Testamentti /1~

Nem AU. Akarom mondani nem teljesen AU. De erről ennyit. Tino szemszöge, amihez szerintem nem konyítok és kicsit olyan furcsa is lett az egész, de hát... mi nem furcsa, amit rátok szabadítok? 

A történetről annyit, hogy baromi sokat szenvedtem vele, míg végül olyan nem lett, mint amilyenre én akartam. 

A recept? Egy leheletnyi DenSu, egy kicsivel több DenNor és baromi felszínes, kezdetleges SuFin.

Akkor mégis mi van benne? ANGST! XD Oké, abbahagyom, jó olvasást~

Berlin hatalmas város volt, skandináv szemmel legalábbis óriási, éppen ezért rengeteg náció megfordul arra felé. Valaki csak turista, mások, talán a jobb élet reményében vagy csak, hogy színt vigyenek életükbe, ott telepednek le. Ezek főként fiatalok. Tízen-huszonéves friss pályakezdő egyetemisták, tisztasor. Az már egészen más kérdés, hogy én azt választottam munkául, hogy megtanítsak nekik mindent a művészetekről, átadjam nekik a rajzolás tudományát és a földrajzi ismereteiket is bővítsem. No, hát ez lennék az a reménytelen ifjú, aki egy napon a sok másik külföldivel (akiket egyébként nem ismerek) felkerekedett és tanári diplomát próbál(gat) szerezni a berlini Művészeti Egyetemen. Hurrá, mi? Na ja.

A nevem Tino Väinämöinen, huszonsok éves vagyok és finn létemre Berlinben élek. Ráadásul élvezem is, komolyan. A csoporttársaim nem rossz arcok, csak furán veszik a csöppnyi akcentusomat és folyton szívatnak vele, de túl lehet élni. A diákjaim (a leendő diákjaim, akiknek eddig csak bemutató órát tartottam muszájból) elvileg szeretnek; a hátam mögött meg nem tudom, mit mondanak, nem vagyok ott, hehe. Szóval, ami engem illet, szeretem azt, amit csinálok, a környezetem legjava is szeret engem és teljesen harmonikus egyformaságban telik minden napom. Egyszer, egyetlen egyszer fordult elő, hogy szombaton is elindultam, mert összekevertem a vizsgaidőpontokat, de nem jutottam messzire. Még jó, egy órányira lakom még villamos, busz viszonylatban is. Ez szívás.

Például ott van az a péntek délután, mikor az embernek csak három órája van, tudjátok, és délután négyre már otthon is lehettem volna. Ha nem botlok éppen Belé.

Éppen fordultam volna be a Hardenbergstraße sarkán a buszmegállóhoz, mikor frontálisan ütköztem egy magas, szőke férfival. Az összes papír a hónom alól a járdára zuhant, néhányba pedig még a szél is belekapott, a rajzmappám pedig szétnyílt és ott pihent a kövezeten, akárcsak egy nyitott könyv. A fószer kávéja viszont a divatos pólójára és mellényére borult, minek következtében hangosat káromkodott és kinyomta a telefont. Köszönés nélkül.

Biztos nem volt fontos. Biztosan. Annyira nem…

Az égető kék szempár úgy perzselte bőrömet, hogy tutira belepirultam, de csak azután, hogy kiijedeztem magam. Ilyenkor mit kell csinálni? Kérjek bocsánatot és pucoljak a francba?

- Nem ütötted meg magad? – kérdezte végül. Feltápászkodott, aztán a kezét nyújtotta és felsegített. Ami azt illeti, a bőre rettentően puha volt. – Várj, segítek összekaparni a cuccod. Bocs, hogy nem figyeltem, csak…

- Nem gáz, velem is sokszor megesik – hadartam el, bár a srácot képtelen lettem volna utolérni. Komolyan, ez egy hadaró bajnok, vagy fene tudja. – Izé, bocsi…

 Legalább alaposan megnéztem magamnak, míg összeszedtük a holmiimat. Magasságán csak dobott a szakadt fekete csőnaci és a gitáros-hangjegyes szürke pólója a barna mellénnyel valami baromi jól nézett ki egészen addig, míg nyakon nem locsoltam a saját kávéjával. Converse tornacsukája legalább annyira tépázott volt, mintha három generáción át örökölte volna és a haja… a haja az külön fogalom volt. Úgy meredt a szélrózsa minden irányába az összes búza szőke tincs, mintha legalábbis egy tornádóba került volna, aztán meg még egy ipari ventilátor is meglepte. Mindenesetre rohadt jól nézett ki. Egy szexi fenegyerek, nehéz fémgyűrűkkel, bőrkarkötők tömkelegével és szemöldök piercinggel, meg kereszttel a nyakában. Egy olyan baróval, amit elfektetve tudsz bekapcsolni és így hasonlít egy skandináv keresztre. Komolyan. Vagány. Meg kávéval a mellkasán. Jesszus, na ez gáz.

