SextenFluffeno~

DENNOR FLUFF! Igen, ilyen tőlem olyan ritkán van, mint a napfogyatkozás. Nem is lesz egy darabig, megszenvedtem vele. De megígértem Susie-nak, Dennynek és magamnak, hogy megcsinálom. Szerintem még mindig nem tudok fluffot írni, többször el is szédültem írás közben xD Körítésnek van benne azért SuFin és HongIce (nemmegölniérte >.>) Jó olvasást~

- Na! – Norvégia nevetett, ahogy hátrahajolt az édes ajkak elől. Következőleg már ő nyomott puszit Dánia ajkaira és még át sem karolta a nyakát, úgy mormolta: - na!

Még nem kezdődött el a konferencia, jócskán volt egy másfél óra, ők mégis bent ültek, egymás mellett. Norvégia lábai átvetve a dánén és hagyta, hogy ő cserébe a derekát simogassa.

- Fázol? – kérdezte, ahogy megmozgatta ujjait a lúdbőrző bőrén.

- Nem – rázta meg a fejét, és még egy puszit lopott magának, egy leheletnyi franciasággal.

Dánia megsimogatta az arcát és szívből rámosolygott, Norvégia pedig halványan viszonozta, és egészen hozzábújt. Fejét mellkasának döntötte, úgy hallgatta a szívének verését (damm-damm-damm), és lassú lélegzetvételeit.

- Szeretlek – suttogta, de a norvég nem válaszolt, csak fészkelődött és lehunyta a szemeit.

Dánia illata egészen bódítóan hatott rá; eszébe juttatta az örökké tartó pusztaságot a bólogató kalászokkal, a hóban roppanó lépéseket, a halvány tűz ropogását zord téli viking-estéken és az operaház bársonyszékeinek régi dicsőséget árasztó aromáit. És megint elárasztották az érzelmek, csak most nem akart minden áron beléjük fulladni. Úszni akart a felolvadt tengerben, alámerülni a boldogság-tengerben.

Mert most már megtehette. Kényes és hosszú beszélgetés után rendeződtek a dolgaik. Bizonytalan, hogy ez a béke éppen meddig fog tartani, de mindketten úgy érezték, sose volt még ennyire jó.

- Ha… arra gondoltam, hogy elmehetnénk operába vagy elvinnélek a Tivoliba – magyarázta Christensen, bár nem volt benne biztos, hogy Norvégia még ébren van. Lassan félresimította a haját és megcirógatta a homlokát. – Alszol?

- Nem.

- Mit szólsz? Van hozzá kedved?

- Ühüm…

- Denny! – Finnország úgy robbant be, hogy az ajtó visszacsapódott a falról és volt szíves magától becsukódni mögötte. A fiú hirtelen lefagyott és elpirult, de mosolya továbbra is rendületlenül ott virult az arcán. – Bocsi, nem akartam zavarni.

- Mondjad nyugodtan. – Dánia intett neki, aztán finoman megrázogatta Norvégia vállát. – Hé, min lille, ne aludj el. Nézd csak, itt egy Finnország!

Lukas felkapta a fejét, Tinóra bámult, aztán kiegyenesedett és megigazgatta ruháit, haját.

- Sveri azt mondta, beszélni akar veled – hadarta és összecsapta tenyereit. – Szerintem ti sántikáltok valamiben, és a Mikulást mindent tud ám.

- Aha, hogyne. Akkor a Mikulás bácsi végre azt hozza idén, amit tényleg akarok – vigyorgott rá a dán, aztán megpöckölte a finn orrát és kilibbent az ajtón.

Finnország még egy percig bámult utána bambán, aztán becsusszant a saját helyére és átfutotta az odakészített programfüzetet.

Igazán senki nem figyelt oda arra, ami a konferencián történt. Megint csak a szokásos, megszokott szöveg: van, akiknek nem tetszik az Európai Unió, valaki még mindig jól érzi magát benne, az országok egy része összeveszik, Németország lenyugtat mindenkit, hogy Amerika folytathassa beszámolóját az esetleges zombi támadásokról.

