Hellig~

Komolyan, mire nem vagyok képes, ha olyanom van. O.o Volt egy olyan érzésem, hogy ez kell, aztán meg egy olyan, hogy lehet, hogy mégse. Azért mégis megírtam. Lett belőle egy vallásos, kicsit lélektani, kicsit furcsa valami, amit én egy hétköznapi szösznek akartam. Igen, az eleje tényleg Dánia szemszög, de valahogy nem lett volna az igazi, ha bizonyos részek úgy maradnak, ezért végül felhagytam vele.

Jó olvasást~ 

És muszáj hallgatmányt ajánlanom, mert hallgattam írás közben és komolyan elkapott tőle valami... Globus - The Promise

Egészen kicsik voltunk akkortájt, talán még anyánk is a földön volt még; azelőtt, hogy az Istenek, akiket mi később rútul megtagadtunk és elfelejtettünk, elvették volna tőlünk. Azelőtt, hogy mindent lángok borítottak volna és vér és korom, még azelőtt megkérdezte tőlem egy öreg druida, hogy nekem, hódító, barbár vikingnek ugyan mit is jelent a szerelem? Hogy érzek-e egyáltalán ilyesmit, vagy minden érzelem kiirtódott-e lelkemből, hogy a bosszú és a gyűlölet hajtson? Mert hát ő is tudta nagyon jól, hogy anyánk, aki egykor hatalmas volt és büszkén hordozta fiait karján, még akkor eltűnt, mikor én, köztetek a legidősebb, is alig hagyta el a csecsszopó kort. És gyilkosa az volt, aki a haragunktól félve délre menekült.

Szóval, én akkor a pattogó tűznél csak vállat vontam a druidának, aki elkapta tenyerem. Nem, nem kellenek a jóslatok, nem kellenek varázslatok. Csak egy…

- Ugyan már, öreg! Hiszen mindenki tudja, mi a szerelem. Nekem például nem kell több, csak a varég forró öle éjszakánként. Hogy enyhítse vágyamat, és nekem jó legyen. A többi csak bolondság – legyintettem akkor.

És ittunk. Rengeteget ittunk, mert éppen elvertem az írt megint, a saját földjén. Századjára. Ezredére. Odin tudja, hányadjára és mégsem éreztem magam boldognak tőle. Mintha valami hiányzott volna.

- A sárkányok nyugatra vonulnak – suttogta a normann.

Ott állt, arcát megvilágították a lángok, tekintete éles volt, mint az acél vagy a leghidegebb, csontig hatoló fagy és mégis olyan vékony volt, annyira törékeny és tiszta. Tiszta, mint a hó és érintetlen és szűz. Egy kóser. Érinthetetlen jégherceg, akinek még akkor is a hátamban éreztem a pillantását, mikor messze járt.

- Utánuk mész?

- Lehet. De még nem, még dolgom van ezeken a földeken.

És én tudtam. Tudtam, mert az ágyékomban tüzelő vágytól képtelen voltam álomra hajtani a fejem, és olyankor láttam, ahogy az a fiú a hamvadó parázsba tipor és fürdik a Hold fényében, meztelenül, pőrén, ahogy született. Csak akkor sírt. Máig sem tudom, miért, nem beszél róla és kikerüli a témát, akkor is, ha iszik előtte.

Hát jó, legyen. Az ő dolga.

×××

Aztán elérkeztek ide, hozzánk is a papok. Vállukon véres keresztet cipeltek, feketébe öltöztek és fehérről, tisztaságról prédikáltak. Olyan nyelveken kántáltak igéket, amiket nem értettünk meg, olyan Isteneket (Istent!) emlegettek, aki számunkra idegen. És azt mondták, hogy ők jobbak.

Személy szerint nem szívesen hallgattam őket, nekem bőven elég volt az, amit édesanyánktól kaptunk örökségbe. Annyi erővel megtagadhattuk volna a sarki fényt, a messzi jégmezőket, mindent.

- Tán’ azt akarod mondani, hogy neked nem jelent nyugtot, hogy álmunkban Odin vigyáz ránk és Freya lehel csókot szemhéjainkra? Ez az új Isten mit tesz értünk? – kérdeztem egyszer Svédországot. – Téged esetleg megvéd a harcban?

- Nem harcolunk többet – mondta.

