Testamentti /2~

/2.

Háááát ez a fejezet valami hihetetlenül furcsára sikeredett, de hátha, hátha valakinek mégis tetszeni fog :") 

Jó olvasást~

Annyit aludtam, hogy majdnem elfelejtettem, hol aludtam el. A nap mindenesetre már rég megvilágította a szemközti falat. A szemköztit. És akkor rájöttem, hogy ablak van az ágy mögötti falon. Baromi hosszú üveglap, ami felér egyenest a plafonig, csak az ajtó akadályozza meg abban, hogy faltól-falig érjen. Mint egy bazi nagy akvárium, ahol én vagyok a guppi. Nem, az aranyhal titulust semmiképpen sem érdemlem meg, az talán Nor lenne, de ebbe most ne menjünk bele.

Görögtem párat piha-puha vánkosomon, kinyújtóztam, hogy mindenem ropogott belé és felpattantam teljes finn lelkesedésemmel. Úgy pólós-gatyás mindenségemben döntöttem el, hogy ha már az erkélyt jól benéztem, legalább most felkutatom, amit tudok ideiglenes szállásomon.

Hallgatnom kellett volna a belső hangra, ami rettentően magas, kislányos hangon sikította, hogy NE! De én de!

A próbálkozásom ott dugába fulladt, hogy első körben találtam egy üveg félig elhasznált síkosítót és másfél doboz óvszert plusz a hiányzó rész üres zacskóját. Basszus, ez nem ismeri a kuka fogalmát? Ebből tanulandó, hamar rájöttem, hogy Dennynél olyannak nem érdemes kutakodni, mint amilyen én vagyok. Helyette megtámadtam az erkélyt, de az ajtaja be volt zárva.

Így jutottam el a konyháig. Ahol Berwald a maga heves (és számomra rém parás) módján tojást sütött. Az illata fantasztikus volt, még a gyomrom is megkorrdult belé.

- Szia – motyogtam kótyagosan és amúgy is kócos hajamba túrtam.

- Van reggeli – mondta, és felmutatta a tojásokat, amik aranysárga közepükkel vígan sercegtek.

Ennek persze örvendeztünk egyet én és a gyomrom, és leültem az asztalhoz. Legszívesebben megöleltem volna, mikor kaptam egy szimpatikusan világos színű kávét, pasztell zöld bögrében.

- Köszönöm – ragyogtam rá köhögve, mert a kávé égette a torkom. – Annyira furcsa, hogy csak így beengedtek meg minden. Egyik pillanatban karambolozok Dennyvel, a másikban már az ágyában heverészek. Mármint, izé…

Mindketten belepirultunk, pedig nem szántam kétértelműnek a mondatot, és… áh, imádom a nyelvi kríziseket. Gyorsan belapátoltam a selymes krumplipürét, és igyekeztem fulladásmentesen le is nyelni mindent.

- Amúgy, Denny mikor jön vissza? – Próbáltam laza és tündéri lenni, mint egy finn tündér.

- Itt van.

- Hö?

- Kanapé.

- A kanapé a nappaliban van.

- Christensen meg a kanapén.

- Ki?

- A dán.

Oké, lebuktam, szőke vagyok, no. Meg hajnali negyed nyolc volt, és most ettem. De a lényeg, hogy lassan leesett, mint Mikulás a tetőről (egyetlen egyszer kellett beöltöznöm és akkor is lepottyantam a kijelölt helyemről), hogy miről is beszélünk pontosan. Mondjuk szerintem már így is azt hitte, hogy hülyének nézem, pedig én csak magamat nézem annak.

Kirohantam a nappaliba – valami fehér folt utánam -, szétrántottam a függönyöket, és mikor megfordultam, Denny tényleg ott nyöszörgött a kanapén. Egyik lábát átvetette a támlán, alkarjával szemeit takarta el a napfény elől. Szájon át lélegzett, pólója félig felcsúszott és nadrágja sem volt begombolva. Mentségére szóljon, tetszett az alsógatyája. Úgy nézett ki, mint egy kihajított próbababa, aki már nem illik a kirakatba, mert kiment az aktuális divatból.

