/9.
Kicsit... Oké, nem kicsit bénácska fejezet, még én is elfáradtam közben. >.< Jó olvasás~
- … és így végződött Bodza-anyóka története – fejezte be a
mesélést a férfi. Hosszú percekig figyelte a békésen szuszogó kislányát,
megigazította rajta a plédet és visszaadta a szájába a cumit, amit a kisded még
álmában is hálás cuppantással fogadott.
- Ez szép volt – jegyezte meg Lukas. A sarokban ült a
földön, hátát a falnak vetette és lehunyt szemekkel hallgatta Bodza-anyóka
történetét. Ismerte már a mesét, de Christensen szavalatában, eredeti nyelven
még nem hallotta. – Szépen mesélted, pedig sosem mondtad, hogy fejből tudsz
meséket.
- Tudod, Andersen nekünk olyan, mint egy nagyapa, aki
egész gyermekkorunkban mesél nekünk, aztán hagyja, hogy felnőttként rájöjjünk a
valódi tartalomra – felelte Denny és a rumot bámulta a norvég mellett a földön.
- Nekem is mondtak esti mesét anyuék, de azok trollokról
és tündérekről szóltak meg olyan igazi norvég szirénekről.
Találkozott a pillantásuk és összemosolyogtak. Ott
ücsörögnek késő délután, már felnőtt férfiak és mégis a mesékről beszélgetnek,
amiket gyermekkorukban hallottak. Hihetetlen fintora ez a sorsnak, és mégis!
- Miért döntöttél akkor este mellettem? – kérdezett rá a
dán, ahogy leült Lukasszal szemben és belekortyolt annak italába.
- Hogy?
- Hát, mikor te, Berwald és én ott voltunk abban a
kocsmában. Ne mondd, hogy nem emlékszel rá, pedig versengtünk is érted! –
Karcosan felnevetett, miközben átadta a poharat társának. – Mindketten
magunknak akartunk, Berwald még meg is csókolt és neked mégis én kellettem.
Lukas tüntetően felemelte mutatóujját, majd ivott egy
hosszú kortyot mielőtt válaszolt volna.
- Nehogy azt hidd! Van, hogy még ma is azon gondolkozom,
miért nem vele mentem, mi lett volna, ha őt választom – magyarázta halkan. – És
minden egyes alkalommal arra jutok, hogy megbántam volna.
Christensen megsimogatta a másik vékony, fehér ujjait,
eljátszadozott velük és figyelte, ahogy Lukas összekulcsolja ujjaikat,
tenyerébe simít és megszorítja a kezét. Olyasvalami tartotta össze őket, amit
nem lehet szavakba önteni, de erősebb minden ragasztónál és bármelyik
szerelemnél. Talán barátság, talán testvéri szeretet, amit Ámor tréfás kedvében
megfűszerezett nekik.
- Szóval olaszokkal spanoltok, he? – kérdezett rá
hirtelen, mire Densen felkapta a fejét. – Kalle bezengte, hogy forró nyomon
vagytok.
- Áh! Hát, igen.
- Apropó Kalle, nem tudom, mikor szándékozik kinyitni az
ajtót, de részemről éhes vagyok. – Fészkelődött kicsit, egy húzásra megitta a
rum maradékát és négykézlábra lökte magát.
Odamászott exéhez, aztán áttúrta zsebeit, még a farmeren
is, de csalódottan ült fel és tenyerét nyújtotta a férfi felé, aki először
értetlenül pislogott rá, majd elnevette magát.
- Hát ez baromi édes. Ott az asztalon. – Fejével
íróasztala irányába bökött.
A norvég gondolkodás nélkül felpattant, az asztalhoz
sietett és áttapogatott minden papírt, tekintete egy pillanatig elidőzött az
ezüst keretbe foglalt fényképen, amin Denny és ő szerepeltek. Abban az évben a
Niagarához mentek nyaralni. Na igen, romantikus fotót akartak, mégis a
háttérben egy tipikusan amerikai fiatalember szentelt igen nagy figyelmet a
hamburgerének. Erről ennyit.
Aztán ujjai ráakadtak a dobozra.
Vörös doboz, mint a dán zászló, rajta fekete és fehér
felíratok. Teljes összhang. Hoppá, egy kecses szál Marlboro; a tökéletes
mesterséges gyönyör pár centibe préselve.