- Te! Te nem, te megtagadtad, amit anyánk tanított, nekem viszont a vérembe égett, hallod? Itt lángol belsőmben, csontjaimat perzseli és felbugyog akárhányszor gondolok azokra a…

Nem, ennek így nem lehet befejezése. Tudtam, nagyon jól, hogy csak az a bajom, hogy régen csináltuk. Mert az egyház megtiltotta a szerelmet. Nem hagyta, hogy a szerelem hevében leljem a halálom hosszú éjeken és később feltámadjak újra és újra megízlelve a combok közötti forróságot. Vagy a svédét, aki ledobta varég nevét, vagy egy asszonyét, hajadonét, szűzét, bánom is én kiét. Legszívesebben most is, itt a nárciszok és hóvirágok között tettem volna magamévá. Bánom is én, ki látja, ki nem!

Persze nem. Inkább otthagytam és lementem a tóhoz, hogy lehűtsem magam, meg a vágyamat. Mire leértem, hasított bőr csizmáim már a fűben pihentek valahol, vászoningemet lecibáltam magamról és éreztem is a megváltó hideget. Szúrt, égetett, fájt és mégis annyira megnyugtatott, hogy eldöntöttem, ki sem jövök, míg tart a világ.

Nézz magadra, rút gyermek, nézd, mivé lettél, mivé tettek a lelkek, amiket magadhoz raboltál!

De ott volt ő.

A partról, a kövek közül figyelt, mint egy oda faragott márványszobor. Fehérben volt (mint mikor hazatért Rómából), és letépett kamillaszirmokat sodort ki ujjai közül a víz. Azok a törékeny, inas, szálas ujjacskák, azok a nyugodt szemek. Máshogy nyugodott meg, mint a svéd, hiszen ő volt maga a norvégok királysága.

Aki a varázslatait adta a megújulásért. És belém tépett valami, ott a mellkasom táján, amit akkor még nem tudtam megmagyarázni, hiszen szavaim sem voltak rá; elvették mindet.

Elvették, és töviskoszorúval fenyegettek.

Fogalmam sincs, mi okból, de mire észbe kaptam, már előtte álltam. Most ő volt a magasabb, ő volt az úr, míg én szolgáltam őt. A kezéért nyúltam, és ajkaimat kézfejének szorítottam. Hagyta ugyan, bár ujjai megrebbentek, mintha el akarna hessegetni.

Kamilla, liliom és gyolcs illata volt. Szentek, ártatlanok, csecsemők, szüzek, mind-mind semmit sem érnek hozzá képest; nekem mégsem elég, mert tudom, hogy soha nem tudna olyan boldogságot adni, mint Berwald.

Nem kell.

Ő nem.

Én nem fogok vértől, tollaktól ragadós keresztet hordozni.

Nincs szerelem.

Meghalt.

Kivégezték, kizsigerelték, szétszaggatták és felkenték. Ott, abban a templomban, aminek szalmateteje már rég az enyészeté, a papok csontjai pedig ropognak a talpaink alatt. Én is bűnös vagyok. Ott voltam, mégsem akadályoztam meg a máglyahalálát.

- Hallottam, mit mondtál – szólalt meg végül. Leült az egyik mohás kőre, ahonnan pucér talpai már-már a vizet súrolták. Így már szemmagasságban volt velem és kezei közé ragadta az arcom. Istenem, azok az indigószín szemek… - Azt mondtad, neked nem válik a javadra az új vallás, az új Isten. Hát figyelj, Dánia, nekem türtőztetnem kell magam, meg kellett, hogy fojtsam az ösztöneimet, hogy ne olvassak a csillagokból, a vízgyűrűkből, a csontokból vagy füstből. Te meg attól szenvedsz, hogy nem baszhatsz kedvedre. Egyáltalán… hogy jössz ahhoz, hogy anyánk örökségével példálózz? Az már elmúlt, elpazaroltuk.

- Neked könnyű, neked nincs bűnöd – feleltem, ahogy közelebb húztam és megízleltem a nyakát. – Fehér vagy, akár a hó és ragyogsz közöttünk, a vétkesek között.

Néha komolyan úgy éreztem, gúnyolódik, nevet rajtunk, mert nekünk van mit vezekelni. Talán mindig lesz. Pedig már régen meggyóntattak minket, követelték a megbánást és addig facsarták a lelkeinket, míg komolyan nem gondoltuk és le nem mostuk magunkról, a belsőnkről a megszáradt, bűzös, fekete vért vagy a paráznaságot vagy, vagy, vagy…

Nem csak én és Svédország.

Norvégia pusztán nem ismerte el, hogy bűnös; részéről ő tisztára mosta magát a kereszt felvételével, azzal, hogy szent imádságba fürösztötte magát.