Pillantásom az órámra tévedt, amit csak azért hordtam, hogy komolyan vegyenek és tényleg nem sok kellett ahhoz, hogy ájultan terüljek a mappám mellé. Háromnegyed három múlt, vagyis, ha nem érek oda két percen belül, a villamos szépen elpöfög haza. Nélkülem.

- Oké, lekéstem a tömegközlekedést – motyogtam, ahogy összecsaptam mappám.

- Én is baszhatom az új melót – fintorgott a férfi. Undorodva méregette felső ruházatát, elővarázsolt egy nagyon menő napszemüveget, feltette és csettintett. A kisujja körme feketére volt mázolva. Csak az. – Te, mi lenne, ha hazarittyentenélek?

- Hát, nem tudom – motyogtam rémülten. Ez tényleg azt hitte, hogy az ő hibája volt? Ráadásul ki tudja, milyen alak! Mi van, ha berángat a furgonjába, megerőszakol aztán meg én leszek a legjobb áruja a prostipiacon. – Nem is ismerlek.

- Denny vagyok, üdv Berlinben, szintén bevándorló barátom – mutatkozott be, miközben megszorította és megrázta szabad kezem. – Most már ismersz.

- Remek. H-hol parkolsz? – kérdeztem tétován, bár még mindig nem voltam egészen biztos abban, hogy helyes dolog vele menni bárhová is. Annyira furcsa.

- Na, lassan a testtel! Így nem vagyok hajlandó végigvezetni a fél városon, mert hát gondolom, hogy nem két utcányira laksz. Tényleg, merre is, drága… öö…?

- Tino – mondtam lassan. Valahol legbelül a fejemben megszólalt egy vészcsengő, de olyan élesen, mint amilyen hangot a tűzriadós csengők szoktak kiadni, csak ez nem szaggatott, hanem folyamatos volt. Szóval értitek, ez a „Tino, most azonnal tűnj el onnan” hang volt.

- A Käthe-Dorsch-Ringén – válaszoltam végül, mire csak felnyögött. – De én szívesen megvárom a következő járatot.

- Nem gáz, mondom, hogy elviszlek. Csak hadd öltözzek már át.

És nekiindultunk. Nem, komolyan nem sejtettem, hogy mi várhat még rám ezek után, főleg, hogy Denny se tűnt túl könnyű esetnek. Találkoztam már ilyen srácokkal az egyetemen (na nem mintha ő annyira srác lenne már, de tuti, hogy jóval fiatalabbnak néz ki, mint amennyi valójában), és azokról két dolgot nem ártott észben tartani. Az első: mindegyik balhés. Kivétel nélkül. Olyan nincs, hogy valaki így néz ki, aztán kiderüljön róla, hogy szombatonként kamillát szed a réten. A másik az anyagiak. Valaki vagy annyira tehetős, hogy azzal rongálja magát, amivel akarja, vagy… vagy nem, és direkte csinálja, mert mondom, nehéz eset. Dennyről az első pontot kapásból le lehet szűrni. És ez jobban aggasztott bárminél, mert mi van, ha tényleg emberrabló és úgy szerez áldozatokat, hogy gyanútlan és siető embereknek megy neki, aztán… Basszus, de én mentem neki!

 Oké, nyugi, akkora baj nem lehet. Tudom a rendőrök telefonszámát és amúgy is…

- És mit dolgozol erre felé, Tino? – kérdezte, ahogy befordultunk egy sarkon, aztán át az út túloldalára egy rakat autó között. – Vagy egyetemre jársz?