- Denny – szólítottam meg félősen. Már azt se értettem, hogy a konyhába menet miért nem vettem észre, hogy itt van. – Ittál?

- Nem, anyu – nyögte, ahogy hosszan kiengedte a levegőt. – Bakker, Berwald! Mi a szarért hagytad azt az utolsó kört? És mi a faszom van veled? Megjött, vagy mi?

- Izé… - motyogtam elvörösödve. – Szerintem én nem…

Kár volt túl közel menni hozzá. És, hogy mi a túl közel? Kartávolságon belül lenni. Átkarolta a derekam mindkét kezével, magához rántott és alvós mackónak használt. Kényelmetlen és zavarba ejtő volt. Ráadásul a szemem sarkából láttam Berwaldot, amint megérkezik.

- Ments meg – nyögtem neki, és szabad kezemmel intettem is felé.

Odalépett hozzánk, egyetlen határozott mozdulattal lefejtette rólam Denny kezeit, és egy pillanatra megrémültem, hogy eltörte a karját. A pillantása pedig olyan volt, mintha azonnal fel akarná koncolni. Rettegve húztam össze magam a szőnyegen, ahová estem, elvégre én ott se voltam. Nem, nem, nem.

- Az a bajod, hogy elmentem Norral? Hogy vele el tudtam menni? – kérdezte nem kevés hangerővel.

Egy pillanatig sancos volt, hogy rám zuhan, de aztán mégis megmentette magát. Komolyan zavaró, hogy abszolút olyannak vagyok szem- és fültanúja, amihez semmi közöm nincsen. A magánügyük, hogy mi van éppen köztük, vagy mi nincs. Az biztos, hogy ezt aztán kellene megbeszélniük, hogy Denny rendbe hozta magát, legalábbis valamennyire kikupálódik; és főleg azután, hogy köd előttem, köd utánam. Különben meg, meg se mertem kérdezni, hogy hazajuthatok-e még ma, a végén letépnék a fejem, ott a csatatér kellős közepén.

- Jól vagy? – kérdezte Berwald, mikor felsegített. Szaporán bólogattam, és nagyokat pislogtam, hogy minél ártatlanabbnak tűnjek.

- Nem csináltam semmit.

- Alszom egyet és hazaviszlek. – Denny felpattant, hajába túrt, szédelgett kicsit, aztán megkapaszkodott a vállamban és a karfában.

Mielőtt elérte volna a szobáját (ahol elfelejtettem beágyazni), Berwald megállította, tenyerébe fogta az arcát és egy hosszú másfél percig csendesen bámulta. Denny éppen göcögősen felröhögött, mikor a svéd eltaszajtotta magától. Majdnem elesett a saját lábában.

- Nyomás a fürdőbe – utasította Berwald. – Fél óra és bemegyek.

- Nem leszek rosszul. Nem vagyok rosszul, baszd meg! – kiabálta, de elindult arra, amerre fordították. Láttam rajta, hogy nemsokára kidobja a taccsot.

- Minden rendben lesz vele? – kérdeztem riadtan, és valami baromi idegesítő, cérnavékony hangon, pedig valahol mélyen éreztem, hogy nincs minden rendben. Talán nem is lesz.

- Vele igen. – Berwald hangja mindent elárult.

A talmi féltést, a lemondást és a keserűséget. Reményvesztett, és kicsit csalódott, mint egy olyan szülő, akinek a fia züllött, kezelhetetlen, homoszexuális és lelkileg halott. A legrosszabb, hogy nem lett volna muszáj cipelnie ezt a terhet, mégis magára aggatta és úgy gondoskodott Dennyről, mint egy kisfiúról, aki nem felelős a bűneiért.

- Megnézem – mondta Berwald.