Csendben voltunk pár percig, csak a fecskefiókák csipogtak az ágakon, akik anyjukat várták vissza. Kit érdekel, pusztuljanak éhen, falja fel őket a rohadó magány, mert nem, nem, nem fog visszajönni. Elhagyta őket, ahogy mi is magunkra maradtunk. Egy teljes percig tudtam volna gyűlölni a világot, mindent, amit ez az álszent Isten megteremtett, az anyagot, a lényt, a láthatatlant; mindent az utolsó kromoszómáig.

Döglött, nyers, száraz.

Norvégia ajkai után kaptam, meg akartam csókolni, azt akartam, hogy minden tisztasága az enyém is legyen. Csak el akartam lopni a tisztaságot, magamnak akartam, vágytam rá, hogy elégjen a tűzben és ugyanolyan mocskos és rothadt legyen, mint mi.

Mielőtt megízlelhettem volna, hátra húzódott, szinte visszarettent és arcon ütött. Égetett, sütött, szikrázott és mégis annyira kellett, vonzott, akartam.

Mézédes méregcseppek borral és kenyérrel keverve.

- Eszedbe ne jusson többet! – csattant fel, aztán felpattant, mintha megcsípték volna. – Nem akarok részt vállalni a kéjelgéseidben.

Pislogtam rá, aztán meg utána.

Fehér ruhája szállt utána, a szél néha-néha belemart az anyagba, mint mikor a hadsereg zászlaját tépázza, cibálja a tengeri szél. Engem már megint faképnél hagyott egy szent. Ráadásul anélkül, hogy megvárta volna, míg kicsírázik a kétely keserű magja, amit elültetett bennem. Bárcsak tíz körömmel kaparta volna ki az érzést a húsomból. Így is hagytam, hogy álruhás istenség módjára véremből kortyoljon.

Neki valahogy szabadott, megbocsátható volt.

×××

Már majdnem átléptünk az évezred utolsó századába; keserű, füstös, kormos volt a levegő, és valahol már el is felejtették azt, ami nekünk kötelező jelleggel szívünkbe, agyunkba és retinánkba égett.

- Hans, drága, édes Hansom – sóhajtottam a fenyőkoszorú hófehér szalagjának. Az arany írás nem számított, a szöveg csak hazugság volt.

Mit mondhattam volna? Hogy sajnálom? Sajnáltam is, hogy így kellett történnie. Herr Andersen túl tisztán, túl reálisan látta a világot, és a legjobb módszert választotta arra, hogy színt valljon. Ha egy világrend képébe vágod az igazat, senki nem fog vállon veregetni és megdicsérni.

Egy szegény, szentséges próféta.

Aki megérdemelte, megszolgált a szeretetemért, hiszen számtalan dolgot tett értem és legalább annyira szeretett. Erre ő is csalárd módon elhagyott, elengedte a kezem és belökött a sötétbe. Pont most. Pont így. Ami azt illeti, már megszokhattam volna; anyu, Svédország, Norvégia, az isteneink, Hans és még az a hű de igazságos katolikus Isten is nemet mondott, hátat fordított, elment inkább mást pártolni. A jó szerencsét, a tengereket, az életet. És nekem valahogy senki sem engedte meg, hogy bárkinek is elsuttogjam vagy csak a nagy, kopár földnek üvöltsem minden kínomat.

Az, hogy nekem fáj-e, nem számít.

- Hát itt vagy. – A drága Norvégia zsebre dugott kézzel ácsorgott, a szokásos jeges közönnyel. Indigószín szemei tompán, a nyüzsgésben megfáradtan csillogtak. Mintha megfagyott volna minden tenger és lezúdultak volna a nagy havak.

- Kerestél?

- Csak… hazamehetnénk. Hideg van – panaszkodott, én meg magamhoz akartam ölelni, szerettem volna felmelegíteni, és nem csak a bőrét, a lelkét és a szívét is.

Szerettem volna mosolyra fakasztani, boldoggá tenni, de akkor nem voltam elég. Sosem voltam elég erős, elég jó ahhoz, hogy Norvégiának, kicsi Nornak boldogságot adjak ajándékul.

- Rendben, máris.

Feltápászkodtam a hideg, szürke sír mellől, hogy még utoljára, búcsúzó simítással jutalmazzam a márványba vésett nevet.

Hans Christian.

Herr Andersen.