- Én a Művészeti Egyetemen tanítok… járok… szóval oda járok, de tanár leszek – nyöszörögtem, és zavartan heherésztem hozzá. Igen, tudom, hogy baromi kisfiús fejem van. – Itt van a Hardenbergstraßén, és izé…

Felnevezett, aztán átkarolta a vállam. Biztos voltam benne, hogy azt hiszi, idióta vagyok, vagy őt nézem annak. Komolyan, jobb napom már nem is lehetne. Végül eleresztett, de csak azért, hogy rágyújthasson, és akkor esett le, hogy a mappám még mindig nála van. Ha visszakérem, meg is sértődhet, ha nem, akkor később lehet, hogy elfelejtem. Jaj, jajjajajaj…

- Ismerek valakit, aki legalább ekkora művészetbuzi – hadarta és kifújta a füstöt. Rám. – Asszem, jól kijönnétek, csak nem látszotok egy kategóriának.

- Kategória?

- Ja. Svéd a faszi. Az én faszim, ami azt illeti és nem nagyon csipázom, ha ráhajtanak a pasimra. – És minden olyan angyali kisfiús mosollyal mondta. Ijesztő volt.

- Mi? É-é-én nem vagyok… - hebegtem és éreztem, hogy mélyen, az alsógatyámig pirulok. – De nem baj, ha te igen. Mármint…

És kinevetett. Megint.

Ráfordultunk a Joachimstaler Straßéra, mikor megkordult a gyomrom. Ebéd óta semmit nem ettem és a sarki Burger King ínycsiklandó illatokat árasztott. Oké, hogy műkaja, de éhező ember ne válogassék! Arra gondoltam, hogy még van egy százas a pénztárcámban a bérletem mögött, de mire elhatároztam volna, hogy bemegyek, már tovább is vonszolt.

Az utca végén lakott, egy tizennégy emeletes panel tizedik emeletén.

 Szerencsére volt lift.

Egy nagyon szűk és koszos lift, ami végig úgy nyekergett, hogy biztosra vettem, mindketten odaveszünk. Pedig szerettem volna még élni és dolgokat kipróbálni. És, ha már itt tartunk, nem pont Dennyvel akartam meghalni. Totál szívás…

- Üdv minálunk! – rikkantotta, mikor egy tompa és vészterhes csattanással megérkeztünk. Kinyitotta az ajtót és a szemem elé tárult a legdurvább folyosó Berlinben. – Egyenesen előre.

- Kösz – motyogta.

Úgy kommandóztam ki a felvonóból, mint egy tisztaságmániás a szeméttelepre. Eldobott chipses zacskótól kezdte a szétgurult sörösüvegekig minden volt a szőnyegnek alig nevezhető, de valamikor bézs padlóburkolón. Egyszerűen féltem letenni a lábam, nézni meg nem nagyon volt hova, hacsak nem azt, hogy melyik ajtóról mennyire kopott le a lakk. Szuper, mivel érdemeltem én ezt ki? Pedig rendes hívő vagyok, még református templomot is túrtam magamnak, hogy minden a legokébb legyen, erre…

Denny kotorászott a kulcscsomójával egy hófehér ajtónál, amin szerintem még a kukucskáló is naponta ki volt pucolva, aztán belökte az ajtót és előre engedett.

Kedves, közvetlen pasi, aki valami baromi szép lakásban lakik. Mármint az ajtó mellett számbillentyűs modern riasztó, amit rögtön kiiktatott, kicsit odébb világos fából modern fogas, alatta cipős szekrénnyel, aminek a tetejére valaki kék vendégpapucsokat rakott. A fal narancs-vörös volt, fehér tejüveges, körbúrás lámpa a plafonon és valami eszméletlen meleg áradt a parkettából. Vegyes illatok terjengtek; egyszerre volt meg a meghitt lakás illat, a főtt étel szaga és vegyes parfümök, bútorok, könyvek illata.

Megvan, megtaláltam Csodaországot!

Mikor leguggoltam kifűzni a cipőm egy kis fehér eb poroszkált hozzám. Megszagolgatott és úgy döntött, hogy a barátja vagyok, mert megnyalta a mutatóujjam. Hálából megvakartam a füle tövét, mire hanyatt vágta magát örömében. Hát, legalább valaki még tényleg szeret ezen a világon, hehe.

- Aranyos – heherésztem oda Dennynek. Őszintén szólva pont belőle nem néztem volna ki egy ilyen jellegű kutyát, de hát…

- Nem az enyém – mondta, mire szabályszerűen kivert a víz. Mi van? Elcsórta, vagy a gazdáját eltette láb alól és most én jövök. Még rajtam van a kabátom, spuri. – Ja, tényleg. Add csak ide a kabátod, felakasztom neked.