Finnország férjéhez bújva firkálgatott füzetébe, míg az asztal alatt fogták egymás kezét, Norvégia és Dánia pedig nem éppen feltűnésmentesen levelezett, mígnem előbbi papírrepülőt hajtogatott a levélből és beleröptette a szemetesbe. Izland az asztalra hajtva fejét szunyókált, és örült, hogy végre nem őt szidja mindenki a vulkánjai miatt, amik amúgy igenis klasszak!

Aztán hirtelen csend lett. Befejezték. Amerika befejezte.

- De jó, mehetünk! – örvendezett Tino, ahogy felpattant ültéből. Sikerült levernie a tollát, így be kellett másznia érte az asztal alá.

- Akkor vigyázunk Peterre, ahogy megbeszéltük – mondta Dánia, Finnország pedig meglepetésében és totálisan indirekt módon beverte a fejét az asztalba.

- Tessék?

- Elvisszük magunkhoz. Hozzám. Egy teljes hétre, hogy végre kettesben legyetek és kiélhessétek legperverzebb vágyaitokat.

- Befoghatod – morrant rá Svédország.

- Szívesen vigyázunk rá, tényleg – biztosította Lukas, megelőzve az esetleges vitákat.

Így történt, hogy a menő és méregdrága sportautó hátsó ülésén plusz főként ott terpeszkedett Sealand is, aki csak azért olvasott képregényt, mert fogadott apja megtiltotta a videojátékot. Látszólag lekötötte a Batman svéd kiadása, mert egész úton csak egyszer-egyszer pislogott fel, mikor a rádióban véget ért egy dal, és elkezdődött egy másik. A kommentátor dán szavait nem értette, de összevont szemöldökkel, homlokráncolva próbált legalább valamennyit kibogarászni a kusza beszédből, mígnem rá nem jött, hogy ilyenkor kedvenc bácsikája a visszapillantóból figyeli.

- Nem úgy volt, hogy Izland is velünk jön? – kérdezett rá végül a férfi, mert Norvégia láthatóan kezdett megint elszunnyadni.

- Az öcsém megint azzal az ázsiaival kavar – mondta könnyedén. – Nem tudom, hogy mi fog kisülni belőle, de az ő dolga. Majd akkor fogok jobban figyelni, ha látom rajta, hogy gáz van.

- Megoldja.

- Most akkor Izland bácsinak is lesz egy felesége? – értetlenkedett Peter, ahogy felnézett olvasmányából.

- Hogy?

- Hát mint ahogy pappának is ott van isä.

- Jaaa… hát szerintem inkább Hong Kongnak lesz asszonykája – nevette Christensen, mire Norvégia oldalba vágta. – Hé!

- Akkor jó. Örülök nekik – bólogatott a fiú és visszatért olvasmányához.

Az út Koppenhágába egészen zökkenőmentesen telt, leszámítva a temérdek piros lámpát és a Sealand miatt beiktatott pisiszünetet. Dánia szívesen megállt, mondván, hogy legalább megengednek maguknak egy szál cigit.

- Aranyos kölyök, bár nem vagyok benne biztos, hogy Berwald átgondolta volna a dolgokat, mielőtt magához vette.

- Áh, Tino is jól kijön a sráccal, nincs gáz – legyintette le Lukas és átvette a karcsú szálat.

Dánia az autónak támaszkodott és átkarolta Norvégia derekát. A maga részéről kifejezetten örült, hogy minden rendben ment, főleg annyi feleslegesnek tűnő kínlódás után. Annyit, de annyit veszekedtek a semmiért, csak mert Lukas nem volt Svédország. Meg kellett szokni. Közel kellett engednie, be egészen a szívébe. De előtte még muszáj volt kiporolnia a lelkét, márpedig ehhez idő kell, főleg, hogy évszázadokat, ezredeket kellett újra gondolnia.