Megengedtem magamnak egy bősz, férfias szipogást, feljebb rántottam a sálam és komolyan meglepődtem, mikor Norvégia maga érintette meg ujjaimat, szinte csak megsimította a bőröm, de gyorsan, még éppen időben elkaptam a kezét és halványan megszorítottam. Hát mégiscsak megtalált, visszajött és felkapcsolta a villanyt, beengedte a fényt, még ha csak egy szentjánosbogár tompa képében is. Számított, mert végre engem is homlokon csókolt egy cseppnyi törődés.

Norvégia felszentelt, Norvégia felkent és leemelte rólam a töviskoszorút, hogy mézédes, mérgező csókjaival gyógyítsa be a stigmákat. A kereszttől nem tudott megszabadítani, nem is tudott volna, az beleégette magát az eleven húsba, átégette a bőrt és ráforrott a csontokra.

Evangélikus…

A mi nyelvünkön annyit tesz, feloldozás a fél évezredes béklyó alól, szabadság a szellemnek, a léleknek, egy életnyi megújhódás.

És valami mégis elromlott.

Talán végérvényesen…

×××

Beengedte a lakásba és lerúgta a cipőit, még az ajtóban. Norvégia körbe sem nézett, untig ismert már mindent, legalább annyira, mint a saját földjét. Beleborzongott, mikor Dánia végigsimított a gerince mentén. Tudta jól, hogy miért jöttek fel, kimondatlanul kötöttek egyezséget, még napokkal ezelőtt.

- Iszol valamit?

- Nem.

Józanul akart szembe menni az egésszel, hideg, tiszta fejjel akarta átélni, anélkül, hogy kicsit is bevallaná, izgul és valamennyire fél. Christensen megsimította az arcát, a nyakát és lesegítette róla a kabátot. Súlyos, meleget adó, biztonságos, halotti fekete szövet.

Miért ment bele?

Mert elvesztette a hitét, és már mindegy volt.

Számára nem volt Isten, nem léteztek szentek.

Hiába volt még mindig ártatlan, feleslegesen tartogatta magát és állt ellent még Svédországnak is. Volt, hogy belefeszült az őrjítő önmegtartóztatásba és bízott benne, hogy egyszer majd megéri, hogy így elnyerheti a megváltó szentséget.

Dánia lassan, türelmesen kóstolt ajkaiba, először még csak egy leheletnyi franciasággal, hogy ne ijessze el, legalább az első csókjától.

Édes volt és zamatos és finom.

Egyetlen szó nélkül simította tenyerét Norvégia pulóvere alá, hogy érezze a heves, rémült lélegzetvételeket, a szapora szívdobogást, ami egy kismadár kétségbeesett szabadulási kísérletére emlékeztette. Újra megcsókolta, ellopta a lélegzetét.

- Ne itt az ajtóban – kérte, de remegett a hangja és elfulladt. Arca is kipirult, mélységes zavarban volt és érezte, hogy képtelen lenne egyetlen lépést is megtenni.

Végül a másik csókolózva vezette el a hálószobáig, lesimogatva róla a pulcsit, az inget. Saját maga felső ruházatától is megszabadult, nem várta el Norvégiától, hogy elsőre gondoskodjon erről, azt szerette volna, ha úgy éli meg, mint egy szinte tökéletes első alkalmat.

Lassan döntötte hanyatt; a puha nyoszolyán egy igazi angyalnak tetszett a maga tiszta, szűzi tökélyében a sötét ágyneműk között. Egy bukott angyal, aki letaszíttatott a bűnösök közé, hogy stigmákat, balzsamot és töviskoszorút kapjon ajándékba. Akinek Isten maga parancsolta, hogy vezeklésül ízlelje meg az almát, szakítson a Tudásnak fájáról, mígnem őt is letépik.

A liliom szirmai egyenként könnyeznek vért…

Ajkai közül mézédes gyöngysóhaj buggyant elő, míg háta is kecses ívben feszült bele a kéj első hullámába. A hűvös ajkak, a forró nyelv egyszerűen megrészegítette, és mikor lenézett, mélységesen elpirult. Ez a fajta örömszerzés eddig még a gondolatait se környékezte, az orgazmussal együtt pedig, ami olyan gyorsan tört rá, elszégyellte magát.

- Te… lenyelted?

Dánia megajándékozta egy olyan elnéző pillantással, és a nyakát tűzte ki célul, hogy újabb édes hangokat csaljon ki a másikból.