Ennyi. Végem van. Ráadásul magamtól sétáltam a vágóhídra és a kezébe adtam a kabátomat. Valójában nem értettem, miért hordom még mindig, gondolom, csak megszoktam, hogy rajtam van és nincs szívem fél évre száműzni a szekrénybe. Ő viszont lazán felakasztotta egy lezser bézs bőrdzseki mellé, amit én elsőnek nőinek néztem, aztán lassan rájöttem a tévedésemre. Nemrég láttam ilyet az egyik divatüzlet kirakatában. Sok nullával a címkéjén.

- Nocsak, itt van kicsi Nor – lelkendezett, én meg pislogtam, mint hal a szatyorban.

Mondhattam volna, hogy nem akarok zavarni és, hogy mire visszasétálok, jön is a villamos, de nem mondtam. Helyette hagytam, hogy berángasson magával a nappaliban, ami egyébként amolyan tévés szoba is volt. Legalábbis a lila falak és a még lilább függönyök, a falra szerelt plazma tévé és a csúcsmodern házimozirendszer megadta a tévés szoba hatást. Széles, fekete bőrkanapét állítottak vele szemben, tömörfa asztallal. A szőnyeg, ami amúgy sötét volt és valami baromi puha, már régen telis-teli volt fehér díszpárnákkal. Pont, mint otthon, nálam.

A függönyök be voltak húzva, az asztalon legalább három cigisdoboz pihent gyufával és öngyújtóval, pár tál rágcsával, míg a tévé képernyőjén egy nagyon is véres videójáték ment. És felfedeztem egy szőke üstököt a kanapé támlája mögött. Mondjuk nem biztos, hogy szőke volt, tudjátok a hiányzó fények meg a szétplaccsanó hullák fénye…

- Vesztettél, Berwald! – jelentette ki a kanapén ülő, aztán szürcsölt néhányat egy pohár valamiből. Hihetetlenül éles, norvégos akcentusa volt, amiből leesett, hogy bizonyára ő lesz Nor.

Na, valahol ezen a ponton vesztettem el a fonalat. Ha norvég, mert nyilván, akkor miért mondta Denny, hogy svéd? Vagy nem róla beszélt. De… dededede, akkor miért csókolta meg a száján? Á, teljes a káosz! Pont nem érdekelt éppen, hogy el lettem felejtve, agyam egyszerűen leragadt annál a résznél, hogy jótevőm (aki lehet, egyben a rossz is) nem kicsit elmezavaros.

Ráadásul láttam, amit láttam és tudom, hogy a srác legalább olyan hevesen csókolt vissza. Aztán Denny lejattolt egy másik illetővel, aki a szőnyegen ülhetett, mert az ajtóból momentán nem láttam. Pedig, ha nem bujkál, akkor éppenséggel egy kétajtós szekrény fiókokkal. Meghökkentően magas (hozzám képest) és olyan arckifejezést vág, mint aki menten kihozza a baltát a fészerből és engem méretez bele a karácsonyfatalpba, méghozzá a legnagyobb élvezettel. Miközben a háttérben szól az ABBA I do, I do, I do című slágere. Biztató, biztató…

- Denny, ez ki? – kérdezte Nor, és felém bökött. Eléggé csúnya, égető pillantással mért végig, amit nem tudom, hogy érdemeltem ki, de megrémített. – Fúj, már kisfiúkkal is kikezdesz?

- Nem vagyok… - motyogtam kínomban, de új ismerősöm elém tolta és bemutatta. Rendesen, ahogy illik és még azt is elárulta, hogy Lukasnak hívják.

Én is bemutatkoztam tisztességgel, még kezet is fogtunk. Hosszú, vékony, inas ujjai voltak, de így is meg tudta szorítani a kezemet, ráadásul a pillantása sem eresztett egy percre sem. Tuti, azt hiszi, kikezdtem Dennyvel vagy valami ilyesmi és tervezi, hogy ha kettesben leszünk, véres bosszút álljon.

- Tino éhes – hallottam Denny hangját valahol a lakás mélyéről. Biztosan csak elment átöltözni, aztán mehetünk is. – Drága, kicsi Norom, csinálnál neki valami szenyát?