Mielőtt helyeselhettem volna, már el is tűnt a fürdőszoba gőzös, párás forróságában. Jobbnak láttam összeszedni a cuccaimat és továbbra is láthatatlan embert játszani. Közben eldöntöttem, hogy soha többet nem állok szóba kétes eredetű idegenekkel. Főleg nem olyanokkal, mint Denny (nem, nincsenek előítéleteim a külsőjét illetően, és amúgy is hülyén venné ki magát, főleg, hogy most én is külföldi vagyok, vagyis különc), akinek minimum olyan problémái vannak, amiket sürgősen kezeltetnie kéne. Ráadásul aggasztott Nor is. Tegnap együtt mentek el, mára meg se híre, se hamva. Vagy lehet, hogy már csak hamvai vannak egy pince legmélyén, vagy egy parkban; híre meg csak a holnapi, ma esti újságban lesz majd. Denny elásta a hullát, ivott pár felest, hogy megjutalmazza magát, aztán visszajött ide.

Nadrágomat cibáltam fel magamra, mikor hopsz! Berwald feltűnt, mint a Bolygó Hollandi. Vagy Casper. De a kis szellem aranyosan idegesítő, és inkább maradjunk az eredeti verziónál, különben a hasonlatomnak annyi.

- Életben marad – jelentette be. – Kiütötte magát.

Úgy mondta, mintha ez gyakori lenne náluk.

- Hazajutok?

- Alszik, és igen.

- Te, nekem van amúgy bérletem, ééés… - itt a telefonom kijelzőjére sandítottam. – most ment el a villamos. De a következőt elérem, csak a házinéni aggódni fog, és… és…

- Elvisz – bizonygatta, és egyszerűen nem mertem ellenkezni vele.

Beletörődően huppantam le az ágyra, amit még megigazítani se volt időm. No persze tervbe volt véve, hogy megcsinálom mielőtt elmegyek. Berwald csak pislogott rám (Istenem, milyen hosszú, szőke szempillái voltak! Egy pillanatra biztos voltam, hogy söprik szemüveglencséjét), és kijjebb nyitotta az ajtót, hogy ráláthasson a fürdőszobára.

- Nem tudom – motyogtam, és az ágynemű sarkát gyűrögettem. Régebben rágtam a körmöm, de leszokattam magam róla.

- Mit?

- Ja, semmi, csak hangosan gondolkozom.

Nem mondott semmit, de nem is kellett, mert belibbent Denny az este kapott (kunyerált) törölközőm pontos másával a derekán. Egyikünkhöz sem szólt egy szót sem, Berwaldot a derekánál megérintette és kicsit arrébb tolta, hogy aztán megszabaduljon egyetlen ruhadarabjától és elsétáljon alsógatyáért. Pont előttem. Próbáltam nem oda nézni, tényleg! De szemet szúrt a tetoválás a csípőcsontján, és én, mint rajzos, naná, hogy elgyönyörködtem benne. Pedig szomorú volt. Tényleg. Egy királylány volt, aki a várerkélyén könyököl ki úgy, hogy fekete tekintetű koponyákra támaszkodik. Az arca üres volt, a szemei… valahol nagyon emlékeztetett valakire, akit talán régen ismerhettem. No, mindegy! A cucc amúgy sem volt nagy, alig tíz centi.

Fekete alapon fehér koponyás boxert húzott, és mikor mellém lépett, hajamba túrt. Bezuhant az ágyba, és már aludt is. Úgy festett, mint egy bukott, szőke angyal, aki már a világ összes bűnét látta, és minden fájdalomért egy tollat hullatott, míg már semmi nem maradt neki.

Szomorú, igazságtalan és rohadtul idegen. Mégis, mintha az enyém is lenne a fájdalma, és támogattam volna minden lépésnél. Idegesítően motoszkált bennem ez az érzés, és sehogy sem tudtam elűzni.

- Gyere. – Berwald betakarta, aztán intett nekem is, én pedig úgy követtem, mintha az a kis bolyhos, fehér kutyus lennék, aki annyira szokott örülni, ha meglát.

Behúztam magam mögött az ajtót és bambán ácsorogva figyeltem, ahogy lerogyott a kanapéra és fáradtan megdörzsölte az arcát. Irtóra feleslegesnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy csak kukán fogunk ott ülni egymással szemben, míg a csillár ránk nem szakad vagy ilyesmi. És Berwaldot ez látszólag nem zavarta, az én feszültségemen meg naná, hogy dobott egyet.