- Ne itt gyújts rá, kérlek. – Denny a kiságy felé
mutatott.
Lukas bólintott, és visszaült a helyére, de ajkai között
tartotta a dohányt. Christensen átkarolta és egészen magához húzta, hagyta,
hogy a norvég a vállára hajtsa a fejét mielőtt még nyílt volna az ajtó. Azon
főnökük hajolt be és elvigyorodott.
- Megbeszéltétek, nincs harag? – kérdezte egészen
felvillanyozva.
- Ja, minden oké.
- Éljen! Akkor tegyétek meg szépen, hogy átmásztok az
irodámba. Beszélnünk kell – mondta, aztán már el is tűnt.
Mikor benyitottak főnökükhöz, az ott ücsörgő Berwald úgy
nézett rá, mintha nem csak beszélgettek volna abban a néhány órában. Hiába, ezt
talán már soha nem fogják kimagyarázni. Lukas leült a svéd melletti székbe,
Denny pedig a vállaira csúsztatta a kezeit és megállt mögötte.
- Szóval?
- Szóval emlékeztek még arra a késelős gyilkosra? –
kérdezte Kalle, mire Densen vállába furcsán belehasított a fájdalom. –
Megtaláltuk a másik kezét. Még mindig nem tudjuk, ki bízta meg, de azt igen,
hogy nagy mennyiségű pénzt fogadott el egy fekete, rendszám nélküli autóból.
Gondoltam, utánanézhetnénk, míg Tino az orosszal játszadozik.
- Te kiküldted őt? – hökkent meg Berwald.
- Fizetek neki, és ez a munkája, szóval igen – bólintott
rá amaz. – Nyugi, egyelőre csak megfigyelésen van.
- Egyelőre? – Lukas teljesen reflexszerűen kérdezett rá. –
Fegyvert adtál neki?
- Végszükség esetére.
- Megőrültél.
- Tudom, hogy mit csinálok.
És Berwald elviharzott úgy, hogy az ajtó kinyílt miután
becsapta. Hiába no, egyszer már megegyeztek abban, hogy Kalle sehová nem küldi
ki egyedül Tinót, akármennyire szüksége van a profizmusára és a pontosságára.
Egyedül sosem.
Próbálta hívni, nem is egyszer, de még csak ki sem
csöngött. Jellemző, minden mesterlövésznek van külön forródrótja, ami alapján
értekezik a főnökével, minden egyéb felesleges.
De, ha csak egy karcolás is esik rajta…
- Anyuék? – kérdezte hirtelen Lukas.
- Sig elvitte őket hozzád, nem lesz bajuk.
- Na, remek…
×××
Tino csak hasalt a háztetőn, puskája mellette hevert
megtöltve, bármikor elsüthető állapotban. Megtanulta szabályozni a szívverését
az idők során, ezúttal mégis úgy érezte, a belsőszervei tótágast járnak és nem
sok választja el attól, hogy hányjon, elájuljon vagy elájuljon és hányjon. Figyelte,
ahogy Ivan nevetve fogad pár embert, italra invitálja őket, majd nem csekély
pénzösszeg szépen gazdát cserél. Mindeközben két feketeöltönyös gorilla
ácsorgott a bejáratnál. Mindkettőnél fegyver, mégis olyan könnyedén
beszélgetnek, mint a piacon az öregasszonyok.
Aztán végignézte, hogy Ivan, az, akit ő kedvesnek és
szelídnek ismert, sorra kivégzi mindkét üzletfelét, majd megszámolja a pénzt és
mikor az nem stimmel, egyszerűen kiegészíti azzal, amit az urak tárcájában
talál. Tino olyan messziről is tisztán látta a családi képeket, a mosolygós
gyerekeket, a csinos feleségeket…
Nagyot nyelt és összerándult, mikor fülében megszólalt
Kalle recsegős hangja.
- Na, helyzet?
- Ez… a célszemély most végzett két üzlettársával –
jelentette és tudta, hogy hangja megremeg. – Most…
- Lődd le, aztán gyere. – Azzal bontotta a vonalat.
Tino felnyögött, megdörgölte szemeit, aztán felemelte a
puskát. Ujját ugyan a ravaszra illesztette, be is mérte áldozatát, mégsem
tudott lőni.
Egyetlen találat a
szívbe, amit nekem adtál.