- Nem vagyok a szolgád, vedd tudomásul! – Komolyan megrémültem, mikor egy nagykéssel a kezében tért vissza. Jó, a másik mancsában egy kiló forma kenyeret szorongatott, de akkor is. A tekintete mindent elárult. – Szereted a halat?

- Én? I-izé, igen, persze. Nagyon.

És teljesen egyedül hagytak. Legalábbis én azt hittem, mert teljesen megfeledkeztem Berwaldról, aki ugye eddig csendesen ácsorgott a sötétben. Tudom én, hogy a megfelelő alkalmat várta, hogy jól megijesszen! Háhá, és sikerült is neki, pedig csak megérintette a vállam. Én meg majdnem a csillárig ugrottam és olyan idiótácska nyekkenést hallattam, amit a székem szokott kiadni, ha elbambulok és felborulok vele.

- Hello – heherésztem és még oda is intettem neki, pedig ott álltam az orra előtt. Gáz. Heherésztem kicsit teljes zavaromban, amit ő faarccal lereagált, aztán csak annyit dörmögött szinte csak magának:

- Berwald.

- Az jó.

Jesszus, és tényleg kimondtam. Oké, megyek és a képzeletbeli lapátommal szépen elásom magam a betondzsungel közepén. Egyáltalán, és teljes mértékben nem értettem magamat, hogy mégis miért mondok ki ilyeneket. Oké, Berwald tényleg úgy nézett ki, mint egy sárga házból szabadított pszichopata láncfűrészes, de a kézfogása elárulta, hogy igenis jó ember ő. Valahol a felszín alatt, ahová senki sem láthat el. Tipikus olyan belül ember, mint amilyenekkel esős napokon az utcán, vagy korhatáros bárokban találkozik az ember. (Nem mintha járnék ilyen helyekre, csak… csak.)

- Úristen, Denny megszökött a cuccommal – sikítottam hirtelen. És rögtön levágtam, hogy tartozom Berwaldnak egy magyarázattal. – Izé, rajzot tanítok. Is. Rajzot is. Mármint csak ilyen tanonc vagyok, no. De egyszer tanár leszek és most Dennynél van a cuccom, anélkül meg nem.

Olyan pillantással nézett rám, hogy biztosra mehettem, nem megyek haza a mappám nélkül. Miután ez a kedves-csendes hegyomlás megmutatta, merre van a konyha, oda is kommandóztam. Kár volt, komolyan. Gyerekek, jó tanács: idegenek házában ne lopakodjunk. Tudniillik sikerült elkapnom egy komplett szerelmi jelentet, amiben Denny az asztalon ücsörgő Nor lábai közé fészkeli magát és olyan igazi arcpirító csókra csábítja. Érdekelt volna, hogy a harmadik fél tud-e erről, de én itt senki vagyok, szóval abszolút semmi, de semmi közöm hozzá.

És szerencsétlenségemben megnyikordult alattam a parketta, mire szétrebbentek, én meg egyszerre szégyelltem el magam és jöttem mélységes mély zavarba.

- Csak a cuccomat keresem – mentettem magam, pedig már akkor tudtam, hogy veszett ügy, mikor még le se buktam.

- Bent van. Kérd csak el Berwaldtól, nem harap, odaadja – mondta Denny. Kézfejével megtörölte a száját és segítségemre sietett.

Mondjuk boldogultam volna egyedül is (akkor is, ha rettegtem a marcona svédtől), és így meg toporoghattam kicsit Norral, aki amúgy Lukas, és baromira nem érdekli a zavarom, a nyomorom és mindennemű problémám.

- Merre is laksz? – kérdezte végül, noha tényleg pont nem izgatta. – Denny mesélte, hogy ütköztetek. Komolyan jobban jártál volna, ha otthagyod.

- Lekéstem a villamost – heherésztem bugyután és válaszoltam a kérdésére. – Jó, a Käthe-Dorsch-Ringe nem pont ezen a környéken van, de…

- Útba esik.

- … de jó a munka, és tessék?

- Én is arra lakom, csak nem annyira messze. A Goltzstaßén.

- És akkor miért…?

- Pont nincs közöd hozzá.

Végszóra berobbant Denny, mancsában a mappámmal, amit le is támasztott a napsárga falhoz. Sárga, barátságos konyha, kedvesen szép és stílusos bútorokkal. Mintha a nappali után egy teljesen más házba léptem volna. Míg DenNorék a hazaszállítmányozásomat tárgyalták, addig elkalandoztam a falon lógó naptár világába. Pont az a felhős, madaras ég volt rajta, ami ösztönzi az embert, hogy lapozza végig az egészet a többi kép kedvéért.