- Öhm… - kezdtem, de máris éreztem, sőt tudtam, hogy rosszul indultam neki. – Te mivel foglalkozol?

Oké, intimebb kérdést aligha tudtam volna feltenni neki, hacsak nem azt, hogy „Hé, Berwald, hányas gatyát hordasz?”

- Építészettel – mondta lassan, mintha ezt is át kellett volna gondolnia.

Levette a szemüvegét, rálehelt és felsőjébe dörgölte. A fény felé tartotta, aztán rám hunyorgott. Így nem volt annyira félelmetes, mert látszottak a szemei és nem vetett árnyékot arcára a szemüvege. Gyönyörű volt és tökéletes. Ha egyszer tanár leszek (az leszek!), komolyan tanítani fogom. Őt. Mint tananyagot.

A Dávid szobor helyett.

A Vitruvius-tanulmány akár el is bujdoshat, mehet a francba!

Ráadásul egyformán volt szép a szemöldöke íve, a füle, az orra, a szája, az állkapcsa, a nyaka… még az a kevés borostája is, ami amúgy sem látszott (csak fényben) világos, északi bőre és szőkesége miatt.

Aztán észre vettem, hogy bámulom. De még csak nem is burkoltan a szemem sarkából, hanem teljes leplezetlenséggel. Legeltettem rajta a szemem, no, mint kisfiú a szalmiakkis dobozon. Mondjuk Berwaldot nem hiszem, hogy megenném, hehe.

- Mi az? – kérdezte zavartan. Szerintem legalábbis zavart volt. Tuti, hogy bambán vigyorogtam és magára vette.

- Semmi-semmi! Csak elszaladtak a gondolataim a hülyeségeimhez vendégségbe – heherésztem bénán. – Amúgy…

- Miért Berlin?

- Izé… nem akartam olyan messzire elmenni otthonról, meg azt sem szerettem volna, ha anyu aggódik értem. Különben meg innen egész jól hazajutok, ha gáz van, vagy a rokonaimhoz; Németország olyan köztes hely, ráadásul vannak olyan épületei, helyei, amiket művészeti szempontból minimum látni kell és az egyetem is király, csak kicsit nehéz és első évben megszívattak a svéd felsőfokúmmal. Nem mintha…

- Beszéled? – Ez volt az első (és szerintem egyetlen) alkalom, hogy a szavamba vágott.

- Ja, jag talar svenska – feleltem felvidulva, de elpirultam, mikor ajkai mosolyra rándultak. – Elrontottam?

- Aranyos az akcentusod – mondta, mire megnyugodva rámosolyogtam.

Még általános iskola, gimnázium alatt tanítottak meg svédül és az egyetlen ember, akivel eddig ezen a nyelven kellett beszélnem az a finnsvéd nyelvtanárom volt. Plusz-mínusz osztálykirándulások, de a turistákkal meg mindenki elnéző.

- Ti hogy kerültetek ide? Mármint…

- Denny.

Éreztem, hogy megint a dánnál fogunk kilyukadni. Mintha Denny körül forogna a világ és mindenki tőle függene; mint egy diktatúra diktátora, életosztó nagyhatalom. Akkor lehet minden rendben, ha a rendszer elszunnyad pár órára. Akkor végre szabad gondolkozni, lehet élni és valahogy egyből ránkroppan a valóság nyúlós, hideg masszája.

A csengő élesen, vijjogva szakította át a csendet. Berwald felpattant és ajtót nyitott, én meg csak szavakat hallottam ki a heves szóváltásból. Valaki Lukast kereste, és ez a valaki be is csörtetett egy szem magamhoz a nappaliba. Nálam valamivel fiatalabb, törékenycsontú fiú volt, fekete-fehér vízszintes csíkos pulcsiban, aminek bal sarkára volt egy apró lunda hímezve, és sötét nadrágban. Fehér, nagyon menő bakancsa még rajta volt. Arca kipirult, szinte fehér haja összekócolódott, mikor beletúrt.

- Beszélni akarok Christensennel – hajtogatta és csípőre vágta kezeit. – Lukas…

- Nincs itt – vágta rá Berwald. Türelmetlennek tűnt onnan, ahol én ültem.