A kereszt a nyakában végigszántotta Norvégia bőrét és perzselte, égette. Ő otthagyta a vallást, míg Christensen megtért újra és újra, és evangélikus lett. Mélyen hitt a felsőbb hatalomban, ami már nem tiltotta meg neki a szexualitást, az önfeledt, eufórikus estéket.

A dán biztatóan összefűzte az ujjaikat és megszorította a kezét, mielőtt megtette volna az utolsó lépést. Ha lelépsz a pokolba vezető út első lépcsőfokára, onnan már nincs visszaút, elvesztél.

Lukas könnybe lábadt szemekkel, szaporán szuszogva fúrta az arcát a másik vállába, ahogy magához szorította és a hátát karmolta, mint a gyötrelem korbácsai a kereszten szenvedőnek. És minden ízében remegett.

- Jól van, semmi baj – suttogta Christensen, és megsimogatta a lúdbőrző bőrét.

Egyszerre reszketett és érezte azt, hogy hamuvá ég a lángok között, amik belsőjét nyaldossák.

Ha egy perc…

Norvégia kimerülten, zihálva bújt Dánia karjaiba, és annyira felszabadítóan hatott rá azaz ölelés, hogy legszívesebben ott maradt volna az idők végeztéig. Halkan szuszogott, és hagyta, hogy a fürkésző ujjak lassú lépésekben vagy szelíd simogatásokban barangolják be bőrét.

- Aludj nyugodtan – suttogta Christensen, és Lukas pőre vállára csókolt. Feljebb húzta rajta a takarót és a nyakába fúrta az arcát, hogy ő is aludhasson keveset.

Norvégia hamar elszenderedett minden zavara ellenére, és álmában is magához szorította dánt. Megint a régi vallásokról álmodott, azokról az időkről, mikor még katolikus volt és a világ összes érintését kénytelen volt megtagadni, mert rávették. Kénytelen volt elnyomni, elveszejteni, megölni és elföldelni a lángoló, lobogó máglyaszerelmet, ami már akkor is, egészen azóta, hogy visszatért Rómából, kísértette.

Semmi nem vált egyszerűbbé azzal, hogy megtagadta a szentséget. Dánia otthagyta. Odaengedte, odalökte a svédnek, és hiába rimánkodott az egyetlen Istennek, hiába fohászkodott annyit…

{Ne érj hozzám!

Ne is gondolj rám!

Tiltott vágyat érezned, hallod?}

A legvéresebb veszteség, mikor a saját magad elleni csatát veszted el. Mert hiába kapálózott, hogy a felszínre törjön, hogy végre birtokba vegye Dánia szívét; az már megoszlott Isten és őközötte. Meg persze egy csipetnyi járt mindenki másnak.

… ahogy éhes vadállatként tépték, cibálták és befalták mindet…

És végül Dánia rázta fel álmából. Könnyezett, reszketett és pont úgy érezte magát, mint ahogy a kígyó érezhette, mikor bűnre csábított. A kígyó, akiben méreg csordogál.

Mérgezett.

- Jól van, nincs semmi baj, jól van… nyugodj meg – csitította a férfi, és megsimogatta hátát, ahogy magához ölelte kissé. – Csak egy rossz álom volt…

Norvégia hallgatott. A csönd megbéklyózta mindkettejüket, a zihálás vert súlyos vasbilincset rájuk és a fuldokló csók rejtette az egyetlen menedéket. És akkor még nem tudták, nem tudták, hogy a világ a saját infernójába süllyed.

×××

- Kérlek, ez már régen kiment a divatból.

Norvégia megrántotta a vállát és kényelmesen beleharapott a vöröslő, érett almába. A gyümölcshús ropogott a fogai között, lustán lapozott egyet a Szent Könyvben, amit tulajdonképpen nem is olvasott igazán, csak ahhoz kellett, hogy feldobja az eleven, nyers pucérságot. Mert az, hogy aktot festetett olajból a huszadik század közepén, nem minősült éppen hétköznapinak, de számára túlságosan izgatónak sem.

Dánia már a barokk idejében rá akarta venni egy hasonló képre, akkor azonban tiltott lett volna és bűnös, szentségtelen.

Na és, ha megölik érte?

A kereszten nem lóg más, csak nyúlós, kifeszített szenvedély.

Végül Lukas hanyag pillantást küldött Christensen felé, aki a festő mögött állt és a készülő mesterművet figyelte. Már legelőször kijelentette, hogy a kastélyában akarja majd kiakasztani. Rámosolygott a norvégra és csodálta. Csodálta a gyönyörűségét, a tökéletességét, a selyembőrét, az apró anyajegyet a köldökénél, ami majd úgyis lekerül a festményről, és a homok szőke tincseket, amik puhán omlottak a szemébe.