- Ha hazapasszoltam, felmegyek hozzád. – Denny átkarolta a másikat a csípőjénél.

Igen, már megint úgy kezeltek, mint egy kiskutyát vagy egy doboznyi akármit. És kezdtem hozzászokni mióta Berlinben vagyok. Oké, mintha otthon komolyan vettek volna; még tizennyolc éves koromban is úgy csipkedte az arcom anyu, mint egy óvodásnak a nagymamák.

- Egy felé lakunk, hazajutna onnan is – felelte Lukas és valahogy furán bosszúsnak tűnt. Esélyem sem lett volna elmondani, hogy arról a környékről nem megy olyan járat, amire jó lenne a bérletem.

- Áh, nézzél már rá, elkapná az első cukros bácsi vagy pedofil.

- Elmúltam húsz – fakadtam ki.

Lazán elsétálhattam volna, hónom alatt a kis fehér ölebbel, aki a padlón csúszkálva iszkolt utánam, hogy végül becsapódjon a bokámba és majdnem kigáncsoljon. Bárhogy is, tündéri kis vakarcs volt, nem tudtam megállni, hogy ne guggolja le játszani vele, így viszont Denny vágódott el kis híján – bennem.

- Figyelj, úgy döntöttünk, persze csak, ha neked is jó, hogy ugye holnap úgyis szombat van, odakint meg tök sötét és tuti, hogy a tieid is alszanak már.

- Mire gondolsz? – kérdeztem, ahogy végigmértem. Tervezett valami, ráadásul ellenem. Bakker, nem fog elvinni!

- Szexre. – Nem, nem azért pirultam el, mert szűz vagyok és úgy éreztem, hogy ő ezt kihasználja, mikor ilyeneket mond.

- Mondtam, hogy én nem…

- Úgy néz ki, Nornál alszom.

- Azt mondta, útba esik.

- Igen, de csak visszafelé. Inkább Nor esik útba neked.

- Nem viszel el, ugye? – Legszívesebben sírva fakadtam volna kínomban.

Ez kicseszés, és amúgy is! Megígérte! Tudtam, végig tudtam, hogy nem kellett volna elmennem vele, de én már csak ilyen kis hülye naiv vagyok. Na jó, most mi lesz? Mi lesz, basszus? Három óra is megvan a hazaút, ha gyorsan megyek és nem kapok piros lámpát. Hívhatnék taxit, de akkor jóformán semmi pénzem nem maradna. Nem mintha most olyan sok lenne…

- Nem engedem, hogy akár csak Nortól is egyedül menj, szóval te szépen itt maradsz Berwalddal. Nem eszik embert, no! Nincs szükség erre az arckifejezésre, odaadom a kulcsom, magadra tudod zárni a szobámat. Holnap meg hazafuvarozlak, ha megjöttem. – Úgy adta elő mindezt, mintha már ezer éve ismernénk egymást és teljesen megbízna bennem.

- És, ha összerámolom a lakást, aztán lelépek, mire visszajössz? Se hírem, se hamvam, köd előttem, köd utánam, felszívódok, mint a kámfor.

- Nem tudsz, itt van Berwald.

- Viszem őt is!

Egy percig hallgattunk. Denny pislogott rám, aztán elmosolyodott és megpaskolta az arcom, mint gazdi a jól nevelt kutyának, aki ügyesen ásta el a csontot az anyós virágágyásában vagy hozta vissza a botot. A szemei egészen furcsán villantak a tompa konyhai fényben, de nem tudtam volna eldönteni, hogy rám haragszik-e, azért amit mondtam. Áh, simán paranoiás vagyok!

- Hát, ha hagyja, hogy egy csikket is elvigyél, uccu neki, vihetsz, amit akarsz – nevette és gyorsan, ösztönösen ellenőrizte a cigit és az öngyújtót zsebében. – Nyugi már, bevándorló nem baszakszik a sorstársával, mi meg nem vagyunk németek. Ha, kérlek! Ne is sértegess ilyenekkel!