A furcsa fiú rám pillantott, élesen, fagyosan és tekintete mégis vulkánként izzott, lávaként bugyogtak benne a mindenféle érzelmek. Megijedtem.

- Áh, annyira jellemző. Ott hagyja Lukast egy babaképű, naiv szőkeségért, megdönti és a karjaidba hajítja.

- É-én nekem semmi közöm az egészhez – szabadkoztam, ahogy felpattantam. – A nevem Tino, én csak…

- Steingrímur, elég!

Berwaldnál úgy látszik ez a jele annak, hogy besokallt és megunta a felesleges szótépést. Mondjuk én sem értettem a problémát (nem mintha különösebben értenem kellett volna), de a nemből még én is értenék. Az persze más, ha Nor rokona vagy ilyesmi (amúgy hasonlítottak) és Denny tényleg eltette láb alól, és most keresni jött.

- Nem érdekel, tudom, hogy mire megy ki ez az egész, és rohadtul nem vicces, ha ilyesmivel szórakozik. Már, ha neki ez egyáltalán viccesnek minősül. Hát kac-kac! Jó lenne, ha végre észbe kapna, és leállna.

- Bejönnél egy percre? – Az ajtóban Denny állt elég nyúzottan, véreres szemekkel, amik alatt karikák sötétlettek.

Egyik kezében cigarettás dobozt szorongatott, másikkal a kilincset tartotta. Szemei tompán csillogtak, nyakán szívás-, vállán harapásnyom. Szerintem fogalma sem volt róla, hogy mit csinált az éjjel, esetleg mi történt nemrég. Látszott, hogy pár percet aludt, a többit ébren töltötte a jótékony csöndben. Mélyet sóhajtott, megdörzsölte az arcát és egy szó nélkül eltűnt a fürdőszobában.

Fagyott csendben hallgattuk, ahogy a lelkét is átadja a reterátnak, mígnem még nyúzottabban bukkant fel. Szája széle sírósan megremegett (tán csak nem fog sírni), és Berwald karjaiba vetette magát. Csak átkarolta vállainál és mélyeket lélegzett, míg a svéd nyugtatóan lapogatta meg hátát.

- Minden rendben – suttogta Berwald, bár inkább csak magának, aztán eleresztette.

Annyira kegyetlenül összetartoztak, mint egy érme két oldala, mint ahogy a boldogság és szomorúság, siker és csalódás járnak kéz a kézben. Ezek ketten szerelmesek voltak, az tuti, de legalábbis kötődtek egymáshoz.

- Na, gyere, Stein. – Denny odaintett a fiúnak és bekísérte a szobájába. Még ránk kacsintott, mielőtt becsapta volna az ajtót.

- Nem akarok zavarni, hazamegyek villamossal, úgyis megy egy… bakker, már fél tizenkettő van? – kisebb sokkot kaptam és majdnem elejtettem a mobilom. – Hoppá, haza is érnék úúúgy, kettőre.

- Elviszlek én – ajánlotta fel.

Nem is volt beleszólásom, olyan gyorsan elindult a szobájába. Pillanatnyi (na jó, folyamatos) zavaromban utána szökkentem, és megálltam a napillatú szoba ajtajában. Annyira félelmetesen ismerősként köszöntek vissza a bútorok, hogy gerincemen végigfutott a hideg bizsergés. Leszámítva, hogy az ágyat már elfoglalták. Berwald leült a nyoszolya szélére és megsimogatta a sarokban szuszogó szőkeség arcát, mire a takarókupacok lustán, nyöszörögve megmozdultak.

- Aludj nyugodtan, elviszem Tinót. – Emlékezett a nevemre!

- Te buzi… - Ez Nor. Legalábbis a hangja. Itt. Basszus, Berwald is egy olyan embercsempész! Vagy csak Denny elől mentette meg; de akkor is, annak a fiúnak azt mondta, nincs itt.

- Itt van Steingrímur.

