam nézni Dennyt, de nem mertem. Ha Nor megölte, ha időközben magát nyírta ki, akkor engem is lecsuknak, mert hagytam. Én meg még fiatal vagyok a börtönhöz; még végig se tudtam nézni a múminos sorozatot.

- Komolyan elhiszed? Tudhatnád, hogy az egész rohadt világ nem lesz jobb.  – Úgy mondta, mintha a fejembe látna. – Ha az egésznek vége lenne, az lenne a legjobb. Nem, nem kezdeném újra. Magammal vinném az álmaimat, a terveimet, az elveimet, a valóságomat, mindent. Egy morzsát se hagynék az újrakezdőknek.

Megszeppentem és őszintén, nem kicsit ijedtem meg. Igazából nem teljesen értettem, miről beszél, de éreztem. És akkor nyílt az ajtó, Kukkamuna meg szaladt, hogy helyettünk üdvözölje az érkezőt. Aki az a furcsa fiú volt, talán Steingrímur.

- Mi a franc folyik itt? – kérdezte. Rám meredt és csípőre dobta a kezeit. – Te itattad le?

- Nem – nyekeregtem és meghúztam magam, mint egy radikálisan antialkoholista. (Pedig, ha könyvet írtam volna Alkohol címmel, az egy baromi vastag olvasmány lett volna)

- Feltűnt, hogy mindig ott vagy, ahol a probléma?

- Ne utálj…

- Nem utállak… Tino, igaz?

- Igen. Amúgy ööö… veszekedtek és… fürdő… Denny… Denny a fürdőben – hebegtem és elpirultam. Azaz átható, beazonosíthatatlan színű tekintet, ami a vesémbe vágott. Annyira hasonlított Lukasra.

Odabaktatott a fürdőajtóhoz, kirántotta, állt ott egy darabig, aztán becsapta. Megdörzsölte a halántékát és kivette Nor kezéből az üveget. Belekortyolt, visszacsavarta a kupakot, kivitte a hűtőbe, aztán visszajött és leült Lukas mellé, hogy a vállára húzza a fejét, simogassa a haját és hagyja elszenderedni. Tisztán láttam, hogy hosszú, szőke szempilláin még ott remegtek az apró könnycseppek.

- Berwald értem jön – hebegtem és lejjebb vettem a hangerőből.

Bólintott, de nem szólt semmit. Kukkamuna elkezdett játszani a nadrágom szárával; én meg valahogy észrevettem, hogy a fényképező még mindig a nyakamban lóg. Nem kérdeztem meg őket, igaz, de mégis kattintottam egyet feléjük. Csak úgy bátortalanul, és hopsza! Igazi remekmű lett, főleg abban a koradélutáni fényben, ami besütött a nyitott erkélyajtón.

Az egy dolog, hogy nem a legjobb pillanatukban kaptam lencsevégre őket, de tuti, hogy amúgy minimum rokonok. Mert pont azok a vonásaik hasonlítanak, amik a közeli rokonoknál szoktak. Punktum!

És hatalmasat ugrottam, mikor valaki átnyúlt a vállam fölött és feljebb igazította a gépet. (Történetesen nagyon dennys kacsói voltak az illetőnek.) Hátranéztem a vállam fölött, mire rám vigyorgott és a hajamba túrt, mint valami ovisnak.

- Te, ez egész jó – füttyentett, ahogy végigmérte modelljeimet. Steingrímur amolyan menj a francba pillantást küldött felé, mire Denny csak elkapta a pillantását. – Asszem, leléptem. Stein’ majd hívjatok, Nornak  megvan a számom.

- Nem fogunk – morogta a srác, de addigra a dán már elviharzott.

Mögötte káosz és összezúzott szívek.

{- Ez rosszabb, mint megfagyni!
- Nem értheted.}

Mintha mindig is így lett volna ez…

{- Ha lenne szíved, fel tudnád fogni, hogy mit jelent nekem!

- Gondolj Finnországra! A finnekre!

- Nem lesz baja, megmondtam.

- Berwald…

- Tudtam! Tudtam, annyira tudtam! Rohadj meg!}

… évezredek óta tartó civakodás…

{Utána megyek}

felesleges

{… mert szeretem.

- Kérlek…

- … ne sírj.}

és hiábavaló.

Észre sem vettem, mikor sírtam el magam, de mire megtöröltem az arcom tenyereimmel, addigra már ott állt előttem Berwald. Fogalmam sincs miért, de belekapaszkodtam, magamhoz húztam és öleltem, öleltem, ahogy keservesen felzokogtam.