A fém hidege megöli
a szeretet melegét.
Nem tudta, mikor eredtek el könnyei, de a hátára
hengeredett, tenyerével takarta el arcát, ahogy csukolva felzokogott. Tudta,
hogy ezúttal senki nem számíthat, ezzel egyedül kell szembenéznie, ráadásul
Berwald… Képtelen lesz a szemeibe nézni ezek után, abban pedig már egyáltalán
nem bízott, hogy a férfi elhiszi neki, ő még mindig szereti. Kalle azt mondta
neki, menjen, mégis…
Akkor is szipogott még, mikor összerámolta a holmiját. Ült
az autóban néhány percet, csak aztán adott gázt, arra pedig gondolni sem mert,
mi lesz, ha kiderült minden, amit eddig sikerült eltitkolnia.
Mindennek vége,
Apokalipszis.
Elsőre hihetetlen és merész ötletnek tűnt Christensennél
összejönni, de figyelembe véve Margrethe-t, akire most neki kellett vigyáznia,
mindenki beleegyezett.
Mióta Tino vagy Kalle utoljára ott járt, a ház hatalmas
változáson ment keresztül, amihez állítólag a város legjobb lakberendezője is
hozzájárult. A nappalit és a konyhát csupán egy bárpult választotta el, amit
fekete márvánnyal raktak ki és a plafonról ugyan ilyen színű fából építettek
pohártartót, amibe a legelegánsabb hosszú pezsgős- és öblös borospoharak voltak
beakasztva. A pult nappali felőli oldalán bárszékek sorakoztak és úgy nézett
ki, hogy az egész alsó szintet ugyanazzal a világos hajópadlóval burkolták.
A falak borvörösre mázolva, míg a kanapé és a fotelek
modernek és világosak, az üveg dohányzóasztal füstössége pedig mintha
helyrebillentette volna az összhangot. A babakocsit a fűtéshez közel rakták,
nehogy a kicsi megfázzon, aztán Densen mindenkinek készséggel töltött italt.
- Nem tudom, nektek milyen napotok volt, de én
határozottan elfáradtam – mondta, ahogy Tinónak is kiosztotta a frissen főzött
kakaót (sok alkohollal). – És még előttünk az este.
- Senki nem kérte, hogy gyere – mutatott rá Kalle.
- És, majd pont kimaradok egy ilyen buliból, mi? Múltkor
is leléptetek nélkülem, azt ott nyomorogtam egy hullával!
- Jöhetsz, csak nyugodj meg – szólt közbe Berwald, mikor a
dánnak eszébe jutott levegőt venni.
Egy hosszú percig hallgatták a csendet. Lukas poharában a
jégkockák csördültek csak meg néha, mikor ivott. A férfi láthatóan otthonosan
érezte magát, mert elfészkelődött a kanapén, félig ölébe húzva az izlandi fiút,
aki a vállának támasztotta a hátát és néha önkiszolgáló módon ivott a poharából
is. Látszólag senkit nem zavart a kapcsolatuk, ami valójában eléggé sánta
lábakon állt, csak nem kötötték a világ orrára.
- Ti mióta jártok? – kérdezett rá Tino, aki eddig oldalra
döntött fejjel meredt a semmibe. Gyorsan lekortyolta a kakaójáról a fölt, hogy
ne legyen olyan feltűnő a némasága.
- Ö… úgy két napja? Nem, három! – felelte Sigurður, mire a
finn bólintott és inkább elhallgatott.
Egyszerűen nem akart arra gondolni, hogy eshet ez
Dennynek. Már csak azért sem, mert ez eszébe juttatta a saját hülyeségét és nem
tudott másra gondolni, mint arra, hogy mi fog történni, ha Berwald megtudja.
Magában felsorolta a lehetséges opciókat, és valahogy a listán rajta volt a
folyóba fulladás és a repülőgép szerencsétlenség is. No, a dán viszont
feltűnően jól érezte magát, mindenkit kiszolgált és, ha Margrethe akár egyet is
gagyogott, már ott volt mellette.
És még így is volt valami a levegőben.
Valami édes.
Valami fanyar.
- Mégis, hogy tervezted, hogy elkapod? – kérdezte Denny,
mikor úgy döntött, elég régóta hallgatnak már.
- Hát…
- Tino, idejössz?