Lukas nyűgösen nyöszörgött és a fejére húzta a takarót. Ezzel látszólag el is van intézve, pedig tuti, hogy lesz még belőle problémájuk. Bajos brancs volt, bajosabb, mint egy múmincsalád, vagy a hupikék törpikék, mikor orvul rájuk ront Hókuszpók és Okoska megint olyan.

Izé, igen, kicsit sok mesét néztem kiskoromban, meg nem olyan kiskoromban. Apu szerint nem baj, csak lehet, hogy férfiasabb lettem volna, ha nem ezen, hanem a jégen növök fel és mondjuk december közepén próbálok cápát fogni a Balti-tengerben. Hehe, attól még szeretett, legalábbis nekem mindig ezt mondta.

Szóval, Berwald felmarkolta a kulcsait, a tárcáját (gondolom, hogy benne voltak az iratai) és uzsgyi neki!

Már el is felejtettem, mennyire koszos, lepukkant a folyosó, és mennyire robbant a lift. Mert az ajtón túl volt a gazdagság, a pompa, a fény, de ha egyszer becsukódik az ajtó, akkor jön a sötétség, a homály… Azért megnyugodtam, hogy ő sem akar liftezni, így lebaktattunk a lépcsőn. Komolyan, a fokok kivétel nélkül hibásak voltak, a korlát foghíjasan fintorgott ránk és a villany is szikrákkal ajándékozta meg a plafont. Ha legalább egy koszos, törött üvegű ablak lett volna, de nem! Egyszerre éreztem magam klausztrofóbiásnak és egy horrorfilm szerencsétlen, előre megjósolható, hányatott sorsú főhősének. Már nem annak a gonosz, vagdalt képű, vérben forgó szemű ürgének, aki azért nyírja ki a lakókat, mert nem vitték le a szemetet, vagy nem szelektáltak! Oh, nem, nem!

Mindenesetre úgy robbantam ki az utcára, hogy majdnem elhasaltam egy hajléktalanban. Remekül folytatódik az amúgy is tökéletes nap. Iróniából meg beíratok magam egy ötöst.

Igen, olyan fejet vágtam, mint aki most pacsizott le tizenegy éves önmagával. Legalábbis Berwald pont úgy nézett rám. És akkor rájöttünk, hogy Denny nem hozta vissza az autót nagy kiütöttségében, én meg felragyogtam és úgy kaptam elő a bérletem, mint FBI ügynök az igazolványát.

Vállaltam, hogy szerzek neki jegyet, ha már hozta a mappám, és fel is szálltunk az éppen induló villamosra. Gáz lett volna ezt is lekésni.

Késni, késni!

Idegesítő egy szó, tulajdonságnak meg még pocsékabb. Ráadásul ülőhely sem volt, szóval két kézzel kapaszkodtam az életemért és igyekeztem talpon maradni. Végül mégis sikerült rázúgnom. És ő úgy állt, mint egy szikla.

Kezemmel vállába kapaszkodtam, mellkasának dőltem, míg elkapta a derekamat. Elmotyogtam egy bocsit, de nem mertem felnézni rá. Kínos pillanatok-én, 20-0. Hm, vajon elhinné, hogy tényleg véletlen volt?

- Megütötted magad? – kérdezte azon a jellegzetes, mormogós hangján. Megráztam a fejem, és hátrébb húzódtam.

Őszintén szólva nemhogy témánk nem volt, de nem is mertem hozzá szólni az út további részében. Mondjuk, lehet, hogy a hallgatás kínosabb volt, mint maga a helyzet, vagy… az ilyen betontömb pasasok, hogy reagálják le, ha egy én termetű srác rájuk zakózik a villamoson? Hát Berwald hallgatott és megigazgatta szemüvegét.