Norvégiának könnyű, neki csak várnia kellett a megfelelő időkre, egyszerűen csak türelmesnek kellett lennie. Hogy megérte-e neki, azt csak ő döntheti el magában.

Érdekes, az első alkalomra is mennyit várt.

(Éppen, hogy átlépték a századfordulót (még egy és itt a milenium), már nem tartoztak össze, legalábbis papírok szerint biztosan nem. Norvégia mégis ott feküdt a ropogós, friss ágyneműk között, szeplőtlenül, gyönyörűn, hunyt szemekkel; és akarta. Elepedett egyetlen csókért és velejéig bizsergette a gondolat, hogy mindjárt… mindjárt…

És akkor puha, meleg ajkak szántották testét éppen csak megízlelve a bőrét. Elveszni kevés volt, megőrülni sok.

Minden ízében remegett.

Minden porcikája kívánta az édes fájdalmat.

Az agya régen felmondta a szolgálatot…

Mert Dánia nem hagyta, hogy féljen.)

- Jeg elsker deg – suttogta Norvégia.

Mikor Peter visszaért a benzinkút mosdójából csókolóztak. A fiú elnézte őket, aztán úgy döntött, hogy az ő tizenkét éves lelkének még mindig undorító, ha két ember nyelve egymás szájában van, és visszamászott a hátsó ülésre olvasni.

- Jé, te már itt vagy? – kérdezte Norvégia, mikor visszaszállt és becsatolta a biztonsági övet.

Denny csak hátranyúlt és összeborzolta Sealand haját, aztán indított és a gázba taposott.

A Koppenhágai kastély tényleg olyan hatalmas volt, ahogy egyszer Finnország elmesélte. Ezer termével és hatalmas, hivalkodó folyosóival kész labirintus volt, ahol a régmúlt királyai követik a lépteket. A fiú megszeppent, ahogy besétált és riadtan kapaszkodott hátizsákja pántjaiba.

- A lakájom unokája egyidős lehet veled. Játszhatsz vele, ha megígéred nekem, hogy nem mondod el, hogy te vagy Sealand Hercegség, oké? – kérdezte Denny, ahogy lehajolt hozzá, aztán kisujját mutatta. – Na, leszel a bratyóm és megesküszöl?

- Aha – vágta rá Peter és összeakasztotta ujját a dánéval.

A férfi megint a hajába túrt, aztán az egyik szobalányra bízta, aki bájosan mosolygott rá és rögtön felvetette, hogy a konyhában vár rá egy tálca friss sütemény.

- Jó lesz neki itt – motyogta, ahogy átkarolta a norvég derekát és felvezette a lépcsőn. – Mit szólnál, ha együtt csinálnánk vacsorát, miután befejeztük az államügyeket?

- Megbeszéltük.

A végén mégis Peter nyitott rájuk azzal, hogy éhes. Dánia a tömör tölgyfa asztalnál ült és papírokkal szöszölt, míg Norvégia a fotelben keresztben fészkelte be magát a laptopjával. Mikor összenéztek mindketten felnevettek.

- Máris megyünk, rendben?

És tényleg. Norvégia csilingelő kacagásától kísérve (amit még ezek az ódon falak sem sűrű hallgattak) siettek le a rengeteg lépcsőkön, aztán be a konyhába.

Precízen, kecsesen főztek, olyan harmóniában, amilyenbe csak a legtökéletesebb fűszerkeverékek kerülhetnek. Ismerték egymás mozdulatait, szokásait és tudtak a másik szája íze szerint főzni. Talán pont ezért, mikor Dánia a sóért kapaszkodott (másik kezében serpenyő) és Norvégia készséggel odaadta neki, lopott egy szelíd csókot is.

- Komolyan, ettől fogok jóllakni – mormolta a dán, aztán megforgatta a halfiléket, hogy oda sem nézett.