Mindenki Berwaldék felé kapta a tekintetét, mikor Tino
remegő kezei közül kisiklott a bögre és millió szilánkra törött, pont akkor,
mikor a svéd súgott neki valamit. A fiú keze még akkor is remegett, mikor Denny
ráparancsolt, hogy húzza fel a lábait míg össze nem szedi a bögre hamvait.
- Szerencse, hogy üres volt, igaz-e? – Mosolyogva cirógatta
meg a mesterlövész arcát. – Mi van, te sírsz? Ez csak egy bögre volt, nyugi
már.
- Nem – szipogta Tino és megdörzsölte szemeit. Hirtelen
pattant fel és már el is indult kifelé, a kertbe. – Elnézést…
- Mi volt ez, baszd meg? – csattant fel Christensen,
miután eltűntette a romokat a kukában, és várakozóan pillantott Berwaldra.
- Semmi.
- Látom!
- Elmondtam neki – vallotta be végül, mire Kalle olyan
hangot hallatott, amit akkor szokott, ha valami bonyolult, kényes és titkos
dologban bennfentes. És ez most az volt. – Te mikor jöttél rá?
- Láttam őket. És kihallgattam egy beszélgetésüket; és le
akartam lövetni Tinóval ma – sorolta Kalle teljesen higgadtan.
- Mit csináltál?
- Szánom-bánom bűneimet. – Az égnek emelte jobbját,
ballját pedig egyenesen a szívére tapasztotta. – A jó cél érdekében!
- Mi a szarról…
Lukas arrébb tolta Sigurðurt, a kezébe nyomta a poharát,
aztán már rohant is kifelé, pont arra, amerre a finn eltűnt az imént. Denny még
az ajtóban utolérte, de nem volt szükség szavakra, hogy megértsék egymást. Pont
elég volt az a futó pillantás, az idegesen megremegő ajkak, hogy mindent
elmondjanak.
- Vigyázz rá – kérte a dán, és megsimogatta a másik arcát,
aki csak bólintott. – Ha kell, maradj vele egész éjjel és bármikor felhívhatsz,
ha gáz van.
Visszasétált a többiekhez, de félúton megállt. Szemezett
kicsit saját tükörképével, sóhajtott és hajába túrt. Valahogy olyan rohadtul
bonyolultnak és fájdalmasnak tűnt most minden. Mintha régen még az egész könnyű
és balzsamos lett volna, és mindebből semmi nem maradt volna. Mi rontotta el?
Az idő? Az, hogy már ők is öregebbek lettek és belátták, hogy kergetőzve nem
megy? Nem, ez az egész már korántsem Lukasról és róla szólt. Nekik kettejüknek
szép történetük volt, de véget ért egy csúfos félkudarccal. Azt viszont igazán
nem hagyhatja, hogy a világ is szétessen körülötte. Ők még az időszámítás
kezdete előtt szétestek Berwalddal, mert nem ment, mert ott volt Tino. Az úgy
volt rendben. Fiatalok voltak, mindketten a saját boldogságukért küzdöttek és
csak sámlinak használták egymást, nem végződött volna jól amúgy sem az a
kapcsolat. És mégis… mikor először látta csókolózni őket, nevetett. Örült a
boldogságának és megfogadta, hogy hidegvérrel, gondolkozás nélkül le fogja
puffantani a kis finnt, ha valaha is megbántja Berwaldot. Mert azon a ponton
már nem számított senki, se Lukas, se Tino sem ő maga, csakis a svéd és az ő
tökéletes élete, amit megérdemelt, és amit Denny sosem tudott volna neki
megadni, mert egyszerűen más volt.
Fájdalmasan más.
Kínkeservesen más. Olyannyira, hogy ha beleszakadt volna
minden idegszála, akkor sem tudott volna annyi szeretetet és törődést kimutatni
felé. De attól még nem csak tárgy volt számára. Nem, nem, dehogy!
- Nem érdekel, megmondtam, hogy ne csináld!
- Nem tudom, mi bajod van. Akkor bukott volna le, ha
tényleg lő, de nem tette. És miért? Mert szereti!
Christensen pont akkor lépett be, mikor Berwald
felemelkedett ültéből. Nem, nem lehet annyira gáz minden, hogy kezet emeljen
rá. Visszanyomta a fotelba, töltött neki egy italt, aztán megigazította
Margrethe pokrócát. Sigurður némán feszengett a kanapén és nagyon úgy érezte,
hogy semmi keresnivalója ott, mégsem mert megszólalni.