Végül az Adlergrestellen szálltunk le, elvégre mindkettőnknek elég volt a több mint egy órás nyomorgás, a szardínia-szindróma és a töfögés. Merthogy legalább rendesen haladtunk volna, de neeem! Az idő meg amúgy is legalább olyan remek volt, mint tegnap, szóval nyakunkba kaptuk a Rudower Chaussee-t, és megindultunk délnek. Én meg a rohadt nagy idillemmel baromi nagy késztetést éreztem, hogy mancson ragadjam. Az úgy jó lett volna, amúgy. Mármint kézen fogva sétálni egészen hazáig. De nem! Erőt vettem magamon, hogy kezeimet a zsebeimbe tömködjem és kiszorítsam a szuszt szegény, kicsi, veterán telefonomból. Béke poraira. (egyébként meg semmi baja nem lett)

Nem panaszkodhatom, félnégyre otthon is voltam, egy svéddel a nyakamban, aki viszonylag rendes volt, és nem szólt be arra, hogy mennyire zöld övezetben lakom. Ráadásul a lábunkat is lesétáltuk, ha jól esett, ha nem.

- Egész szép – jegyezte meg, mikor megnézte magának az egyszerű téglaépületet, aminek oldalán az a fura futónövény futott fel, míg a bejárati ajtó valami irracionális módon vörösre volt mázolva. Nem én voltam, esküszöm! Különben is, még vagy harminc másik ember lakik az épületben rajtam kívül.

- Tényleg? Szerintem fura.

- Olyan egyszerű. Mint a…

- Meztelenség – vágtuk rá egyszerre, aztán szinte abban a pillanatban pirultunk el mind a ketten. Gondoltam, ha már így, akkor megmagyarázom. – A meztelenség is fura. Valahol. Gondolj csak bele, szauna, masszázs, fürdés… mindet többnyire ruha nélkül csináljuk, de ha arról van szó… érted, nem?

- Azt hiszem, igen – bólintott és összevonta szemöldökét.

Megkönyörültem neki és beeresztettem. Rögtön eszembe jutott, hogy mennyivel más a mi lépcsőházunk, mint az övéké. Itt tisztaság volt és fertőtlenítőszag; a házi néni még egy-két virággal is meglepte a folyosót. És az ablakokon beragyogott a vidám napsugár. Vagyis annak egy késő délutáni verziója.

Zavartan engedtem be a saját kis vackomba; az enyém jóval szerényebb berendezésű, mondhatni sajátos ízlésvilágú kis kuckó volt, fele akkora alapterülettel. Jó, mondjuk egymagamra mit akartam többet?

- Nem tudtam, hogy vendégem lesz, bocs a rumliért – szabadkoztam, és elpirulva felkaptam néhány zoknit, amit a mosáskor szórtam el. Mindegyiken labdát egyensúlyozó fóka volt.

- Aranyos – mondta és röviden körbenézett.

Láttam, oh, de még mennyire kiszúrtam, hogy tekintete megakadt a mások által már egyszer kiszuperált, veterán kanapémon. Kis, két személyes öreg darab volt, de ilyen első látásra szerelem, ráadásul rettenetesen kényelmes.

- Öhm… érezd otthon magad, hozok valamit inni – hadartam és már el is tűntem apró konyhám mélységeiben.

Idegességemben, vagy inkább izgalmamban összekoccintottam a poharakat és a szőlőlevet is sikerült mellé löttyintenem. Remélem, szereti, mert amúgy csak vodkám van. Mondjuk az minőségi is. Jó, tudom, hogy sör dukálna, de nincs itthon, mert nem vagyok túl nagy rajongója. Persze, megiszom, ha arra kerül sor vagy olyan abszolút sörös a társaság, akikkel vagyok, de inkább másfajta italokat szeretek. A svédek meg nem annyira vodkások, ugye?

Mire kiértem, Berwald már a halaimmal barátkozott. A herkentyűim meg szeretik őt. Legalábbis az ujja köré gyűlt minden kis apróság és ott tátogtak hülyén.

- Szeretnek téged – jegyeztem meg, ahogy kezébe nyomtam az egyik poharat. – Én sosem tudtam nekik megtanítani ezt a trükköt. Most akkor vagy utálnak, mert néha elfelejtem megetetni őket, vagy simán csak hülyék.

- Ugyan már – legyintett és ivott.

Megnézte magának a kék pöttyös poharat, és nyilván pont olyan komolytalanul idétlennek találta, mint engem, mert az arca furcsán megrándult. Zavartan heherésztem és nagyokat kortyoltam.