A vacsora békében telt, bár a hosszú asztal nagy része üresen maradt, mint általában. Christensen az asztalfőnél, balra tőle Norvégia, jobbra Peter, akinek látszólag ízlett az étel, mert többször is inteni kellett, hogy lassítson kicsit. Az íncsiklandó estebéd tiszteletére óbort nyitottak, a fiú pedig kapott egy nagy pohár gyümölcslevet.

- És, mit csináltál ma, Peter? – kérdezett rá Lukas, ahogy meglögybölte poharában a vöröslő nedűt és beleszimatolt.

- Hát… megnéztem a könyvtárat, meg voltam az udvaron is. És a hattyúkat… - Elcsendesedett és egyszeriben elpirult. Nyilván félt bevallani, hogy elüldözte őket a tóról.

- Áh, ijedős dögök – legyintett a dán. Lehúzta pohara tartalmát, és megfogta Norvégia asztalon pihenő kezét. – Elég késő van már, mindenkit vár a jól megérdemelt pihenés. Egy-kettő!

Dánia még visszarántotta a székéről felemelkedő Norvégiát és a fülébe súgott valamit. Mielőtt útjára engedte volna még a fenekére csapott, aztán Sealandhez fordult teljes apai odafigyeléssel. Értett a gyerekekhez, különben nem lett volna ott a Lego vagy az Andersen mesék, vagy, vagy, vagy…

- Mondok neked mesét, rendben? Nem éppen olyat, amilyet Tino szokott, ez inkább lesz tündérmese, de jó lesz, meglásd. Sipirc fürdeni, aztán a szobádban találkozunk – ígérte, és összeszedte a mosatlant.

Míg mosogatott, átgondolta, melyik mesét lenne ildomos elmondani a gyereknek. Mert volt miből válogatnia, hála a termékeny dán meseíróknak – külön kézcsók Andersennek.

Megtörölte a kezeit és megindult fel a lépcsőn. Peternek külön szobája volt, holott eddig alig kétszer volt csak Koppenhágában. Igazi gyerekszobát rendeztetett be, végig ott volt a munkálatok során, mert ezt most nem akarta Berwaldra hagyni. Amúgy is meglepetés volt. Az viszont az ő meglepetése volt, hogy Sealand napsárga pizsomában várta a dinoszauruszos ágyneműk tengerében. Egy pillanatra olyan érzés költözött a szívébe, amit nem tudott hová tenni; kicsit az ő fia volt, az övé és Norvégiáé. Meg tudta volna szokni ezt az életet.

Letelepedett a földre, az ágyra könyökölt, úgy kezdett el mesélni, közben pedig figyelte ahogy Sealand magához szorítja az egyik plüssét és kényelmesen fészkelődik.

- Bizonyosan láttál már nagyítóüveget, afféle kerek pápaszemet, amelyen keresztül mindent százszor akkorának lát az ember, mint amekkora igazán… - kezdte a férfi, valami földöntúlian szép hanghordozással és beleéléssel. Azért…

… azért valahol örült, hogy nem kellett befejeznie a mesét, mert Petert elnyomta az álom. Szomorú vége volt, no! Mint Andersennek legtöbbször. Aminek meg éppen nem, az meg nem gyermeki fülnek való volt.

Még betakargatta, homlokon csókolta és kiosont a szobából. A saját, illetve most már Norvégiával közös hálószobája nem volt messze, pár ajtónyira mindössze. És megérte Peterrel lennie kicsit…

Lukas az utolsó gyertyát gyújtotta meg, és nem viselt mást csak egy fekete szatén köntöst, amit egészen szeméremcsontig nyitva is hagyott.

Ahogy a vékony, hófehér combja előbukkant…

Ahogy vékony csuklója mozgott, mikor elrázta a gyufát…

Dánia hátulról karolta magához, arcát a nyakába fúrta és ott ízlelte a finom, puha bőrt, ahol érte. Kezei elkalandoztak a másik ágyéka felé, ahogy lassan a hatalmas franciaágyra húzta…

- Csendesebben, kicsi Nor’ – csitította Christensen és újabb csókot hintett a másik vállára.

Hiába.