- Figyelj, most komolyan, mennyire szerethet, ha végig a
szemedbe hazudott? Egyáltalán, ha még minden oké lenne, minek lépett volna
félre?
- Kalle, nem érted. Ez egyáltalán nem Berwaldról szól –
szólt közbe csendesen Denny és letelepedett a földre, ahogy lassan ringatta a
babakocsit. – Nem az a kérdés, hogy Tino szereti-e vagy sem, hanem az, hogy ő
mennyire szereti Tinót. Hazudott neki és megcsalta, igen, de szereti és, ha
elveszítené, abba beleőrülne. Ha sírni látja, egy világ omlik össze az ő
lelkében is, éppen ezért képtelen elküldeni őt. Mert magának is legalább
annyira ártana vele.
Ezzel rájuk roppant a némaság. Berwald a poharában úszó
jégdarabokat bámulta és Isten tudja csak, mi járt a fejében éppen. Kalle a
csillárt vette szemügyre és tehetetlenségében ujjaival malmozott.
- Szerintem én megyek – motyogta Sigurður, és felpattant.
Üres poharát az asztalra tette és reménykedett, hogy nem egy verekedésben fog
összetörni még az éjszaka folyamán.
- Mi is – jelentette be Kalle és felpattant. – El kell
kapnunk egy sorozatgyilkost.
- Sig, Lukas Tinóval marad ma éjszaka, majd... majd megy.
– Christensen megérintette a fiú vállát, aztán sóhajtott. – Utálok ilyesmiről
beszélni, de megtennéd, hogy vigyázol…
- Szívesen – bólintott a fiú és elmosolyodott.
- Köszönöm.
Kalle egy szó nélkül grabancon ragadta beosztottját és
elvetemült vigyorral rángatta kifelé. Azért a dán még megvárta, hogy mindenki
távozzon, bezárta a lakást, és megpörgette ujján a slusszkulcsot.
- Tömegközlekedünk.
- Én nem.
- De.
- Mondom nem.
- Pedig de.
- Bekaphatod.
- Majd, ha végeztünk, édesem. – Azzal Kalle fütyörészve és
teljesen gyalogosan elindult, a csapat többi tagja pedig utána.
Eljutottak a város azon részére, ahol a célszemélyt
sejtették és a két skandinávnak el kellett ismernie, hogy főnöküknek igaza
volt. Nem az a környék, ahol bármilyen autó megállná a helyét feltűnésmentesen,
kivéve a jellegzetesen stricis Mercedesek. Ráadásul a riasztóan leépült környék
ellenére (vagy pont amiatt) alulöltözött lányok mászkáltak mindenhol.
- Gondolod, hogy pont itt lesz? – kérdezte Denny, ahogy
Kalléra pislogott.
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, odatipegett hármójukhoz
egy bőr miniszoknyás, piros toppos, tűsarkas agyonsminkelt nő és kócosan göndör
vörös tincseibe túrt, ahogy idiótán csücsörített Berwald felé.
- Szia, szépfiú – dorombolta, és kicsit előrehajolt, hogy
a férfi beláthasson dekoltázsa mélyére.
- Bocs, cica, ez itt kőbuzi. – Christensen átkarolta a
svéd derekát. – Na mi lesz? Kopjál le szépen.
- Nekem hármasban is megfelel. Kedvezmény…
- Figyelj, bizonyos hiányzó testrészeid fényében, nem. Mit
nem értesz, azon, hogy buzi? Búza, homár, homokos – sorolta, aztán könnyedén,
mintha még mindig együtt lennének, megcsókolta a svédet.
- Kösz – mormogta az, mikor a nő végre odébb állt.
- Hé, srácok – suttogta Kalle és az egyik sarok felé
mutatott.
Ott egy gyanús külsejű, higgadt férfi beszélgetett egy
nővel, aki egyre feszültebbnek látszott. Folyamatosan tördelte ujjait és
toporgott, mintha menni készülne. A férfi hunyorogva nézett rá és átkarolva be
akarta húzni a sikátorba, a nő azonban ellenállt.
- Azonnal hagyja békén a hölgyet! – kiáltotta oda
Christensen, miközben megindultak a gyanúsított felé. – Tegye a kezeit jól
látható helyre és maradjon a falnál!