Egyszerre esik kísértésbe és válik szentté.

Én a gyertyaláng akarok lenni, ami bőröd simogatja, vagy az alma ujjaid között…

- Ne egye meg az egészet! – csattant fel a pingáló, és meglengette az ecsetet Norvégia irányába.

- Az a része már úgyis készen van, nem? - Norvégia tökéletes szemöldöke felszaladt, aztán lábai a magasba lendültek és felállt.

A festő lemondóan sóhajtott, aztán felmutatta egyik kezét; az ujjait széttárta, azt mutatva, hogy öt percet ad, aztán szeretné folytatni, mert hát őt itt nem a henyélésért fizetik meg, mint holmi falmázolókat.

- Gyere. – Dánia ráadta a puha, fehér köntöst és átkarolta, ahogy egy hosszabb csókra magához vonta. – Gyönyörű vagy.

- Hülye vagy. Nem is értem, hogy jutott eszedbe egyáltalán…

- Csss.

Dánia Norvégia ajkaira simította az ujjait, egy pillanatig a szemeibe nézett, aztán közelebb hajolt, hogy ismét az alma ízű, mérgezett ajkakba kóstoljon. Ha egyszer tényleg belehalna, akkor is megérné. Egyetlen pillanatért is kész lenne odadobni bármit, szerelemből.

- Vissza kéne…

- Még egy keveset csak – kérte a dán, és egyik keze a köntös alá csúszott.

×××

A századok úgy rohannak, hogy az emlékek beléroppannak. De nem törnek el, nem, azt nem. A kimondatlan szavak és érzelmek mégis ott lógnak a levegőben, megfoghatatlanul, némán, talán nem is létezve. Hová lett minden?

- Te mit csinálsz?

Dánia becsapta a bőrkötéses könyvet, megdörzsölte az arcát és felnézett Norvégiára. Az papírokat tartott a kezében, átolvasásra, kitöltésre váró paksaméta, bizonyíték arra, hogy ami nincs levésre, belevágva a történelem szövetébe, az elveszik, megszűnik, szétfoszlik.

Idővel te is megkopsz? Mi lesz velünk?

- Csak… gondolkoztam. Semmiség az egész.

Igazából nem értette, hogy minek írt le mindent. Így utólag nem. Nem is igazán keresett rá magyarázatot. Norvégia letette terhét, aztán az asztalnak dőlt, ahogy Christensenre nézett, végül odanyújtotta neki a kezét. A férfi megfogta, magához húzta és csókot hintett kézfejére, majd az ölébe vonta Lukast.

- Dolgoznunk kéne – jegyezte meg az, de azért karjait puhán megtámasztotta Dánia vállain.

- Egy kicsit veled akarok lenni – motyogta Christensen, és arcát Norvégia mellkasának döntötte.

A friss öblítő illata, a fenyő, fahéj és szentséges tisztaság illata azonnal megostromolta az érzékeit és azon kapta magát, hogy hunyt szemmel hallgatja a lassú, nyugodt szívverést. Csak érezni a közelségét, csak kicsit ott tartani, szorosan átölelni…

A tarkójánál hajába túró ujjak megmosolyogtatták, de nem nézett fel. Akarta, vágyta ezt a fajta békességet, a lelkébe hasító boldogságot, a törődést.

Visszatért.

Elveszejtett, hogy aztán visszatérjen és újból szeressen.

Megtisztulni, szentté válni; csak egy darabka ártatlanság.

Dánia nem dobta el a vallását, kapaszkodott belé, mint az utolsó esélybe, ami megmentheti attól, amivé a Föld vált. Naponta imádkozott Norvégiáért; Norvégiáért, aki előbb szent volt és ártatlan és szűz, aztán rút kis szörnyeteg lepte meg a lelkét és lemondott mindenről, ami az övé volt.

Boldogságot akart neki, nyugodalmat és békességet. Azt akarta, hogy örüljön, meg akart adni neki mindent, még akkor is, ha nem is értette, hogy miért okoz ez boldogságot Norvégiának.

Norvégia. Norvégia. Norvégia!

Te fattyú viking, mondd hát, mit felelsz: mi számodra a szerelem?

Az, mit úgy nyújthatok Norvégia számára, ahogy az Úr nyújtva felém kezeit. Hogy vértől, könnyektől és láthatatlan fájdalomtól menthetem meg a lelkét.

- Szeretlek.