Az ajtó lassan kitárult és ott állt Sealand szemeit dörzsölgetve, magához szorítva azt a plüsst, amelyikkel elaludt. Zavartnak tűnt és szemei riadtan csillantak meg a gyertyák fényében.

A szerelmesek pedig úgy ugrottak szét, mintha valaki vészriadót fújt volna. A dán előbb Lukas pőreségének eltakarásáról gondoskodott, aztán a saját ölébe tűrte a takarója nagy részét.

- Te mit keresel itt? – zihálta Dánia, és a hajába túrt. Izmai még remegtek, teste belefeszült a elfojtásba, míg hangja reszelősen csengett. Jó, nyugi, ez csak egy gyerek. – Aludnod kellene.

- Felébredtem és… ti mit…?

- Mindjárt megyek, rendben? – Christensen megnedvesítette ajkait és alsóneműje után kutatott, míg Norvégia lesütötte szemeit és mélyen elpirult.

A ház ura végül visszakísérte a fiút a szobájába és leült vele az ágy szélére. Peter még mindig furcsán pislogott rá, sütött róla, hogy számtalan kérdése lenne, de nem tudja, hogy tegye fel őket, vagy melyikkel kezdje. Pont mint ő, fiatalon, csak neki nem volt kitől kérdezősködnie.

- Ugye nem bántottad Norvégia bácsit? Nem fájt neki, ugye? Jól van? – kérdezte, és riadalom csillant a szemeiben. Első számú szabály a gyereknevelésben: Soha ne nevesd ki a gyereket!

- Tudod, ha majd egyszer szerelmes leszel és felnőtt. Hallod, számít, hogy mindkettő meglegyen! Szóval, akkor majd… öhm… szükséged lesz arra, hogy… - Zavarta megvakarta a tarkóját és megköszörülte a torkát. – A lényeg az, hogy te is fogsz ilyesmit csinálni, csak még fiatal vagy hozzá, és nem úgy működsz belülről, mint Norvégia bácsi, a szüleid vagy én.

- Ööö… jól van, azt hiszem.

- Remek – sóhajtotta Dánia. – És most tényleg aludj, oké? Holnap elviszlek szórakozni, de ahhoz jól kell viselkedned.

Megvárta míg Sealand megint elalszik, csak utána ment vissza Norvégiához. A szőke férfi éppen egy vizes üvegre csavarta vissza a kupakot és felrázta a párnáját. Kezei még enyhén remegtek, ahogy tekintetében is ült valami furcsa érzelem.

- Minden rendben? – kérdezte. Mintha elment volna a hangja és most próbálgatná.

- Elaludt.

Tudták, hogy képtelenek lennének folytatni. Helyette szorosan összebújtak; Norvégia az arcát a dán mellkasának döntötte, míg az a szőke tincsekbe temetkezett, és beszélgettek egészen addig, míg a gyertyák csonkig nem égtek.

×××

- Nem lesz baj abból, hogy pont rájuk bíztuk a gyereket? – kérdezte Finnország, ahogy hasra hengeredett a szauna keskeny padján. Bőre már jócskán gyöngyözött a gőzben, haja is homlokára tapadt.

- Most nem veszekednek. – Berwald feltűnően megnyomta azt a mostot.

- Igen, de ott van azaz esetleges kultúrsokk, meg a trauma és, és, és…

Svédország nem hagyta, hogy végigmondja a panaszáradatát. Először kezével fogta be a száját, aztán megcsókolta.

- Jót fog tenni az egyedüllét – mormolta a svéd.

Háttal ültette magának Tinót és lassan, bizsergetően végigsimított a hátán. Svédmasszázs első lépés, pipa. Finnország kéjesen felnyögött, miközben élvezetében hátravetette fejét. Végre nem kellett visszafognia magát és attól félniük, hogy Peter meghallja.

Mióta így kikerekedett a családjuk, azóta valahogy nem volt alkalmuk egy merészebbet szeretkezni, nemhogy egyenesen a gőz birodalmában, a szauna mélyén.