Lukas, aki időközben eltűnt mellőlünk, most bekukucskált és türelmetlenül, sürgetőleg csettintett. Rajta volt az a vékonynak látszó, világos bőrdzsekije, amiben úgy nézett ki, mint valami jeges tündér a huszonegyedik században. Először mélyen a szemeimbe nézett (értitek, nem végigmért vagy nem úgy nézett, mint, aki kérdezni akar valamit, hanem úgy, mintha a vesémbe látna), aztán Dennyt vette elő, de ő nem úszta meg egy olyan feltartotok pillantással.

- Haladnál? – kérdezte. – Mit játszod itt a dadát, maximum megkúratja magát, aztán kiderül, hogy luxusprosti és Berwaldnak a gatyája is rámegy, mire kifizeti.

- Lukas!

Tudtam, hogy fülig pirulok, mert amúgy is legszívesebben elsüllyedtem volna álltomban. A kutya a nadrágom szárát cibálta, ami nem segített a helyzetemen. Egyáltalán minek jöttem én el Helsinkiből? Ott nem volt ugyan munkám és csak lógattam a lábam a szaunában, tömtem magamba a szalmiakkit (itt sajnos nem lehetett kapni) és vodkáztam azokkal a legjobb barátaimmal, akikre már nem is emlékeztem. Valahogy nem rémlett, hogy mikor szakadtunk el egymástól, de bizonyára régen volt. Csak álmaimban hallottam a hangjukat, legalábbis azt hittem. Oké, akinek eddig erről meséltem, azok mind azt mondták, hogy már álmomban sem vagyok normális. Pedig istenbiza, már csak télen használom azt a pizsamámat, amin két múmin ölelkezik.

- Hahó, velünk vagy még? – Denny elhúzta a kezét az arcom előtt. Úgy nézett ki, mint aki már egy ideje ezt csinálja, ezért rápislogtam, megráztam magam és bugyután kuncogtam. – Jé, visszakaptunk! Élsz!

- Csak bambultam.

- Holger bácsit is így ütötte el a busz. Asszem, öt éves voltam, de évekig ezzel riogattam a húgom. – Szerintem látta rajtam, hogy belehültem a gondolatba. – Csak vicceltem. De Holger bácsi tényleg feldobta a talpát.

- Gyerünk már, fél hét van! – Lukas eléggé hisztisnek tűnt. Zsebre dugott kezekkel toporgott az ajtóban. – Elmegyek nélküled.

- Repülök!

Denny arcon csókolt, aztán már rohant is. Zavarom még akkor sem ült el, mikor csapódott az ajtó mögöttük vagy, mikor Berwald megjelent és halálra ijesztett. Minek után megkínált kakaóval és én felragyogtam, mint egy komplett karácsonyi égősor, úgy döntöttem, öntörvényűen betelepszem a konyhába a mappám és a Nor-féle félig kész szendó társaságában. Amúgy zárójelesen megjegyezném, így is baromi finom volt. Ott nem zavarok senkit – elvileg.

Na most, ha én egyszer dolgozni kezdek, akkor annak látszatja van, mégpedig papírhalmok formájában. Itt egy A/4-es lap, ott egy A/5-ös, amott fotópapír, egy skicc a moszkvai parlament épületéről és egy másik Nagy Sándor szobráról. Utóbbiakat még osztálykiránduláson csináltam, hogy majd egyszer megfestem. Ez azóta is tart, mert otthon tényleg nekiálltam.

- Holnap szombat – mondta Berwald. Mikor meglátogatott a nagyon saját konyhájában, már pólóban és boxerben feszített, haja is nedves volt, én meg a kakaója és egy bögre kávé mellett lógáztam a lábam és válogattam.

- Iiigen, de ezt meg kell csinálnom, mielőtt kimegy a fejemből. Izé, használtam a kávéfőzőt – vallottam be. Láttam, hogy érdekli, amin ügyködöm. – Ö… ha szeretnél, maradhatsz. Legalább nem magamnak beszélek, hehe.

Kihúzott magának egy széket és némán, szinte zord, marcona arccal figyelt, ami egyébként jobban idegesített, mint Denny.

- Denny mindig ilyen, ennyire, hát…

- Igen.

- Oh, értem – bólintottam, bár igazán nem értetem. – Akkor ugye nem fog elrabolni, megölni vagy ilyesmi?

Mélyet, jóízűt és egyszerre rövidet nevetett, ahogy megrázta a fejét, én meg nyugodt sóhajt engedtem meg magamnak. Próbáltam kicsikarni belőle egy gyenge szintű beszélgetést legalább, miközben elfogyott a kakaóm, a kávém és lassan a munkám is.