A férfi azonban a felszólításra futásnak eredt. Végig a
hosszú utcákon; még pár kukát is eldöntött, hogy hátráltassa üldözőit, ám azok
teljesen rátapadtak. Befutott egy sikátorba, ahová alig világított be az utcai
lámpák fénye; mikor Christensen lőtt és talált. Mint mindig. A férfi
félrészegen, telefonálás közben, vaksötétben is tökéletesen célzott, éppen
ezért sikerült bokán lőnie szerencsétlen elkövetőt. A férfi hörögve, vinnyogva
csattant a földön, vérző, roncsolt lábát markolászva, és valószínűleg jelenleg
egyáltalán nem érdekelte a három férfi.
- Majd én – mondta Kalle, és közelebb sétált áldozatukhoz.
Egyetlen golyó.
Hihetetlen.
Hihetetlen, hogy
pusztán ennyi képes véget vetni egyetlen életnek. Ráadásul pont ő, aki
megérdemelt volna még annyi hosszú, boldog évet. Sokkal többet ennél.
A vér lassan szivárgott a nyirkos betonra, csupán az
éjszakai lámpák sárga fénykörében csillant meg néha-néha.
Olyan gyorsan történt.
Csak lehajolt a férfihoz, hátha megtudnak valamit, és
kiderülnek az utolsó részletek is a játékból, és végre vége lehet az egésznek.
Halkat sóhajtott. Mintha csak elfáradt volna. Lehunyta
szemeit, s mire teste eldőlt, már halott volt.
Talán nem is annyira fáradt volt az a sóhaj, mintsem
beletörődő. Mintha közben azt gondolta volna, Oh, hát elkaptál?
Berwald először nem értette. Leguggolt hozzá, megsimította a
futástól még kicsit kipirult, véres arcot. Békés, halálában is mosolygós,
gyermeteg, csibész…
- Eltalálta? – Christensen csak suttogni merte a kérdést, és
végig a tetőt, a sötét ablakokat fürkészte, hátha elkapja egy pisztoly csövének
villanását vagy valamit. Semmit.
- Megölte.
Szótlanság.
Olyan néma, mélységesen mély gyász, ami mindkettejüké volt
ugyan, de nem osztozhattak rajta.
- Basszus… m… basszus, most mi lesz? – fakadt ki a dán,
ahogy idegesen túrt hajába. Előkapott egy cigarettát és remegve, kapkodva
meggyújtotta. – Berwald…
A férfi beharapta ajkát és megrázta a fejét. Képtelen lett
volna bármit is szólni. A hangokkal a könnyek is megeredtek volna, és azt most
nem szabadott.
- És Vic…? – bukott ki belőle az újabb kérdés.
Dühében a második slukk után eldobta a dohányt és
odasétált a svédhez. Letérdelt hozzá (a farmere számított most a legkevésbé) és
átölelte. Ugyan azzal a törődéssel, amivel egykor, csak ez most vigaszt
jelentett. Berwald átkarolta, a vállába fúrta az arcát, Denny pedig lassan
simogatta meg-megremegő vállát, ahogy az ő könnyei is eleredtek.
Szia!Nagyon tetszik az oldalad és az írásaid is:DFigyelemmel követem minden frissen kijövő fejezetet.Nekem és kisebb baráti körömnek is van egy oldala és szeretnénk kitenni mint társoldalt:)Kérlek jelezz vissza ha benne vagy a cserében.Köszönöm~
VálaszTörlésOldal címe:www.mangafictiontic.gportal.hu
Szia~
TörlésOh, köszönöm szépen, igazán jól esik, ha ilyet olvashatok valakitől. És természetesen benne vagyok, már mentek ki ki oda oldalra. :)) Oda ni, látod? Oda ---> xD
Köszönöm még egyszer, puszi~
Halihóóó :D
TörlésÉn is azon az oldalon vagyok csapattag (EroBatto) és az lenne a kérdésem, hogy milyen képet szeretnél (ikonnak). Oka-chan is megkérdezhette volna, de ő büntiben van XD (elkobozták a gépét, ne kérdezd miért! nekem se árulta el)
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésÖööö... igazából teljesen mindegy, nyugodt szívvel bízom rátok a kép kiválasztását~
Törlés