Svédország félig megkötött, sötétkék köntösben sétált át a konyhán, hogy előhalásszon a hűtő mélyéről egy üveg pezsgőt és némi epret. Szemüvegét kint hagyta a teraszon (mínusz kevés fokok ide-oda, szauna után a legmegfelelőbb volt úgy bármihez) feleségével együtt, aki a lábát lógázta a stílusos, fonott székéből. Mindössze egy alsónadrágot viselt és a törölközőjét, amit a fejére terített.

- De jó! Köszi – csicseregte. Még azelőtt elemelt egy szemet a gyümölcsből, hogy a tálka az asztalhoz ért volna.

Mikor Berwald leült mellé, hozzábújt és arcát a férfi mellkasának szorította. A svédnek valahogy Kukkamuna jutott az eszébe, aki pont így bújik, amikor fázik, vagy valamelyikük kényezteti. No igen, Peter után a második gyermekük az a fehér kis pamacs volt.

- Amúgy… - kezdte Finnország, aztán hagyta magát eperrel etetni. – többször is megismételhetnénk ezt.

- Majd megbeszélem – hagyta rá a férfi. Szabad kezével (amelyikben nem gyümölcs volt) a puha, szőke tincseket cirógatta, egészen elmerengve.

- Hé, tényleg! Te szervezkedtél a hátam mögött!

Svédország mintha egy egészen halványan elpirult volna, de asszonykája olyan szelíden mosolygott fel rá, hogy egyből elfeledte minden bűnét és megcsókolta. És majdnem megint egymáséi lettek ott helyben. Majdnem, mert Tino fogai összekoccantak, ahogy megérezte az első szellőt.

- Nyomás befelé – intette Berwald, aztán felkapta és maga vitte be. Lábával ügyesen betaszajtotta a teraszajtót és meg sem állt a hálószobáig.

Selymes szövetek mindenütt.

Puha, felhő párnák.

Tapintások, amik már szinte a mennyországhoz vezető létrát jelentik…

És Tino egyszerűen imádta a pillanatot, mikor együtt aludtak el, összebújva.

×××

Egyetlen kávét beszéltek meg, azt is e-mailben, még napokkal ezelőtt. Izlandnak szent meggyőződése volt róla, hogy az egészből nem lesz semmi, és már kezdett beletörődni. Beletörődni! Végig hitegette magát, hogy nem számít, hülyeség, erre tessék!

Összefűzték ujjaikat, puha, meleg tenyereik összesimultak, ahogy kézen fogva sétáltak. Néha-néha összemosolyogtak, de az északi fiú ilyenkor mindig elpirult és lesütötte pillantását. Pedig odafönn, a fejük fölött a valkűrök ezersok éves táncukat lejtették, csak őértük.

- Nem így képzeltem az északi fényt – motyogta Hong Kong, és megszorította a másik kezét, ahogy szabad kezével megigazgatta magán a vastag sálat. Legalább öt pulcsi, ennyi volt rajta, plusz a kabátja.

- Igen? – Izland riadtan kapta fel a fejét, a fiú pedig csilingelve kacagott és megsimogatta az arcát.

- Félreértesz. Ez pozitív csalódás. Sokkal gyönyörűbb, mint amilyet el tudok képzelni, vagy mint amilyeneket a képeken láttam eddig.

Nem szóltak semmit, de Izland halványan somolygott azon, hogy mennyire édes akcentusa van a másiknak. Vajon sikerülne nekik? Végtére is a bátyjának és Dániának is sikerült. Jó, mondjuk az merőben más, de akkor is összejöttek!

- Figyelj… - kezdték egyszerre, aztán csak egymásra nevettek, és mielőtt az izlandi fiú észbe kaphatott volna, Hong Kong hosszú, mély puszit nyomott az ajkaira.

Mikor elengedte, előkapta a zenelejátszóját és a fülhallgatója egyik végét felkínálta Izlandnak, hogy aláfestéssel bámulják tovább az égi játékot.