- Elmegyek fürdeni – jelentettem be hősiesen, aztán felpattantam, de meglöktem az asztalt. A szép, napos bögrét Berwald mentette meg a kínhaláltól. – Hopsz!

Nyakamba vettem a fürdőszobát és már az ajtóban ledermedtem. A falak égővörös csempékkel voltak burkolva, a fekete kád hatalmas, akár ketten is elfértek volna benne és inkább bele se gondoltam, hogy erre sor került-e valaha. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy a helyiség azért olyan világos még a sötét színek ellenére is, mert a falon a csempe fölött (úgy két méteres magasságban) neonok húzódtak minden falon, és csillár himbálózott a plafonról. Biztos voltam benne, hogy az egészalakos tükör a fürdőszobaszekrény ajtaján Denny ötlete volt. Egyébként a tükör mögött pihe-puha törölközők bujkáltak. Apropó, a sok kence is a kád szélén, a kis tükör mellett a mosdókagylónál, mind-mind az övéi voltak, az tuti. Kényesebb, mint egy nő.

Finn virtusban dobáltam le ruháimat és beleseggeltem a kádba (míg nézelődtem, megnyitottam a vizet). Denny biztos, nem pöccen be alapon lenyúltam az egyik márkás, nagyonnemén habfürdőjét. Így már komolyan el tudtam volna aludni és békés, szappanbuborékos túlvilágra merülni. De még nem jött el az ideje ifjonti halálomnak. Valakinek biztos hiányoznék.

Erőszakot követtem el magamon, kikászálódtam a habok közül, kiszolgáltam magam egy fehér, bolyhos törölközővel és visszabaktattam Berwaldhoz.

- Nincs ruhám – tátogtam, mikor a batár könyvespolctól elfordulva, érdeklődve nézett rám.

Lehet, hogy csak a fények miatt, de mintha halványan elpirult volna, és mikor pillantása a törölközőm csomójára siklott, követtem példáját.

- Adok.

Vígan, már-már dudorászva követtem és tiszteletben tartva magán szféráját meg ilyenek, becsületesen meg is álltam az ajtóban. Beljebb intett ugyan, de még így is pofátlanságnak éreztem volna, ha akár csak egy lépést is teszek a küszöbön túli, fa illatú birodalomba.

Szürkéskék falak, fehér bútorok, egyszemélyes ágy az egyik sarokban. Semmi felesleges holmi, semmi giccs. De jó, egy realista. Ajj, pedig hozzá annyira illett a gótika, azokkal a magas, félelmetes épületeivel. No, mindegy. A kezembe nyomott egy fehér pólót, amin a YouTube-ról is ismert narancs vigyorgott. További gondjaimat elintézendő, közölte, hogy nyugodtan nyúljak le egy alsógatyát Dennytől. Ennyi. Semmi olyasmi, hogy ügyesen, mert, ha észreveszi, kinyír. Szóval kezdtem úgy érezni, végem van.

- Akkor… én megyek is aludni. Fárasztó nap volt ez a mai. Ki gondolta volna, hogy pont itt szerzek barátokat, izé… - Megdörzsöltem tarkómat zavaromban, míg szabad kezemmel kínomban a törölköző csomójával szórakoztam. Nem tudom, hogy ezt így akartam-e kimondani.

Nem válaszolt, csak az ágyra dobta könyveit. A legfelsőt sikerült kiszúrnom és… bakker, ez tényleg realista!

Az elkövetkezendő két percben pedig tökéletesen bemutattam, hogy csináljon az ember hülyét magából vendégségben. (Ez vendégség, nem?) Legalábbis lejátszottam magamról a törölközőt, aztán, mikor próbáltam eltakarni magam, még fel is buktam benne.

- Jól vagy? – kérdezte, mire vörös arcszínnel, hevesen bólogattam és felkapartam magam.

Becsörtettem Denny szobájába, mint valami dévaj rinocérosz, a galád, áruló törölközőt behajítottam az amúgy is méretes ágy alá és szauna szerkóban nekiindultam a rengeteg szekrénynek.

Gyors öltözködésem után még mindig duzzogva húztam magamra a takarót, hasra hengeredtem és átkaroltam Denny párnáját. Valahogy ismerős illata volt, legalábbis nekem az otthont juttatta eszembe; talán ezért is nyomott el az álom olyan nagyon hamar.