Segített rajtam, feljött, felhozta a cuccomat, és én meg a halakról beszélgetek vele. Na szép! Annyi erővel felhozhatnám az általános finn-svéd kapcsolatokat vagy csak simán a finnek svédekről alkotott képét. Hát, szerintem minimum úgy filézne ki, mint norvég ember a lazacot. De nem, hát Berwald nem olyan svéd, mint amilyenekről otthon hallottam. Anyu is mindig azzal jött haza a munkából, hogy azok a köcsög svédek már megint… Merthogy anyu pont olyan területen dolgozott (tolmács volt), ahol rengeteget érintkezett svédekkel. Bezzeg apu! Ő valahogy sosem szólt be senkire.

No, de vissza Berwaldhoz! Ami őt illeti, nem volt olyan, amilyennek beállíthatták volna a származása miatt.

- Sveri – szólítottam meg halkan és teljes bambulásomban.

Felkapta a fejét és rám meredt, de olyan hihetetlenül furcsa arckifejezéssel. És szépen, lassan nekem is leesett a tantusz, azt úgy belepirultam, mint tinilány abba, hogy felfújja a szoknyáját a szél. Jó, megint egy hülye hasonlat, de tőlem csak ilyenre futja.

- B-bocsánat, nem tudom, hogy ez honnan…

Nem szólt semmit, de az arca olyan rettentően ismerősnek tűnt, ahogy a fény is a szemeiben. Olyan ősi csillogás, valami földöntúli, halhatatlan, törhetetlen. A zsigereimben, a gerincemben éreztem valami bizsergést, hogy ezt a férfit márpedig ismerem és kötődöm hozzá. Aztán persze elnyomtam magamban, mert úgy gondoltam, nem fontos és amúgy is ostobaság.

- Nem aggódnak érted? – kérdeztem végül. – Mármint Dennyék tuti, hogy megbeszélték a dolgaikat azóta. Azért remélem, rendben lesznek.

- Ők már nem.

Igen, gondoltam. Soha nem lesz semmi rendben, mert az túl egyszerű lenne, és ennyire semmi nem megy könnyen. Csak élni könnyebb, mint érezni, és még úgy is rohadtul, keservesen fáj az egész. Vajon nekik mennyire fájhat?

- Lassan mennem kellene – motyogta és az ajtó felé pislantott. Ha marasztalom, elölről kezdhetjük az egészet.

- Vigyázz magadra, oké? – Ez totálisan úgy hangzott, mint valami szülő-gyerek vagy házastársi búcsúzkodás. Éppen csak nem pusziszkodtunk és borultunk egymás nyakába. – És üdvözlöm a többieket.

- Átadom – biccentett.

Kezet nyújtott, végül mégis megölelt. Deja vu, édes, drága daja vu. De mért? Nap mint nap találkozom emberekkel, hiszen egyetemista volnék, de még sosem fordult elő velem ilyesmi. Mintha fejbe vertek volna, pedig szerintem nem történt ilyesmi, pláne nem a közelmúltban. Oké, biztos csak a korral jár, már ha ez normális egy későn érő huszonnégy évesnél. Neeem, nem vagyok meleg, csak a lányokkal sincs túl sok dolgom. Az, hogy Berwald meleg és nekem van valami különös vonzalmam felé, még nem jelent semmit. Főleg, hogy Dennyvel jár, aki meg Lukasszal. Mi? Akkor most hogy is van ez? Különben meg szerintem nem is találkozunk soha többet; én meg majd az unokáimnak mesélhetem, hogy igen, egyszer ilyen is volt az életemben. Hurrá, de jó nekem!

Elmosogattam, megetettem a halaimat (mondjuk, lehet, hogy Berwald már gondoskodott róluk) és vettem egy forró fürdőt, amibe majdnem belealudtam.

Valahogy furcsán nem voltam éhes, ezért benyomtam a jó kis finn metált és a legkényelmesebb pizsamámban elnyúltam az ágyamon. Ami fájdalmasan nyikkant alattam. Hohó, ebből fogyózás lesz!

Végül nem tudom, mikor aludtam el, de nagyon brutál sci-fit álmodtam, főszerepben Berwalddal és Norral.